dunszt.sk

kultmag

Tiltott vágyak és kötelező táncok

A 2019-es cannes-i filmfesztiválnak számos maradandó alkotást köszönhetünk, többek közt az Arany Pálmát elnyerő, majd Oscar-díjakat bezsebelő Élősködőket, vagy Céline Sciamma érzékeny kosztümös drámáját, a Portré a lángoló fiatal lányrólt, de megemlíthetjük Pedro Almodóvar önreflektív művét, a Fájdalom és dicsőséget is. A lista itt még nem ér véget, a versenyprogrammal párhuzamosan futó Rendezők Kéthete szekció szintén kivételes filmeket tartogatott; Roger Eggers A világítótorony című horrorja rögtön elnyerte a nézők és a kritikusok elismerését, valamint Cannes-ban debütált a svéd Levan Akin filmje, az And Then We Danced, amely később beutazta a világot, és 2020 januárjában az amerikai Sundance Filmfesztivállal zárta nemzetközi útját. A fesztiválszereplések közepette a mű eljutott a film helyszínéül szolgáló Grúziába is, ahol a helyi ortodox egyház és a konzervatív csoportok erősen támadták a meleg balett-táncosról szóló filmet, és az mozik előtt tüntettek a vetítés betiltását követelve. Az atrocitások alatt több néző és aktivista megsérült.

Levan Akin az And Then We Danced elkészítésével grúz gyökereihez tért vissza, melyben a tradicionális, maszkulin grúz néptánc találkozik a főszereplő szexuális identitás- és hazakeresésével. A film olyan eszméket kérdőjelez meg, mint a hagyományok tisztelete és követése, a férfi családi hierarchiában betöltött szerepe, a reformoktól való elzárkózás és a múltba tekintés. Egy olyan Grúziát mutatnak be, ahol a közösségek az összetartást hangoztatják, miközben kiközösítik azt, aki más. Ahogy arra a cím is utal, a film központi eleme a tánc, ez a kifejező eszköz a grúzok lelkét hivatott bemutatni, a nép történetét, szenvedéseit és hősies tetteit, valamint a főszereplő fizikai és lelki transzformációját is a mozgáskultúrán keresztül követjük nyomon.

Egy fekete-fehér, archív felvétel vezeti be a cselekményt, a közel hetvenéves múltat felidéző grúz nemzeti táncot látjuk, majd egy éles vágással a jelenben vagyunk, ahol megjelenik a főhős, Merab (Levan Gelbakhiani). A fiatal fiú a próbateremben gyakorolja a koreográfiát és mozdulatai tökéletesítésére koncentrál, amikor megérkezik az új beugró táncos, Irakli (Bachi Valishvili), aki közvetlenségével azonnal felkelti Merab érdeklődését és kíváncsiságát. Kettejük között először – főként Merab részéről –, természetes versengés alakul ki, ez fokozatosan átalakul barátsággá, később pedig a lopott pillantások és érintések révén intim kapcsolatba kerülnek. A tiltott vágy és szerelem azonban végzetes lehet mindkettőjük számára, hiszen a társadalmi normák elutasítják a homoszexualitást; ezt szemléltetve, az egyik szereplőtől megtudjuk, hogy egy táncos lebukott, és kolostorba küldték, hogy ismét „normális legyen”.

A vallás és a régről ismert heteronormatív értékrendszer átszövi a narratívát. Merab otthon lakik a szintén táncos bátyjával (egy szobán osztoznak), az elvált anyjával, és a nagymamájával, a háztartást közösen tartja vagy próbálja fenntartani a három generáció. Merab minden reggel korán kel, elsőként érkezik a próbákra, este pedig egy étteremben dolgozik. Irakli sem az a lázadótípus, azért költözik Tbiliszibe, hogy támogatni tudja a másik városban élő tüdőbeteg apját. A játékidő vége felé, Merab testvére, David teherbe ejt egy lányt, akit a becsületességét védve, feleségül vesz. Egészen magasztos képsorokat láthatunk, ahogy a pátriárka megkoronázza a vőlegényt és a menyasszonyt, mégis az ifjú pár tekintetében ott van a jövőtől való félelem és a bizonytalanság.

Sokszor a fürkésző, vágyódó vagy éppen könnybe lábadt szempárok mesélik el, hogy éppen mit érezhetnek a szereplők, emiatt az operatőri munkára jellemző a közelik és szűk plánok használata. Mikor Merab először megpillantja Iraklit, hosszasan végigméri és szeretné megfejteni az idegent, később a két fiú mindig a másik tekintetét keresi. Merab barátnője, Mary szereti a fiút és közös életet tervez vele. A lány felismeri azokat a jeleket, amiket Merab küld Irakli felé, megértő baráttá válik és nem ítélkezik felette. David hasonlóan fogadja Merab szavak nélküli vallomását, ritkán látni a vásznon ilyen meghitt viszonyt két fiútestvér között.

A férfikarakterek azzal, hogy egymás közt nem rejtik el érzékeny oldalukat, felszabadulnak a toxikus maszkulinitás béklyói alól.

A hagyományokat szigorúan követő Grúziában megjelenik a nyugati világ lenyomata és az elvágyódás motívuma. Mary az unokatestvérétől szerzett angol cigiről és Londonról áradozik, Merabnak utolsó tanácsként azt mondja a testvére, hogy hagyja el az országot. A hazaváltás nemcsak a szexuális irányultsága miatt elkerülhetetlen, hanem a táncegyesület elzárkózása az újításoktól is arra kényszeríti Merabot, hogy máshol keressen otthont. A filmben a múltat képviselik a tradíciók és a szokások, a jelent pedig a fiatalok önfeledt tánca az utcán, és a melegklub.

Levan Akinnak nem volt egyszerű dolga a négyhetes forgatás során, ugyanis a kényes téma miatt álforgatókönyvvel, már-már gerillafilmezéssel vettek fel bizonyos jeleneteket. Elmondása szerint, napról napra vesztettek el helyszíneket, így gyakran improvizálniuk kellett. A rögtönzéseket a történet előnyére fordította, a színészek civilekkel vegyültek, mint például a meleg közösség tagjaival a szórakozóhelyen. A dokumentarista szemlélet révén a miliő autentikus és valós. A színészek maguk sem profik, a Merabot alakító Levan Gelbakhianira a rendező az Instragamon talált, és hosszasan kellett győzködnie, hogy elvállalja a szerepet. A 23 éves grúz srác nem ijedt meg a kihívástól, a kamera szinte egy percre sem hagyja egyedül, minden mozzanata és nézése őszinte. Teljesen alávetette testét a feladatnak, a film kedvéért alaposan kitanulta a grúz nemzeti tánc lépéseit, emiatt feminin alkata és fizikuma jelentősen megváltozott a forgatás végére.

Az egész játékidőben a tánc és az azt támogató zene elválaszthatatlan. A hagyomány és az újítás, az idős és a fiatal nemzedék, a különböző normák közötti ellentét jelentkezik a non- és a diegetikus zenében. A főszólamot a dobbal és pengetős hangszerrel kísért, eredeti grúz népzene adja, de emellett találunk modern szerzeményeket is; Akin svéd előadóktól válogatott be dalokat, így a szereplők az ABBA Take a Chance On Me-jére mulatnak az egyik bulin, és Robyntól a Honey hallható, mikor Merab érzéki tánccal csábítja el Iraklit.

Az And Then We Danced-et bemutatása után sokan a grúz Szólíts a nevedennek könyvelték el. A két LMBTQ film közötti párhuzam a két férfi közeledésében rajzolódik ki leginkább, illetve akadnak olyan momentumok, amiknél nehéz letagadni a hasonlóságot: ilyen például, amikor Merab az öltözőben megtalálja Irakli pólóját és beleszagol (Elio is Oliver ruháinak illatában merül el), vagy, amikor elteszi a fiú fülbevalóját, és csak az elválásnál adja vissza. A természetben beteljesülő vágyakozás szintén kapcsolódási pont a két műben: Elio és Oliver első csókja a szabadban csattan el, Merab és Irakli Tbiliszitől távol, vidéki környezetben lesznek egymáséi, messze az ítélkező tekintetektől és szabályoktól.

A film két formanyelvi szempontból is remekül kivitelezett jelenettel zárul. Merab egy több mint négyperces, kézikamerával felvett hosszú beállításban járja be az esküvő helyszínét, reményekkel telve keresi Iraklit, a beszélgetés után a reményt csalódottság és bánat váltja. Az utolsó képsorokon főhősünk sérült lábbal készül élete szerepválogatójára, azonban a sérülés a földre kényszeríti (elesik a gyakorlat felénél), ám ekkor, a bukásból erőt merítve, felkel és a saját koreográfiáját követve elkezd szabadon táncolni. Maga mögött hagyja a grúz balett konvencióit, büszkén és méltósággal távozik, tudja, vagy bízik abban, hogy egy jobb világ vár rá.

Levan Akin egy katartikus és életteli felnövéstörténetben mondja el egy fiatal fiú önismereti útját, vágyainak felfedezését és elszakadását a családi és nemzeti kötelékektől, teszi mindezt napjaink Grúziájában, ahol a berögződött látásmód nehezen enged az újnak. A film fogadtatását figyelembe véve, a javarészt konzervatív társadalom még messze áll attól, hogy a marginális rétegeket célzó művészeti alkotásokhoz pozitívan viszonyuljon. A stáblistán a főkoreográfus nevét sem tüntethették fel, attól félve, hogy kihatással lesz a karrierjére, esetleg megfenyegetik. Ugyanakkor a körülmények miatt háromnaposra redukálódott vetítéssorozat teltházas volt, a nézők szinte az életüket veszélyeztetve is elmentek a moziba. A jövő grúz generációja láthatóan nyitottabb, és ha Levan Akinhoz hasonlóan más filmrendezők is bátran nyúlnak ehhez a témához, talán szélesebb körökben is megváltozik az emberek véleménye, és a következő premier ünnep lesz, nem pedig moziostrom.

A film adatlapja a Mafabon

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket