dunszt.sk

kultmag

Hogyan legyünk jók ebben a világban?

Fabók Mariann 2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Meczner János bábszínész osztályában. Pályáját azonban nem bábszínházban, hanem a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte. Hat évet töltött ott, de közben létrehozta első önálló bábos előadását, A halhatatlanság országát, amely a 2010-es kecskeméti bábszínházi találkozón díjat nyert. 2013- tól Fabók Mancsi Bábszínháza néven férjével, a népzenész Keresztes Nagy Árpáddal közösen hozzák létre mesemondást, bábozást és népi éneklést ötvöző előadásaikat, amelyekkel járják az országot.   Legutóbbi előadásukat, A fekete kakast február 8-án mutatták be a Nemzeti Színházban. A bábművészt elsősorban e különleges, Mikszáth Kálmán kevésbé ismert novellájából készült, felnőtteknek szóló előadása kapcsán kérdeztük, de szóba kerültek pályafutása eddigi állomásai is.

A honlapodon azt írod, a véletlennek köszönhető, hogy a bábozás mellett kötelezted el magad. Lehet tudni, mi volt ez a véletlen? Ez már az egyetem előtt, még a Kolibri stúdiójában töltött időszakban történt?

Már az is véletlenszerű volt, ahogy egyszer csak a Kolibri Színház stúdiójában találtam magam, s a báb műfajt egyáltalán megismerhettem. Érettségi után a Színművészetire felvételiztem, a második rostán estem ki. Mire összeszedtem magam, s felismertem, hogy színház nélkül nem tudom elképzelni az életemet – de már az elkövetkező évet sem – szinte minden stúdió meghallgatásról lecsúsztam. Élesen emlékszem arra a napra, amikor az Andrássy úton bandukolva szemembe tűnt a színház logója, a rebbenő szárnyú kolibri madár. Nem tudtam semmit erről a színházról, de a szívem a torkomban dobogott, s rám nem valló bátorsággal, utolsó esélyemet érezve, berontottam az épületbe, ahol egyszerűen megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e a stúdiójukhoz – amennyiben van. A pótfelvételit követően az első héten tudatosodott bennem, hogy bábszínházba kerültem.

Úri Muri, Miskolci Nemzeti Színház

A színművészetis osztályotokból nem maradt mindenki bábos pályán. (Bercsényi Péter pl. sokfelé dolgozik, Gémes Antos kőszínházi színész lett.) Te hogy kerültél Miskolcra, és milyen tapasztalatokat szereztél az ország egyik legnagyobb kőszínházában? Milyen szerepekre emlékszel vissza szívesen ebből az időből?

Az akkori igazgató, Halasi Imre hívott a színházhoz, és nagyon szép feladatokat adott. Miskolc nekem olyan sok mindennek a kezdete. Akkor váltam teljesen önállóvá, ott kezdtem a tanult szakmámat élesben gyakorolni, ott váltam igazán felnőtté. Miskolc kitörölhetetlen. Minden nehézség ellenére nagyon szerettem ott szolgálni. Szerettem/szeretem az ottani kollégákat, és egytől egyig mindenkit, aki láthatatlanul segíti az előadásokat. Tapasztalatok? Ott tapasztalhattam meg, milyen bebeszélni egy 750 fős nézőteret, hogyan kell zenekari kíséretre énekelni, milyen érzés például az Ármány és szerelem Lujzájának, az Úri muri Rhédey Eszterének, a Szerelem Lujzájának, a Portugál Masnijának, a Szeget szeggel Izabellájának bőrébe bújni. Érezhettem a színésztársak megbecsülését, amikor több ízben is az évad színésznőjének/karakterszínésznőjének választottak. És azt is megtapasztalhattam, mennyire nehezen viselem, ha valami olyat kell képviselnem a színpadon, amivel nem értek egyet. Mennyi energiám folyik olyankor el, s milyen rosszul működök akkor.

Egy több tagozatos nagyszínház után jött a vándorszínészek magányos élete, ami esetedben mégsem magányos, hiszen a férjeddel dolgoztok, de mégis csak „mikrotársulat” a „mega” után. Közelebb áll az alkatodhoz ez a fajta önálló vagy kevés, általad megválogatott társsal végzett alkotómunka?

Mindenképpen. Igaz, nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ki merjem magamat próbálni az effajta színházalkotói folyamatban. És a mai napig ámulok azon, hogy ez az elképesztő vállalkozás sikerülhetett. Csodálatos ajándék, hogy mindezek tetejébe még Árpáddal is összetalálkozhattam. Teljessé az Ő élő népzenei kísérete tette a színházat, és az, hogy az alkotásban immár közösen gondolkodhatunk. Szeretem, hogy lassan születhetnek az előadásaink. Hogy van ideje a dolgoknak kiérlelődni, s hogy a különböző alkotóelemek (szövegkönyv, díszlet, bábok, zene, rendezői koncepció, színészi játék) mind- mind tudnak egymáshoz idomulni. 

Hogyan alakítottad ki ezt a különleges formát, a közönséggel való folyamatos kapcsolatra építő mesemondás, bábjáték, zene együttesét, ahogy dolgozol? Volt valamilyen mintád, előképed? 

Már a Kolibriben és az egyetemen is megfigyeltem, hogy a vásári, mesélős, improvizatív feladatoknál valahogy könnyen feloldódok (egyébként elég gátlásos alkat vagyok). Mivel az első önálló bemutatóm inkább a gyermek közönséghez szólt, ezt az önfeledt, pajkos figurámat húztam elő magamból. Annál is inkább, mert ezekben az években a Miskolci Nemzetiben többnyire drámai színésznőként használtak, s kerestem magamban a komikusi oldalamat. A népi ízt A halhatatlanság országa népmesei forrása hozta. A népi kultúrában a népének, a népzene, a népmese és a népi motívumrendszer egy gyökerű. Csudálatosan tudnak szervesülni egymással. Talán nincs is meg egyik a másik nélkül. Ezért ötvöződtek már a kezdetektől az előadásaimban. Talán két színházi példa állt előttem. Nem másoltam őket, de meghatározók voltak a saját formám megtalálásában. Az egyik a nürnbergi Theater Salz und Pfeffer családi színház. Náluk töltöttem három hónapos szakmai gyakorlatomat az egyetem végén. A Schmidt házaspár teljes betekintést engedett kétfős, állandó játszóhellyel rendelkező, de vándorszínházként is működő színházi életükbe. Nem tudtam, hogy saját későbbi életmódomat ismerem meg testközelből. Ahogy azt sem gondoltam, hogy a tőlük búcsú ajándékként kapott, egyedileg átalakított lejátszójukat, a hozzá tartozó rádiós távvezérlő rendszerrel, (aminek a titkát így én hoztam be Magyarországra, s adtam tovább más magánbábos társulatoknak) a mai napig használni fogom. Azt hiszem, az inasévekben a mesterektől kapott ajándék mágikus erővel bír. Minden alkalommal elönti szívemet a hálaérzet, mikor az előadások előtti bekészülés alkalmával olvashatom a lejátszóra írt kopott szöveget: „Mariann, du bist SUPER!) A másik minta az általam legnagyobbaknak tartott MárkusZínház. Az ő hatalmas tudásuk, bölcsességük, szakmai igényességük, s az a közvetlen hangnem, ahogy nem akármilyen kapcsolatot alakítanak ki a közönségükkel, minden alkalommal lenyűgözött és lenyűgöz azóta is. Soha nem fogom elfelejteni, amikor legelső önálló előadásommal, A halhatatlanság országával először mutatkoztam be a szakmának a kecskeméti találkozón. Megtiszteltetés volt az előadást követően Vajda Zsuzsi és Pilári Gábor alakja a szűkös öltözőajtóban. S hogy alkalmasnak bizonyulhatok az efféle színházalkotásra, azt még hét mesteremnek köszönhetem leginkább: Nánay Istvánnak, Lénárt Andrásnak, Meczner Jánosnak, Csizmadia Tibornak, Szívós Karinak, Török Áginak és Farkas Ágnesnek. Nagyon szerencsés vagyok: lépten- nyomon igazi tanítókba botlottam.

Fotó: Dalotti Márk

Hogyan választasz témát? Hogyan találtál rá például A fekete kakasra? Török Ákos kollégám kérdését tolmácsolom: gyakran van jelen az előadásaidban a halál tematika. Van ebben tudatosság?

Lehet, hogy igazatok van, de ez semmiképpen nem tudatos. Szeretem, ha a színház olyan kérdésekkel foglalkozik, ami a legtöbb embert mélyen megérinti. A földi életünk végessége, az elmúlás elfogadása, megszeretése azt hiszem, az egyik legnagyobb kihívásunk. Az esetleges veszteség szemszögéből pedig az élet értékei, a teremtett világ gyönyörűségei még inkább kifényesednek. S én leginkább ezekről szeretek beszélni a színpadon.

Beszélgettünk korábban arról, hogy úgy érzed, meg kellene mutatnod, nem „csak” gyerekelőadásokat tudsz létrehozni. Sokáig érlelted ennek a felnőtt előadásnak az ötletét, és gondolkodtál azon is, hogy kortárs szöveghez nyúlj. Mégis egy Mikszáth-novellát választottál. Ragaszkodsz a klasszikus, veretes szövegekhez?

Hosszú vajúdás után szántam rá magamat, hogy ezt az anyagot használjam, pedig már az első olvasat után nem eresztett, azonnal beleivódott a gondolataimba, beindította a képzeletemet. Mikszáth írásaiba szerelmes vagyok. De igen, erős elhatározásom volt, hogy már a plakát olvasásakor hangosan kiabáljon a leendő nézők fülébe: Fabók Mancsi ezúttal felnőtt előadást játszik, Brechtet vagy Shakespeare-t. A fekete kakas lehetne akár egy újabb gyermekelőadás címe is… De sorra vettem azokat az elvárásokat, amiket a születendő előadással kapcsolatban támasztottam:
Valahol mélyen azzal a kérdéssel foglalkozzon a történet, hogy miként lehetünk jók ebben a teremtett világban. Annak ellenére, hogy felnőttekhez szól, ne hiányozzon belőle a humor. A humorossága ellenére megindítsa a szíveket. S megmaradhasson az a közvetlen hangnem a közönség és köztem, ami tőlem már megszokott… Mikszáth műve minden kívánságomat messze túlszárnyalta. Azt hiszem, ehhez ragaszkodtam inkább, mint a veretes szöveghez.

Hatalmas (és a népmeséknél kötöttebb) szövegmennyiséggel kellett megbirkóznod, de mivel te készítetted a szövegkönyvet, ez is a te döntésed. Ezen kívül mennyiben volt más, nehezebb ez az alkotási folyamat a korábbiakhoz képest? Például minden eddiginél több szereplőt mozgatsz. Milyen nem várt nehézségek adódtak?  

Igen, a nagy mennyiségű szöveg megtanulása önmagában is nehézséget jelentett, de lehet, hogy egyszerűen öregszem… A legnagyobb kihívás az volt, hogy az eddigi előadások szereplőihez képest ezek a karakterek finomabban vannak körvonalazva, gyakran a felszínen egészen mást képviselnek, mint ami a mélyben bennük zajlik. Komolyabb elmélyülést kívánt a szerepek felépítése, s bizony sokkal nagyobb feladatot a ki- beugrálás közöttük. A magammal folytatott dialógusok közben valahogy mélyebb állapotból kellett átugrani egyik pillanatról a másikra egy egészen más mélyebb állapotba. S mivel szándékom volt egy kicsit finomabb, a felnőtteket is lenyűgözni képes bábmozgatással élni, rettenetesen elfáradtam a másfél órás intenzív koncentráltságban. Ebben az előadásban kétszer annyi ideig vagyok színpadon, mint azelőtt. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy egyáltalán véghez tudjam vinni az elejétől a végéig. Gyönyörű felfedezéseket tettem az „én és a báb” témájában. Szerintem egy-egy jelenetben igazán érdekes képi megoldások születtek arra, hogy miként tudok tagjaimmal egy személyben két vagy több szereplő alakjává változni.

Fotó: Dalotti Márk

Eddig két vagy három előadás volt A fekete kakasból. Mik a tapasztalataid? Hogyan reagált a közönség?    

Nagyon örvend a szívem, mert eddig minden alkalommal azonnal jött velem a közönség. Persze ez a nagyon erős mikszáthi történetnek is köszönhető. Úgy éreztem, szívesen mártóznak velem együtt hol a drámaiságban, hol pedig a komikumban, s a harsogva végig nevetett másfél óra után kisírt szemmel távoznak a nézőtérről. Többet nem kívánhatok.

Palya Gábor bábjai csodálatosak. Dolgoztatok együtt korábban? Mennyire gondolkodtatok közösen, miközben a bábok alakultak?   

Ez az első közös munkánk, és szerintem nem az utolsó. Örülök a találkozásunknak. Egy nagyon igényes művészt ismertem meg Gábor személyében. Ahogy Mátravölgyi Ákossal a díszlet megálmodásakor, úgy Gáborral is a bábok tervezésénél közösen gondolkodunk. Bár én mindig rendelkezem egy alap elképzeléssel, szándékkal. Szeretem, ha a gyakorlati munka kezdetekor már készen vannak a bábok, vagy legalább is egy részük. Az első próbák szinte csak kísérletezéssel telnek, hogy kiderüljön számomra, melyik mire képes. Csak ezután következik a jelenetek és a darab felépítése. Adódhat olyan is, hogy meg kell némiképp változtatni egy-egy bábot, vagy esetleg teljesen el kell dobni ötleteket. Gábor egyik legszebb munkája, a fekete kakas báb például a főpróbán került ki a darabból, s a bemutatón már nem lépett színpadra. De megbocsájtott érte…

Gondolkodsz-e újabb előadásban? Kiknek? Milyen témában? A karantén időszak segít ebben a gondolkodásban, vagy most más dolgok kerültek előtérbe?

Furcsán- kurtán szakadt félbe A fekete kakas eddigi útja. Nálam a próbafolyamathoz és bemutatóhoz szorosan hozzátartozik, mintegy levezetésképpen, az előadások sora. A játékok közben megszerzett biztonság, a közönség reakciói, az, hogy az ember egyre biztosabb lehet abban, hogy a megteremtett előadás működik – ezek mind segítenek kimosni az alkotás közben felgyülemlett szorongásokat, félelmeket, bizonytalanságokat. Segítenek abban, hogy egy idő után már ne minden pillanatban ezzel az anyaggal foglalkozzak, hanem szép lassan elengedhessem. A levezető szakasz ezúttal elmaradt, s én egy kicsit még mindig a két állapot között lebegek. De muszáj előnyére fordítani ezt a furcsa, sok szempontból nehéz, de áldásokkal is teli karanténos helyzetet, s foglalkozni a következő bemutató előkészítésével. A darab ismét több korosztályt céloz majd meg egyszerre. Szeretjük, ha a családok együtt tudják élvezni az előadásainkat. Ezúttal azonban a korhatárt szeretnénk kiszélesíteni az óvodás korosztály teljes bevonásával. Árpáddal együtt előadott darabjainkat inkább kisiskolás kortól ajánlottuk eddig jó szívvel. Értik ezeket az óvodások is, de a játékstílus néha félelmes lehet a számukra. Most azt tűztük ki célul, hogy olyan előadást hozzunk létre, amiben nem lesz semmi, de semmi ijesztő… nem tudom, hogy fog sikerülni… A források ismét népmeseiek: a szőrdisznyócskává varázsolt királyfinak és annak a királykisasszonynak a találkozásáról keressük a gyűjtéseket, aki e csúf disznyó-külsőtől sem borzadozik…