dunszt.sk

kultmag

Egy kitérés története

Talán nem csak bennem él a vágy az extrém vallási szabályok megértése iránt, hanem Deborah Feldman UnortodoxA másik út című, világsikerű könyvének sokmillió kíváncsi olvasójában is.

Az izraeliek által külsejük miatt gyakran pingvineknek hívott ultraortodox vagy más néven Haredi zsidó közösségek számos országban jelen vannak. A New York-i Williamsburgben élő szatmári haszidok csoportja, akikről Deborah Feldman 2012-ben angolul megjelent Unorthodox – The Scandalous Rejection of My Hasidic Roots című kötete is szól, az ultraortodox irányzatokon belül is a legszigorúbbak egyike. A Szatmárnémetiből a második világháború után kivándorolt közösség Moshe Teitelbaum rabbi irányításával alakult újra az Egyesült Államokban, az idősebbek közül néhányan még ma is tudnak magyarul. Mivel a holokausztra asszimilációs kísérleteikért járó büntetésként tekintenek, ezért a neológ hagyományokat (és a cionizmust is) ellenzik, egymás közt a jiddis nyelvet használják. Életüket vallási szabályok határozzák meg, egy részük elszigetelten él a nyüzsgő nagyvárosok közepén internet, számítógép, mobiltelefon és a világi kultúra ismerete nélkül, egyszóval elutasítva mindent, ami a szekuláris világhoz tartozik. A haszidok nem járnak állami iskolába, nem tanulnak se természet-, se humántudományokat, többségük nem dolgozik, az Izraelben élők a kötelező sorkatonaság alól is fel vannak mentve, a sokgyermekes családok egyik fő bevételi forrását a gyerekek után járó állami támogatások teszik ki.

Meglepő, hogy a magyar vonatkozással bíró autobiográfia csak nyolc évvel az amerikai kiadás után jelent meg magyarul. A könyvet német nyelven 2017-ben adták közre, és idén márciusban debütált a Netflix Unorthodox című, szintén német gyártású minisorozata, amely a 2014 óta Berlinben élő Deborah Feldman közreműködésével írt, javarészt fikciós forgatókönyv alapján, hebraisták bevonásával készült. A drámai tévésorozat elsőre élénk szociográfiának tűnik, átélhető, izgalmas, különleges történet, de vannak, akik szerint egyoldalúan mutatja be a közösséget. Így egyesek érdeklődve nézik, mások hatásvadásznak vagy offenzívnak tartják a film által megjelenített nézőpontot. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a film sokkal kevésbé fest sötét képet a williamsburgi közösség életéről, mint a könyv. A sorozat cselekménye ugyanis jóformán ott kezdődik, ahol a könyv véget ér, így nem a menekülés mögötti motivációt, hanem a két világ közötti kontrasztot jeleníti meg, azt is bináris oppozícióban: van a toleráns nyugat, és az intoleráns, radikális felekezet. Hogy ez mennyire állja meg a helyét, arról megoszlanak a vélemények. (Ám akik a nyugati kultúrában élve mentik fel a közösséget, azoknak előbb élniük kellene benne, hogy Feldmanhoz hasonlóan legyen valódi összehasonlítási lehetőségük.) A szereplők is jiddisül beszélnek, és a színészek egyike, Jeff Willbusch a jeruzsálemi haszidoktól jött el tizenhárom éves korában.

Deborah Feldman életrajza látszólag pusztán a témája miatt lett szenzáció, hiszen egy zárt világ megismerését kínálja fel az olvasóknak. A könyvben persze minden benne van, ami egy amerikai bestsellerhez kell, de annál azért összetettebb módon működik. Személyes nézőpontból közelít egy érzékeny, történelmi-kulturális beágyazottságú témához. Feldman arra mutat rá, hogy az általa ismert vallási szabályok nem összeegyeztethetők az alapvető emberi jogokkal. Könyve kitéréstörténet: megmutatja, hogy a gyakorlatban milyen nehéz kilépni egy felekezetből, amely a gyermekkortól kezdve erőszakosan behatárolja a világ megismerését. A rövidke szerzői előszó után az életrajz írójának huszonnegyedik születésnapján találjuk magunkat, ekkor az elbeszélő már egy éve elköltözött a férjétől a négyéves fiával együtt, és az anyjával való beszélgetés szálain keresztül próbálja rekonstruálni, hogy milyen ok-okozati összefüggések révén jutott el a közösség megtagadásához.

Innen indulunk neki Deborah élettörténetének, amely regényszerűen, mindig jelen időben fogalmazza meg aktuális énjének érzéseit. Csak azokat az eseményeket rögzíti, amelyeket az elbeszélő a közösségből való kilépéssel és a maradással összefüggésbe hozhat. Igen, a maradás is fontos, mert a kilépés késleltetése is lélektani magyarázatot igényel. Érzések, ízek, párbeszédek, események, ünnepek, bántalmazás, gyilkosság, testi-lelki betegségek: a visszatekintést az a döntés határozza meg, hogy az életrajz főszereplője végül megváltoztatja saját életét, és megkezdi a vágyott beilleszkedést az amerikai társadalomba.

A kötet valóban elég sötét képet fest a williamsburgi életformáról, de úgy gondolom, a jogtiprás mellett semmilyen tradícióra hivatkozva nem lehet szó nélkül elmenni.

Ami érthető, ha a haszid szabályrendszer az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában foglalt harminc cikkből húszat valóban nem tart tiszteletben. Ettől függetlenül fontos leszögezni, hogy a könyv nem a közösséggel, hanem a szélsőséges vallási regulákkal szemben fogalmaz meg kritikát, amely szűk határok közé szorítja az egyéni ambíciókat, és „magával sodorja azokat, akik az uralma alatt élnek” (13.). A szerző önmagát nem főhősként, hanem áldozatként, a haszidokat pedig nem gonosz démonokként jeleníti meg, hanem egyszerű emberekként, akik tudatlanul tartanak fenn egy igazságtalan rendszert maguk körül. Ettől olyan hiteles, és ezért van a mai napig a The New York Times non-fiction listáján olyan előkelő helyen ez a könyv.

A kitérés folyamatát kilenc fejezeten keresztül követjük, amelyekhez az elbeszélő mindig egy-egy, a világképét meghatározó olvasmányélményből választ idézetet. (A könyvek komoly kihágásnak számítanak a közösségben, ezért a matraca alatt kellett rejtegetnie őket.) A fejezetekből kirajzolódik, hogy Deborah igazából a saját közösségén belül is periférikus helyzetben volt: anyja Angliából települt át a jobb élet reményében, ám hamarosan rájött, hogy férje súlyos mentális zavarokkal küzd, munkaképtelen, és csak azért házasították ki, hogy férje húgai végre férjhez mehessenek. Amikor az anyja elhagyta őket, gyermekét nem vihette magával, részben egzisztenciális, részben jogi akadályok miatt. A közösség szemében a deviáns anya és az inkompetens apa miatt a nagyszüleivel élő Deborah a családi botrányok és a szégyen szimbóluma lett, elmondása szerint szeretet nélküli környezetben nőtt fel. Kiskorától fogva érezte kívülállóságát, s ebből a pozícióból a folyton visszakérdező, a vallási szabályok logikai ellentmondásait firtató, fokozatosan hitét vesztő lány már gyermekkorától fogva megkérdőjelezte a körülötte élők világnézetét, s mivel nem tudott beilleszkedni, boldogtalan volt. „A rebbe döntötte el, hogy nem olvashatok angol nyelvű könyveket, és nem viselhetek piros színű ruhát. Elszigetelt bennünket a nagyvilágtól, hogy soha többé ne vegyülhessünk el benne. Ha nem voltam ott, amikor ezt az egyezséget kötötték, miért vagyok köteles betartani a szabályokat?” (97.)

Kamaszkorától fogva többször szembesült azzal, hogy a nők marginalizált társadalmi csoportot alkotnak a közösségen belül. Az könyv azt taglalja, hogy az ultraortodox hitrendszer szerint a nők a férfiaknál értéktelenebbek, és még azok a bűnök is az ő lelkükön száradnak, amiket a férfiak követnek el. Az önkielégítés például bűn. Ha a feleség visszautasítja a férjét, aki emiatt maszturbál, akkor őt a felesége „bűnbe kényszerítette” (303.). A nőknek nincs intimszférájuk, a menstruáció alatt férjük nem érhet hozzájuk, még egy tányért se nyújthat át nekik. A menzesz elmúltát bizonyítaniuk kell, aztán elmenni a rituális fürdőbe, „hogy újra tiszta és üde lehessen a férje számára” (218.). Ha elmulasztják, akkor a fehérneműjüket el kell vinniük a rabbinak, ő dönti el, kóser-e már az illető. A hajukat a házasság után le kell borotválniuk, férfiakkal nem lehetnek kettesben, férfiak előtt nem énekelhetnek. Kívülállók számára ez az életforma jóformán felér egy disztópiával, csakhogy ez a világ létezik, és a benne élőket a ragaszkodáson túl számos láthatatlan kötelék fűzi ehhez a társadalomhoz. Az egyik az ismeretlentől való félelem, a gazdasági értelemben vett függőség: a nőnek nincs meg a tanuláshoz való joguk, így a szekuláris világban csaknem munkaképtelenek. Az elbeszélő abban a reményben dönt tizenhét évesen a férjhez menetel mellett, hogy új családjában otthonos légkört teremthet, amelyben békét lelve kiteljesedhet. Hozzámegy a számára kerítőnő által kijelölt férfihoz. Azonban csakhamar kiderül, hogy ebben a házasságban a családtagoktól a közösséget vezető rabbiig mindenki ott turkál. A mindössze tizenhét éves lány egy évig nem esik teherbe, ezért felmerül a férj családja oldaláról a válás lehetősége. Deborah testi és lelki megaláztatások során megy keresztül, szorong, megszaporodnak a pánikrohamai. A segítség elmarad. A haszidok szemében a női test nem más, mint a férj szexuális kielégülésének és a reprodukciónak az eszköze. Az utóbbi célja, hogy a népirtások révén elvesztett milliókat pótolhassák.

Az elbeszélő sajátos viszonyban áll a holokauszttal és zsidó identitásával, gyerekként hangosan sírva nézegeti a nagyszülei elveszett rokonságáról fennmaradt fotókat, s nagyszülei azt tanítják neki, hogy a zsidóságot nem lehet lemosni, letörölni, levetni – még ha gojként élsz, akkor is zsidó maradsz örökre. A kötet jól reprezentálja a transzgenerációs traumákat, s talán ez volt az egyik oka, hogy Európában az utóbbi években ennyire népszerű lett.

Deborah Feldman fokról fokra egyre nagyobb szabadságot szerzett magának új házasságában. A száz kilométerrel arrébb lévő, lazább felfogású Monseyba költöztek, majd elkezdett autót vezetni, farmert hordani, titokban irodalmat tanulni New Yorkban, s névtelenül blogot írni. Végül egy autóbaleset hatására döntött a válás és a távozás mellett: nem akarta a gyermekét ebben a szellemben nevelni. Deborah története nem egyedülálló, a Haredi közösségekből kilépők egyre többen vannak, elég Etty Ausch, Izzy Posen, Abby Stein nevét említeni, akik mind a nyilvánosság erejét használták a meneküléshez. Ma már létezik az Out for Change-mozgalom is, ami Izraelben nyújt segítséget a kilépésben. Merthogy csak ott évente 1300 fiatal dönt a távozás mellett. A könyv explicit üzenete kissé amerikai stílusú: állj ki magadért, válj azzá, aki lenni akarsz. De közben ott egy másik, humánusabb üzenet is: ha magányos vagy, tarts ki, mert nem vagy egyedül.

Deborah Feldman: Unortodox. A másik út. Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek. Getto Katalin fordítása. Libri, Budapest, 2020