Sohói Hulk

Mara fél éven át ki se mozdult Néró lángoló Rómájából. Naponta hívott telefonon, hogy elmesélje, mi ég porrá a képzeletében. A kiváló többség annak sincs tudatában, mikor válik hétköznapi téveszmék rabjává. Marából sugároznia se kellett, hogy nyilvánvaló legyen. Teljes mértékben elveszítette kapcsolatát a külvilággal. Csupán sporadikus visszacsatolásai voltak arról a képlékeny térről, amit limitált szenzusaink a hipotalamusz felé közvetítenek. Öt éve Londonban pincérkedik. Utolsó helyzetjelentése szerint összeköltözött egy ír díszműkováccsal. Azt tervezik, hogy elhagyják Southwark kertvárosias kerületét, és délebbre költöznek. Talán a hírhedt, peckhami vadászmezőkre, vagy csupán az előszobába, a fish & chips Paradicsomába, Nunheadbe. Mara hallatlan biztonsággal tud tájékozódni abban a szűk, érzékfeletti tartományban, amibe a legpedánsabb ember kutyafuttában szimatol. Sok éve, hogy fizikailag Londonba távozott, pedig a valós úticél nem lett volna más, mint lecövekelni az örvény közepén, és megvalósítani a belső migrációt a psziché okkult területére. Jelenlegi segédjét, az ír díszműkovácsot úgy hívják, Brendan. Vállig érő, zsíros, szalmaszőke haj, réz-szulfáttól patinás körmök. Közös flow-élményeik során többnyire kötetlen csavargásba kezdenek, aminek rendszerint az a vége, hogy karöltve vonulnak be a Guy’s Hospital pszichiátriájára, ahol kipurgálják belőlük a kívülről bevitt mérgeket, majd különböző farmakoterápiás vegyületekkel serkentik vagy blokkolják a kieső és összezavart érzékeket. A belülről jövő, krónikus ingerek és az agyban zakatoló centrifuga csillapítására ez utóbbiak alig alkalmasak, így a körforgás fennmaradt. A szakaszosan visszatérő stációk elkerülhetetlenek és szükségszerűek. Eltérő hazájuk analóg gyermekkora hatványozott dühhel egyesült bennük, és a kivándorlói jólét illúziójával nem volt gyógyítható. A felülírhatatlan szorongás flessbekkjeire nem volt egyéb orvosságuk, mint átvenni egymás terheit, amivel a súly nem csökkent, csak az erő iránya nehezedett egy ismeretlen platformra. Akárhogy is lesz, Mara nincs egyedül. A kovács göcsörtös ujjai visszarántják minden kilengéstől, ami az eszméletlen térvesztés állapotával fenyegeti. Nem nézi aranyozott kapunak a londoni Bagolyvár kitárt ablakát. Nem képzeli, hogy át kellene lépnie a fénybe. Az nem fényforrás, csupán perzselő lángok és hamusivatag. De a szobája közepén tomboló tűzdémonok helyett végre egy hús-vér lény konkrét közelségét érezheti maga mellett.

A helyiség, amit bérel, egy BBC sorozatokból ismert, vörös téglaház rideg szeparéja. Keskeny barlangjárattá szűkülő folyosók, éles lépcsőfordulók, nyikorgó deszkapadló. Szedett-vedett brigádok átmeneti otthona. Miközben felvonszolom a cuccaim a toronyszobába, a szomszéd helyiség ajtófélfájának dőlve egy kövér, bajszos fazon álldogál, mint egy eleven sztereotípia. Tátott szájából csorog a nyál, egy szál atlétában a szőrös hónalját vakarja. Mara szobája dohos és sötét. A Londonban uralkodó tavaszi fények sokféle káprázatot öltenek, hol harsányak és kontrasztosak, hol tompák és szűrtek, mintha valaki egy neoncsővel kutatna egy pókhálós sarokban, de Mara elsötétített zugában a behúzott függöny ódon textúrájá erre is rátesz egy lapáttal. Sokévnyi cigarettázás pörcös nyomai a kárpiton. Lenn, a közös nappaliban, a dohányzóasztalon szétszórt morzsakupac, félig elszívott dekkek, egy üveg Beefeater. Üres sörösdobozok glédában, mint egy szanált orgona sípjai. Az épület mögött nyers faléccel elkerített, tenyérnyi udvar, akár egy fegyház patiója. Csak a szárítókötélen lengedező ruhák kölcsönöznek otthonosságot a sivár placcnak, ahová a Maráénál nem kevésbé szélsőséges képzeletem egy dragonyos kivégzőosztag látványát vizionálja.

Ebből a pár négyzetméteres szobából rajzok ki nappalonta, hogy húsz kilométeres dózisokban bebarangoljam a leszállás közben megcsodált, hol téglavörös köntösbe, hol galambszürke pokrócba burkolt tájkép emberléptékű szerkezetét. A kötelező helyszínek zömét az első napon letudom. Kellemesebb egy-egy zöld parkban ücsörögni, napnyugtakor felszisszenteni a dobozos Guinness závárzatát. Órákig bámulom a Hyde parkban tollazatukat borzoló pelikánokat, a padon sütkérező, cockney dialektusban morgolódó koldusokat és egy McDonald’s: I’m Loving it feliratú táblát szorongató filippínó srácot, aki leszegett fejjel lavírozik az útpadka mentén, mintha csak meditálna, akár a Baraka csúcsforgalomban lépkedő szerzetese. Összeszorul a gyomrom a pár perce bekebelezett sajtburger körül.

Paloták mindenütt. A Prime Minister, Tony Blair szerény, utcafrontra nyíló kéglije. Van Gogh Szotyolái (sorry: Napraforgói) eredetiben. Iguanodonok és Triceratopsok preparált csontváza a Természettudományi Múzeumban. A mennyezetről lógnak az óriási bálnaszilák, mint fejjel-lefelé fordított, kibelezett versenyzongorák. A Tate homlokzata kívülről, a Dungeon kívülről (mindkettő túl drága). Az első nap estéjén Marával ücsörgünk a manzárdszobában. Miután Mara rádöbbent, hogy bár van hol aludnom, lényegében nincs min, úgy éjfél magasságában kénytelen vagyok a szomszéd szobában Sex Pistolst bömböltető, punk csajtól kunyerálni egy ócska gumimatracot. Épp aludni készülődünk, amikor nagy sebbel-lobbal betoppan Brendan. Kopott, motoros dzseki, fehér pumacipő, vállát verdeső sörény. Úgy áll be a szoba közepére, mint egy albioni metálénekes, aki a Stonehenge közepére képzeli magát. Sápadt, borostás arcát és karikás szemeit felém fordítja. Érezhető belőlük az egyes írekre jellemző, büszke és flegma melankólia. Nehezen jön létre köztünk kommunikáció. Nem érti, ki vagyok, és mit keresek itt. Marával törökülésben szöszmötölnek a borfoltos szőnyegen. Kitépkedik a lapokat egy kockás füzetből, és papírfecniken keresztül váltanak üzenetet. Jönnek-mennek a cédulák, sebesen cserél gazdát a kopott ceruza. Rám se hederítenek. Némán gesztikulálnak, mint egy pantomimszínház szereplői. Nem muszáj mentalistának lenni ahhoz, hogy átlássak a lapon. Brendant nyilván foglalkoztatja, ki fia-borja vagyok. Félórányi papírsercegést követően kézhez kapok egy cetlit. It’s allright. You’re OK, Mate. Közli Brendan, de feltartott mutatóujjal hozzáteszi, hogy meg se merjek mukkanni. Kérdő pillantásomra válaszként odasúgja: pssst, quiet. A következő cetlin az áll, hogy az egész épületet bepoloskázta a brit titkosszolgálat. De csak nyugi. Frankón viselkedek. Gotta be cautious, Mate. Óvatosság, igen. Egy-kettőre elsajátítom a közös helyiségben zajló, süketnéma csetelés poloskabiztos módszertanát. Kábultan vésem mondandóm a megsárgult cetlikre, és az óramutató járásával ellentétesen továbbpasszolom, mint egy gyorsan égő spanglit. Mara már lótuszülésben nyújtózkodik, akár egy erotikus kundalini-kurzuson. Az egész helyzetnek viccesnek kéne lennie, de így hajnal felé egy csöppet sem az. A cigi- és marihuánafüsttől ködös légtérben Brendant és Marát a teljes elzárkózás aurája lengi be, akár egy kétszemélyes szektát. Már-már hangot adok neki, hogy igen, ez ám a perfekt antivendéglátás. Brendan krákog, szellent egyet, majd kábultan elterül a rozoga ágyon. Utolsó erejével felrángatja maga mellé a földön fetrengő Marát. Egyedül maradok a padlón obskúrus gondolataimmal. Nincs semmi gond. Ha a brit titkosszolgálat tényleg bepoloskázta, mitöbb, bekamerázta a lakást, akkor sem lát többet, mint egy félig felfújt gumimatracon fészkelődő alakot, aki pont úgy pislog a sötétben, akár egy megszeppent rajzfilmfigura. Álmomban valamelyik 80-as évekbeli horrorfilm negyvenedik percénél járok. Amint a metamorf démon színt vall, a rémült főszereplő mindig ugyanazt kérdezi tőle: „Ki küldött?” 

Ébredéskor meglepetten veszem észre, hogy a lenti konyhából emberi beszéd foszlányai hallatszanak. Lemegyek kávézni. Furcsán nézek Marára, aki egyből kioszt, hogy vegyem komolyan a tegnap estét. A fő szempont Brendan biztonsága. Grimaszom láttán Mara nem tágít, és megrázza a vállam. A fülembe súgja, hogy a junkie kovács hathatós információval rendelkezik az Ír Köztársasági Hadsereg belső működéséről. Arra kér, hogy egy biztonságos terepen mindenképp beszéljek vele. Sőt, az volna a legjobb, ha egy teljes napot eltöltenénk négyszemközt kettesben. Naná, persze, bólogatok. Gyorsan kirontok az épületből. Elsétálok a Towertől a Hyde park északi csücskéig, majd a Vauxhall Bridge-en át és Wallworth-ön keresztül vissza Bermondsey-be. Nincs kedvem visszatérni a sötét toronyba. Befészkelem magam a közelben lévő The Gregorian pubba. Londoni tartózkodásom során először legyint meg az otthonosság szele. Borostyánszínű lambéria, lakkozott felületek, whiskyárnyalatú pult, puha fotelek, tágas tér. A jótékony félhomályban úszó helyiség a kisoroszi golfklub szivarszobája lehetne, vagy egy temetkezési cég diszkrét előterme, esetleg deklasszált lordok titkos masszázsszalonja. De úgy látom, az ilyen – csak számomra fancy – helyeket itt olajszőkítő mágnások helyett malteros nadrágot viselő melósok töltik ki. Dörmögő wörkerek, a plazmatévén Premier League. A harsogó sportkommentátor extázisban elemzi Wayne Rooney bébielefántarcát szabadrúgás előtt. Fittyet hányva a meccsre, egy fekete bőrkanapén Cindy Lauperré sminkelt csajok vedelik a gint.

„Képzeljétek, a puccos hángérien lebujokban is pont ilyen gagyi Churchill-portrék lógnak a falon…” Mutatok rá a falon függő képre, amin a jó öreg Winston bácsi bazsalyog egy bazinagy szivarral a szája szegletében. Can I join you, guys? Kissé szögletesre sikeredet bemutatkozásomra a Lauperek rá se hederítenek, ám a kandalló mellett álló, faragott lábú biliárdasztalnál lazító játékosok egyből összenéznek. Cinkosan elmosolyodnak és a pástra tessékelnek. Óvatos kibicből alkalmi ellenféllé avanzsálódom. Megnyugtató érzés a biliárdasztal márványlapjára feszülő, méregzöld posztó puha bolyhait a tenyerem alatt tapintani. Megkérdezem, hogy elvégezhetem-e a kezdőlökést. Fiddle and flute yourself, Tea leaf! Just Cold blooded… A játékosok érces, southwarki szlengjét alig értem, ők pedig furcsán méregetik gyatra, rigó utcai akcentusom. Szerencsére a játék univerzális nyelve áthidal minden szakadékot. Tompaszögek, negatívok, alsó farsok, síberek és buzerák, precíz háromszögeléssel bevarrt mandinerek, low english, high english, cut shot, bank shot and check side. Virtuozitásomnak hála nem szűkölködöm frissen csapolt ciderekben. Ellenfeleim a fejüket csóválják. I can’t beleive me mince pies! Tizenegykor szigorúan záróra. Well played, mate, paskolják a hátamat az elázott melósok. Az utcán nyomasztani kezd a tudat, hogy vissza kell térnem a Bagolyvárba. Húsz percig bóklászom a buszmegállóban. A környék tisztára Zugló kertvárosias része. A bolt előtt nagyfarú, fekete kismamák vitatkoznak párducmintás sztreccsnadrágban. A rácsos ablakú non-stopban nem kapok sört a turbános eladótól. Figyelem egy ideig, a helyieknek ad. Este tizenegy után összezár és vigyáz magára a környék, egyből kiszűri a potenciális randalírozókat.

Negyedóra buszozás után a szűk épület földszintjén található, komor hallban ücsörgök tökegyedül. Éjfél. Tikk-takkol egy óra. A toronyszobában Brendan és Mara veszekedni kezdenek. Ezúttal nem cetliken. Úgy tűnik, felszívódtak a poloskák. A vita tárgya Brendan kicsapongó életmódja. Folyton drunk & stoned. Üvölt és óbégat, mint egy anyja ellen lázadó, tehetetlen kiskamasz. Hallom Mara korholását, mint egy éjfekete varjú, dominaként megkínozza, mielőtt megszánja tekergő áldozatát. Tovább nézelődöm. A polcok üresek, könyvek sehol. Bekapcsolom a tévét. Kásás zörej. Csekkolom a hűtőt. Találok benne egy karton Bitter Ale-t. A boltban a szikh fickó nem szolgált ki, így lelkiismeret-furdalás nélkül elemelek pár bosszútöltényt. A korrektség kedvéért lehelyezek pár fontot a hűtőrácsra, hátha a tulaj felfedezi a leltári hiányt. Kiülök a börtönudvarra. Szisszentek, bámulom az irdatlan éjszakát. A bagolyvár lármája nem hallatszik el idáig. Átfutom térképen a holnapi útitervet. Jól csúszik a keserű, hűtőből csórt, felső ászkolású ale. Ollé.

Egyszer csak azt hallom, hogy kivágódik az épület bejárata, és beront a minihallba egy drabális termetű, tarkopasz fazon. Remeg a társasház padlója, rázkódnak a berendezések. A fehér ingben feszítő, ólajtónyi figura elbődül, és egy számomra idegen dialektusban szitkozódni kezd. Túlvilági hangja egy csupasz, angolszász Enkiduéra emlékeztet. Harangforma tarkójáról dől a veríték, miközben ököllel sorozza a vékony válaszfalat, és torkaszakadtából üvöltözik egy előszobában rekedt személlyel. Az égő villany mindent láttat, miközben az udvar sötétje elrejt a marakodók elől. A fess inget és fekete szövetnadrágot viselő bivalyarc odacsörtet a hűtőhöz, feltépi az ajtaját, előkap egy Bitter Ale-t, és egy piros Marlboróval a szájában megindul a mosókonyha felé. Basszameg, ezé a gólemé a sör. Szívverésem lüktet az ádámcsutkámban. A kinti betonszarkofág nem nyújt fedezéket. Behajítom a sörös dobozokat a sarokba, lerántok egy törölközőt a szárítókötélről, és letakarom a zsákmányt. Sikerrel elvégzem a hájdolást, mire a bikanyakú kiront, és egyből kiszúr: „Who the fuck are you?” Ö, ájem turiszt, itt lakom, vagyis, csak pár napig. „Are you fucking with me?” Dehogy, eszem ágában sincs, csak, well, épp a cityből jövök, szóval, you know, Mara kuzinja, izé, a jó csaj a toronyszobából, én meg innen a szomszédságból, hángérien. „Hungarian?” Zagyva pitbullpupillájában megcsillan az értelem szikrája. „Those are tough people.” Nyakasok, mogorvák, de jól ki lehet jönni velük. A szórakozóhelyen, ahol ő a bouncer, melózik pár magyar csaj. Kemény iparosok, hozzáteszi. „Let me fix you a drink, Mate!” Díjbirkózó karjaival máris csokornyakkendőbe fogja a nyakam, és bevonszol a hallba. Úgy érzem magam, mint egy szalmabábú. Egy moldvai népdalt mantrázok magamban („az én uram goszpodár, nem olyan, mint más, / szalmából van a lába, viaszból a szája”). A fickó láthatóan be van feszülve, nem csak alapból tesztoszterontúltengéses. Abban bízom, hogy szelídségi rohama, ami a szelektív ittassági fázisban ilyen joviálissá teszi, nem csupán efemer szimpátiafaktorokon alapszik. Úgymond, talán nem töri be a koponyámat, és megszánja a Hungarian Tough People törődött fiát a sörtestvériség mártíriumában. Rokonszenvét igyekszem fenntartani a neutrális-szubmisszív hangnem gondos megválasztásával. Idomítás és idomulás. Hogyan kell egy oroszlánt átterelni a lángoló hullahoppon. A Gregorianban elfogyasztott cidereknek hála egyszerre vagyok éber, bátor és részeg. Egészen gentlemanlike. Ez az a bizonyos fázis, kegyelmi periódus, amikor az ember minden árnyalatot érzékel az őt körülvevő világból, minden felmerülő problémát megold, mindenből kidumálja magát. A miskolci IC-n egyszer – jegy, pénz, és iratok nélkül – félóra alatt lyukat beszéltem egy busafejű ellenőr hasába. A hazai módszer talán Britanniában is beválik. Pozitív pragmatizmusom egyből elillan, amint beállunk a derengő hűtő elé. Látom, erősen matekozik. Nem érti a hiányzó dobozokat, sem a rácsra helyezett hat fontot. Hebegve-habogva tuszkolom gorillatenyerébe az érméket afféle bűnbánó offertórium gyanánt. Take it! Six pounds! Nyakán kidagadnak az erek, rákvörös koponyáját felém fordítja: „Six pounds? What fuckin’ six pounds! What the fuck should I do with six quids?” Agyam villámsebesen átvált Ady Endre Ős Kaján című versére, mely végső imaként lepereg a lelki szemeim előtt. Motyogni kezdek, you know, it’s my first time in London, a Tate-hez csóró vagyok, orrom előtt bezárt az indiai kioszk, majd rettenetem gőzében hápogva, csak a Nirvana második albuma jut eszembe: „Nevemind! Nevermind!” A gólem higgadni látszik. „Your english is quite impressive, Mate! Gotta work on your accent though.” Eldobja a fontokat, bemutatkozik. Keresztnevét tiszta mássalhangzókkal, ún. pergetett tremulánsok precíz hangsúlyozásával, tagoltan artikulálom. „Renier! Yes! Renier!” Üvölti a képembe, bőszen ölelgetni kezd. Meghatódik, mivel én vagyok az első, aki képes helyesen kiejteni a nevét. Nem úgy, mint azoka faggot franciák,nem is beszélve a kuszkuszzabálókról. Mert ő bizony nem heniő, se hönié, nem rönír, nem is hrőnoá. Csak szimplán: rrenierrr. Neved hangzása, akár egy harci kutya morgása, jönne a nyelvem hegyére, de inkább kussolok. „I’m glad that you got it, Mate.” Hálásan gondolok arra, hogy mégis csak megérte bejárni a fonetika szemináriumokra. Vigyorgok egy friss Bitterrel a kezemben. Kinn még vár rám a lopott szajré.

Renier a Sohóban kidobó. Heves és nyájas beszélgetőpartner. Tíz perc alatt mindent kitárgyalunk, ami a Dél-Afrikától a Jászságig húzódó, közös sorsvonalakat illeti. „Boss, can I fix you another drink?” Surre, Renierr! Gyomromból elillan a kóboráram. Renier egy dél-afrikai farmercsalád legkisebb fiúgyermeke. Nem óhajtom elképzelni a full dinasztiát. Pár éve jött Londonba szerencsét próbálni. Vegyesek a tapasztalatai. Kezei ökölbe szorulnak, amint elpanaszolja, hogy ebben a kibaszott városállamban mindenki helóta. „We are surrounded by fuckin’ helots, mate!” A Fine Young Cannibals She drives me crazy című slágerét dúdolgatva hallgatom a litániát, miközben arra gondolok, hát igen, Renier, engem is taccsra vágna, ha circa ötvenezer forintot keresnék éjjelente. Kellemesen elbeszélgetünk a rideg állattartás gyönyöreiről, meg a jánoshidai és rustenburgi istállószerkezetekről. Renier éjszakánént sohói suttyókat sallerozva egy önálló dél-afrikai farmra gyűjt. Elképed, honnan ismerem a Holstein-frízeket. Közlöm vele, nálunk is a tehén ád tejet. A mangalica őshazája hallatán teljes extázisba esik. Halkan nyugtázom, milyen jól jön néha, hogy egy Brazíliában felcseperedett, Erdélyben szocializálódott, jászsági sváb gyerek vagyok. De arra, hogy a Kiskunság és Pretoria közt mangalicadíler legyek, még nem vagyok egészen felkészülve.

Miközben a Buckingham-palota dísztermébe illő diplomáciai párbeszédet folytatunk, betoppan a szobába egy Reniernél jóval szerényebb termetű, hűvös vérmérsékletű férfi. Kiejtéséből ítélve szintén dél-afrikai. A pretoriai pitbull rám kacsint, majd udvariasan közli: „Excuse me, Sir! We’ve got a problem.” A szellemes és kedélyes társalgóból egy szempillantás alatt előtör a Sohói Hulk. Beront a szobába, Johannesburg-alsói szlengben üvöltve torkon ragadja a cingár fazont, és elkezdi a falba verni a fejét. Dung! Durr! Rezeg a korlát, reped a gipszkarton. Sikoltozó honfitársa rémülten tűri, hogy a felbőszült farmer faltörő kosnak használja a homlokát. Miközben az ajtófélfának dőlve várakozom, cseppet sem természetes nyugalommal kortyolgatom a Bitter Ale-t. Renier a levegőbe emeli cimboráját, majd ledobja a kanapéra. „Just one moment, Boss! I’ll be right back!” Naná, no problem, Renier, take your time, rohadtul ráérek, egyéb teendőm sincs, mint feloldódni a couleur locale-ban, milyen fincsi ez a kesernyés, alsóerjesztésű cucc, milyen szépek kint a nedves betonon tükröződő, retkes csillagok, kellemes az idő, indeed, „Just a bit windy, Boss!”, tegye a dolgát, Mr. Hulk, nem sietek sehová, Maráék fenn civakodnak a bagolyvárban, miközben ti ketten pretoriai istállóvá változtatjátok a hallt, nyugi, én addig angolosan megfőzök egy teát, ’cause bouncing is not my cup of tea, a repülőjáratom csak négy nap múlva indul vissza Pestre, you know, a kelet-európai bevándorlók álmos kis fővárosába, pedig még nem is láttam a London Eye-t, csupán a város lecsukódó szemhéját, és a Highgate-i viktoriánus temetőbe is muszáj eljutnom, ahol korsóvivő angyalkák őrzik Marx szakállas, földi maradványait, szóval semmi gond, gyepáld csak a haverod, Renier, pretoriai proletárok, üzekedjetek, én addig, ha nem bánod, if you don’t mind, kiveszek a hűtőből még egy sört, de ígérem, ez az utolsó… Le dernier, Renier!

Puha robotléptekkel közelítem meg a fridzsider szentélyét. Merev háttal elhaladok a balhézó pár mögött, majd halkan kiveszek egy palackot. A doboz megkoccan a rácson, mint egy John Cage-darab nyitánya. A ház tovább reng Renier tombolása nyomán. Felkapja bajtársát a kanapéról és feltuszkolja a meredek lépcsőn. Mindkettőjüket elnyeli a Bagolyvár poros feljárója. Újra totális csönd. Mara szobájából se hallatszik egyetlen pisszenés. Renier nemsoká komótosan leballag a hallba. Hordószerű felsőtestéről megtépázva lóg az ing. Nem firtatom. Végül magától elomondja, hogy az imént elgyepált srác a gyerekkori szerelme, akivel egy fokvárosi kitérő után, együtt költöztek Londonba. A konfliktus oka, hogy ma hajnalban egy sorsdöntő rögbimeccset közvetít a tévé. Pretorian Blue Bulls vs. Golden Lions. Renier óriási rögbifanatikus. Mondhatni, él-hal a sportért. Barátja inkább a puccos divatbemutatókat preferálja. „You know, fashion shows, and that kind of shit.” A két esemény sajnos fedi egymást. Egy időben zajlik, két külön csatornán. Obviously. De az nem vitás, hogy a távkapcsoló újdonsült szántóvető cimborám kezében landol. „See? I’ve got the remote. I’ve got the fookin’ remote!” Pofonoktól felpüffedt vigyorral rázza a kontrollert. Szépen elbúcsúzunk. Enjoy the show, Renier! Jó éjszakát. Eltűnődöm, how splendid ez a sohói szerelem. A kint elrejtett hadizsákmányt meghagyom holnapra („több nap, mint kolbász” – hallom apám intelmét). Amint Renier nyugovóra tér, a hűtő előtt szétszóródott fontokat felnyalábolom, mint egy fukar kobold. „Pályám bére / égető, mint Nessus vére” – mantrázom Arany János sorait. Ennyiből talán holnap bejutok a Tate-be.

Tegnap túl magasra emeltem a tétet. A múzeumlátogatásnak ismét befellegzett. Reggeli kávézás közben Mara közli, hogy ma van a kötelező napom Brendannel. Már a koffein sem segít, egyből enervált állapotba kerülök. A gumimatracon éjjel éber rémálmok gyötörtek, erre nappali kíséretnek rám sózza ezt a katatón biorobotot. Welcome to my lucid dreams – hunyorog felém Brendan. Hiába akartam a város nevezetességeit a saját szűrőmön keresztül megtapasztalni, kénytelen leszek egy tikkelő kelta csöves optikáján át bámészkodni. Üveges tekintettel hánykolódunk a buszon. Alig haladunk pár megállót a belváros felé, Brendan máris felpattan, és közli, azonnal le kell szállnunk. Rákérdezek, ugyan miért. Fülembe suttogja, hogy figyelnek minket, és minden lépésünket követik. You gotta beleive me. I know too much. Sóhajtok. Sokat tudó, paranoid viselkedése, a kényszeres téboly és a puszta tény, hogy eszelős tekintettel és hasisolajtól barna fogsorral szuszog mellettem, teljesen tönkrevágja a turisztikai mámorom. Képtelen vagyok elmélyülni az utcák látványában, a szokatlan architektúra részleteiben, nem tudok beleolvadni a komótosan ballagó, umbrellás tömegbe, találomra betérni egy-egy ócskáshoz, kedvemre alkudozni a zaciban, vagy csupán szédelegni a Temze partján. A Royal Albert Hall előtt patakokban elered az orra vére. Kisegítem egy zsepivel. Miután szipogva elállítja a vérzést, ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy azonnal el kell jutnunk a Brit Antiterrorista Egység főhadiszállására. Special Air Service. Próbálom érzékeltetni, miért kurva vicces, hogy a brit különleges légierő mozaikszava: SAS. Elrángatom a Royal Albert Hall Eric Clapton buliját hirdető molinója alól. A személyzet ujjal mutogat felénk. Gyorsan megiramodom, Brendan tántorogva kullog utánam. Amint hátranézek, épp kidőlne az úttestre, ahol kis híján elcsapja egy emeletes busz. A piros double decker egy fejnyire suhan el mellette. Miután visszarántom a járdára, meglátom a busz behemót farán a kedvenc horrorfilmem folytatásának premierjét: Saw II.

A Highgate Cemetery előtt elterülő Waterlow parkban gyérebb a forgalom. Kifaggatom Brendant egy árnyas gyertyánfa tövében. Teljesen megrémül attól, hogy temetőbe akarom cipelni. Nem számítottam ilyen reakcióra egy Iron Maiden-pólós ír kovácstól. Bevallja, gyanakvása abból fakad, hogy ügynöknek néz. „Are you a fuckin’ spy? KGB?” Kéjdzsíbi, bazmeg! Elröhögöm magam. Gőzöm sincs, mi jár a fejében, és tulajdonképpen azt se tudom, miféle szerepet tölt be a saját fantazmagórikus világában. Ki mellett áll vagy ki ellen küzd. Elkezdődik a félinformációs puhatolózás, mint a pókerben. Kinyögi, hogy két éve pattant meg Belfastból. Egykori társaival együtt őt is üldözik, mint az összes szakadárt, akik a King’s Cross-t sújtó terrortámadás után kiváltak az IRÁ-ból. Hogy ne likvidálja a helyi maffia, ténylegesen spiclivé kell válnia. Muszáj most rögtön titokban eljutnia a brit titkosszolgálathoz, hogy átadjon bizonyos szenzitív információkat. Secretly to the secret agency. Sensitive information. A térdeimet csapkodom, miközben szótlanul figyelem, ahogy véres ujjakkal próbál megtekerni egy újabb spanglit.

Miközben átsétálok a világ egyik legkáprázatosabb temetőjén, Brendan tisztes távolságból követ. Megpihenek pár percre Karl Marx és Douglas Adams sírjánál. Brendant jól láthatóan cseppet sem érdeklik a mohával sűrűn beborított, földöntúli épségben tündöklő, viktoriánus síremlékek, a vegetáció és a kopott kövek násza, a borostyán túlvilági burjánzása a sziklák érrajzán, hidegen hagyják a kolosszális márványmauzóleumok. Magasról leszarja az elmúlás síri szépségét és melankóliáját. Egy kavicsot rugdos végig a parcellák között, és a sírköveket őrző angyalszobrok melleit markolássza. Ügyetlenül bóklászik a kilapult hantok között, és magában motyog, mint a Monty Python társulat focipályán tébláboló filozófusai. Az elektrokémia felfedezője, Michael Faraday sírjánál megint dőlni kezd az orrából a vér. Mire a séta szakrális áhítatától teljesen megfosztva áthaladok a temető kapuja alatt, már csak a Panterától a Cemetery Gates gitárszólója sikolt az agyamban. Torkig vagyok Brendan konspirációs elméleteivel. Megragadom a vállát és betuszkolom az első netkávézóba. Kikeresem a Central Intelligence honlapját. Egyenesen a Head Quartert, azt a bizonyos „bazinagy, szürke épületet”, amiről egész nap hadovált. Fásult érdeklődést mutat, mint amikor a kísérleti csimpánz orra előtt villogni kezd egy pavlovi, piros lámpa. Győzködni kezdem. C’mon! Let’s go! Keressük fel őket. Elkísérlek. Pakolj ki nekik. Mire vársz? Segítek, cseszd meg. Majd ők megváltanak a közvetlen életveszélytől. Kitálalsz szépen mindent, és az ír-brit alvilági kapcsolatok egy csapásra megoldódnak. A homlokát ráncolja. Sértetten bámulja a monitort. Utunk kisvártatva elágazik, amikor a SAS főhadiszállása előtt letessékelem az emeletes buszról. A hátsó ablakból látom, ahogy felhajtja a pulcsi kapucniját, majd behúzott nyakkal téblábol a zord épület előtt. Remélem, kiloccsantja az agyát egy sniper. Végre szabad vagyok. Hamarosan elvegyülök a Picadilly Circus színes neonforgatagában, mint Rick Deckard a Szárnyas Fejvadász piacán, ahol köztudottan a csendőr is magyarul beszél:„Lófaszt! Nehogy már! Te vagy a Blade Runner!”

Szürkületkor hazaugrom munícióért a Bagolyvárba, hogy kedvemre lazulhassak a Gregoriánban. Brendan otthon fetreng. Láthatóan nem sokat javult az állapota. Úgy tűnik, a szenzibilis infókért cserébe mégse vették be a tanúvédelmi programba. Besztóndulva nyögdécsel a hall heverőjén. Tekintetében páni félelem. A lakás teljesen kihalt. Kinn sötétedik. Otthagyom embriópózban. Felmegyek a szobába, matatni kezdek a holmijaim között. Egy kis idő múlva, arra leszek figyelmes, hogy lent kivágódik a bejárati ajtó. Vaskos léptek zaja döng a padlón. Tompa puffanás. Nyöszörgés. Halk sikolyok. Basszameg, Brendan nem viccelt, eljöttek érte. Vagy a SAS, vagy az IRA, nem tudom, és nem is akarom kideríteni. Annyit tudok, hogy többen dulakodnak odalent. Talán épp megkötözik, mint egy húsvéti sonkát, és csuklyát rángatnak a csapzott fejére. Vagy, ami még ijesztőbb, egy fojtózsinórral szép halkan likvidálják. Lábam a földbe gyökerezik. Lemerevedek, mint egy kaméleon. Beleolvadok a környezetbe. Nem moccanok, hogy a talpam alatt ne reccsenjen a padló. Hegyezem a fülem. Búgó csönd, mint egy harang belsejében. Egyre közelebbről hallom a dübörgést, mintha valaki felszaladna a lépcsőn. Filmekből jól ismerem ezt a részt. Ez a házkutatás része az akciónak. Nem akarnak semmilyen nyomot hagyni, egyetlen szem- és fültanút sem, ezért tűvé teszik az egész kecót. Itt vannak. Jönnek! A kurva életbe. Fel fognak fedezni. Tarkón lőnek egy hangtompítós stukkerrel. Itt patkolok el egy southwarki bérház pudvás toronyszobájában. Aztán egy életlen fűrésszel feldarabolnak, és a maradványaimat beleszórják a Temzébe. Nyomom sem marad. Felzabálnak a halak, amiket aztán kifognak, és felszolgálnak egy Nunhead-i büfében. Anyám borogass! Britek gyomrában leszek romlott fish & chips…

Kisvártatva felfüggesztem az etológiai pánikból eredő mozdulatlanságot. A fight-or-flight opciók közül a menekülést választom. De lefelé nem mehetek laposkúszásban. Körbenézek. Rázkódó testem bezsúfolom a faliszekrénybe. I feel like a skeleton in the closet. Pulzusom szaporább, mint egy verdeső kolibrié, vagy David Coulthardé a Monacói Nagydíj rajtja előtt. Sometimes I feel like screaming. Agyvelőmet Ian Gillan néma sikolya szakítja ketté. Színtiszta blackout. Bevillan, nem adhatom meg magam küzdelem nélkül. A szekrény sötétjében a kezembe akad egy tömör vállfa. Jókora durung, mint amilyenre nagyapáink aggatták a naftalinos télikabátot. A felém tartó lépsések zaja egyre közeledik, aztán váratlanul elcsitul. Ismét dörömbölés, tompa puffanás. Valaki egy teljes emeletet gurult lefelé a lépcsőn. A gardrób mélyén lapulok Mara illatos cuccai közt. Gyáva szar vagy, visszhangzik bennem az egyetlen mondat, de félelmem a szégyennél is szívósabb. Mit érdekel engem, ha kinyírják a paranoid junkie-t? Pokollá teszi Mara életét. Belerángatja saját függőségeibe, és instabillá teszi a személyiségét. Ráadásul az első önálló nyugati vakációmat is tönkretette. Vérezzen el a szőnyegen, mint egy kutya.

A gardróbban szorongva végig az jár a fejemben, hogy Brendan a lépcső alján hever kicsavarodott végtagokkal. Ott fog elvérezni, ahol előző nap még Renier tombolt. Vagy lehet, hogy pont ő püföli Brendant? Kezdem belátni, ez az egész egy egyszemélyes színdarab. Vagy mégse? Nem merek megmoccanni a kamrában két felvonás közt. Remegek a kétértelműség szorításában, mint egy riadt kisemlős a tisztás közepén kivájt üregben. Ha tényleg baj van, ide a vállfa nem lesz elég. Komolyabb fegyver után nézek. A szekrény alján különböző kovácsszerszámokra és egy kelta motívumokkal díszített kandeláberre bukkanok. Lüktet a dobhártyám. Hirtelen valaki felhág a nyikorgó lépcsőn, beront a szobába, és ugyanazzal a lendülettel feltépi búvóhelyem ajtaját. Vicsorgok résre zárt szemekkel, mint Nosferatu az álló koporsóban, miközben markomban szorongatom Brendan mitikus csodafegyverét. „Szép kandeláber” – csattan fel Mara. „Ez Brendan kedvenc alkotása, de te mi a francot keresel a szekrényemben?” Motyogni kezdek a viktoriánus temetőről, a Fűrész II-ről, a SAS rejtélyes fészkéről, de Mara legyint, előkapja a szekrényből a futócipőjét. Brendan is felkúszik. Kutyabaja, csak frusztrált és morcos. Megáll az ajtóban. Sasszemekkel vizslat, mint Bruce Dickinson a Fear of the Dark koncertfelvételén. Mi történik itt? Ez már vajon a Tussaud-panoptikum purgatóriuma? Úgy érzem magam, mintha forró viasszal öntöttek volna nyakon, akár a balekot egy Agatha Christie-regényben. Brendan lehuppan mellém, és megmutatja a szekrényben lapuló portfólióját. Minden keze alól kikerült darabnak pontos dokumentációja van. Színes fotók, precíz tervrajzok, technikai és anyagtani jegyzetek. Vaskerítések, spirál alakú rácsozatok, elcsavart orsók, hullámzó térplasztikák skiccei. Díszműkovácsnak egy zseni. Elnézem a galvanizálástól rézgálicos körömágyát és a kékeszöld ujjbegyeit. Nem is értem, miért gondoltam korábban, hogy a csőbombakészítéstől lettek oly patinásak.

A riadalmat követően belefeledkezem a számomra szokatlan, londoni éjszakába. Renier Sohóját kerülöm. Oda kizárólag nappal, a Centre Point Snooker Lounge látogatása végett teszem be a lábam, ahová végül be sem engedtek, miután egy vasajtó résén át vetettek rám egy futólagos face checket. Értetlenül álltam egy darabig, miközben a kaputelefon gombját nyomkodva próbáltam bizonygatni, hogy kívülről ismerem Alex „Hurricane” Higgins 1972-es snookervilágbajnoki döntőmeccsének minden mozzanatát. Nem hatódtak meg káeurópai rajongásom kifinomultságán. A kudarcos élményt követően elvánszorgok a Gregoriánba, majd zárórát követően a southwarki hídfők környékén csavargok tovább. Az elhagyatott utcák síkos kitinpáncélja vonzóbb, mint a bulinegyed talmi csillogása. A Kensington palota előtti celebleselkedést másokra hagyom, a Tower Bridge tövében iddogálok tovább egy anoním kocsmában. Szóba elegyedek egy vasmunkással. Feje akkora, mint egy kodiak-medve kifőzött koponyája. Kérges tenyere, mint egy ezüsthátú főemlősé. I am Tonio. Mintha egy bronzszoborral ráznék kezet. Jól tápláltan egy mázsa körül mozgok, mégsincs kétségem, hogy egyetlen mozdulattal ki bírná tépni a gerincemet, hogy Predatorként kitűzze a Big Ben tetejére. Szerencsére ő is csak a nyugat alkonyának kába képviselője. Bőg, mint egy csecsemő, miközben elpanaszolja, hogyan hamvad el a kezei közt kilenc év minden igyekezete. Péklapátméretű tenyerei feketék a forró ólomtól. Tonio felé is az empátia az egyetlen mentőöv, mint Renier esetében. Terapeutikus fragilitásom az egyetlen legitim vonás, mely révén az érzelmi kitárulkozása fölött érzett szégyen nem fordul át kocsmai agresszióba. Minden bizonnyal ezért nem csapott le egyből, amikor egy pint Guinness-szel a kezemben beleütköztem a pultnál. Kiborult az olcsó brandy-je. Egyből megvendégeltem arra, amit ütközésem folytán elnyelt az anyaföld. A spiritusz felhajtását követően közli, hogy ő albán. Rávágom: Tirana, Szkander bég, Enver Hodzsa. Ciccegéssel jelzi, ez utóbbit kihagyhatom a felsorolásból. He was the biggest asshole, you know? A modern történelem hidden diktátora, aki a Kalkuttai Teréz anyának is megtiltotta, hogy meglátogassa az édesanyja halálos ágyát. Együtt lódítjuk a levegőbe a következő korsót. May he rot forever! Tonio elérzékenyül. Kilenc éve nem látta a kiürült háborús bunkerekkel körbevett szülői házát. Én négy napja otthon voltam, és pár nap múlva ismét otthon leszek. Hogy valójában sehol se érzem magam otthon, nem elemzem. Csendben kortyoljuk a pörkölt kávébab aromájára hajazó, olajos stoutot London egyik hasfelmetszői festőiségű zugában. Kinn az utcán néma intéssel elválunk a Temze sirályszaros töltéseinél. Ha belevetné magát, esélyem se volna kihalászni. A süllyedő londoni éjszakában nincs mentőcsónak. Kiülök a partra. Továbbra se értem a Brendannel lezajló pszichothriller hátterét. Volt ott valaki? Csupán egy képzelt ellenséggel viaskodott, mint Jákob az angyallal? Saját magát ütlegelte paranoid delíriumában, mint Tyler Durden a Fight Club kulcsjelenetében? Vajon ez az egész színjáték ellenem irányul, vagy szimplán kezdek becsavarodni?

Az utolsó napon hármasban kirontunk az éjszakába. Mara boldognak tűnik, csupán a pesti hírek hallatán komorul el az arca. Amint tornyosulni kezdenek előttünk a kiürült whiskys poharak, Brendannal újból visszahúzódnak egy zárt burokba, a páros melankólia szimbiózisába. Úgy érzem magam, mint egy kilökődni készülő, begyulladt szerv, melynek nincs több helye vagy funkciója az illúzióktól lázas organizmusban. Épp hazafelé tartunk a grafitszürke utcán, amikor Brendanból újra előltör az eruptív szorongás. Fröcsögő szájjal gyanúsít, hogy én bizony a titkosszolgálatnak dolgozom, csak jól leplezem a sunyi pofámmal. Hosszasan szidalmaz. Megelégelem, nekirontok. Elbasztad a kirándulásomat, te paranoid seggfej! A betonon fetrengünk egymást ütlegelve, de pár pillanatra rá Mara szikár ősereje szétválaszt minket. Foszöld széldzsekim háta végigrepedt, utitáskám csatja eltört. Kárörvendően konstatálom, hogy Brendan Led Zeppelin pólója leszakadt a köldökéig. Mara engem hibáztat, mondván, ha bekattan az agyam, egy másodperc alatt kórosabb állapotba kerülök, mint egy klinikai őrült. Brendan bólogat. Ettől ismét berserker-állapotba zuhanok. Ugyan, miféle szervezet? Nézzetek körül! Íme Brendan! Az IRA szeme-fénye, hasisfüggő szakadárja! Ő az eleven célpont, a világ közepe! Ide lőjetek! Az utca mindkét oldaláról csukódó ablakok és becsapódó zsalugáterek zaja, morajló redőnyzúgás. Brendan szemében gyilkos tűz. Gúvadok rá, mint egy fújtató bölény. You’re a fucked up lunatic, mate! Stop bullshiting with my cousin! Stop lying to yourself! Ütést váltunk. Brendan telibe találja az állcsúcsomat, amitől megtántorodom, de viszonzásképp egyből megöklözöm a gyomorszáját. Összegörnyed, mégis sikerül magával rántania. A földharc során Mara a seggünket rugdossa, és a hajunknál fogva próbál felrángatni minket a járdára. Pár dudáló taxi nagy ívben kikerül minket. Már nem csak Brendan orra vérzik. Mara eleven crucifixként próbál eltaszigálni minket egymástól. A mágnesek polaritása szerencsére hamar megfordul, szuszogva elterülünk az aszfalton. Halkan vonaglunk a hátunkon fekve, mintha hóangyalkákat formáznánk a bitumenen.

Három elcseszett varjú trónol az útpadkán. Mara rágyújt, idegesen fújja kifelé a füstöt. Béke van, de nincs beletörődés. Brendan a téveszméi foglya, miképp én is és Mara is. Szeméből látom, hinni szeretne nekem. Hogy a Brendan által szajkózott rögeszmék fele sem igaz. De muszáj pártját fognia, felvennie a külső téboly alakját, idomulnia a társas doxazmák színezetéhez, amellyel a saját kínját enyhítheti. Brendan talán tudja, hogy Mara egy abuzív szülő fenyegető közelsége elől menekült el otthonról. Ezért féltik jobban egymást, mint saját magukat. Mara hiába él kemény gyógyszereken évek óta, nem szimpla xanaxon és szerotonin-blokkolókon, az iménti csetepaté feltépte a sebeket. Vontatott hangon részletezi a zajlási periódusokat és akut epizódokat, amelyek napokig, olykor hónapokig sakkban tartják az eszméletét. Egyedül Brendan képes visszarángatni őt a realitásba. Persze tudja, hogy időnként nincs teljesen tisztában azzal, hogy mi zajlik körülötte. A tér és az idő egysége meghasad, az elme relatív észleletei szétfolynak, egyszerre megindul és zabolázatlanul feltör minden tudatalatti hordalék, elmosódnak az érzékelés objektív korlátai, a stabil énállapotok összeomlanak, és a realitás különböző szintjei lamináris áramlatként szétcsúsznak egymáson, hogy aztán váratlanul lezúduljanak rá és betemessék, mint egy lavina porhanyós rétegei. Amikor nemrég teljes hónapokat töltött el Néró lángoló Rómájában, Brendan kaparta ki az egyre pusztuló város romjai alól. Erős vasszerszámokkal eloltotta a tüzet, és nem engedte, hogy a romok ellepjék. Mara látta az egész világot elpusztulni a tűzvészben, de miközben a privát apokalipszisben gyönyörködött, eluralta a félelem, hogy ő maga is benn ég. Lángra kaptak körülötte a bútorok, a függönyök, az épület, az utcák, a fák, az emberek, a felhők és a hegyek. Az izzó ablakkeretben állva és megdermedve szemlélte a világégést, miközben úgy érezte, ki kell ugrania az izzó ablakon, különben a tűz teljes egészében felperzseli belülről. Akkor jött az ír Kovács, és kiemelte őt a füstölgő zsarátnokkupacból. De erről többet nem beszélhet. Ha tovább társalgunk, Brendan gyanút fog. Ugyanez történt, amikor azok a furcsa, kámzsás alakok meglátogatták, megkötözték, és heteken át próbálták különböző vágószerszámokkal és fúróeszközökkel átprogramozni. Öcsi, nagyon bírlak, de te ezt nem értheted. Felé fordítom a fejem. Tekintete tiszta. Enervált pillantása mögött látom, hogy szeretne igazat adni nekem Brendan mániáival kapcsolatban, de a számára nincs egyéb kiút, mint belekapaszkodni a kovács karjaiba és zokogva a vállára hajtani a fejét.

Órákon át ücsörgünk összeroskadva az útpadka mentén. Mara és Brendan lefekszenek a fűre. Görcsösen ölelik egymást, ringatóznak a tótágast álló, hajnali forgalomban. Szemükben meghitt bódulat, szelíd autizmus. Sokáig nézem őket, de ideje átvenni a józan falkavezér szerepét. Javaslom, induljunk haza. Egymásba karolva, tépett göncökben, enyhén véresen és whiskyszagúan végül beesünk a Bagolyvárba. Nehezen alszom. A padló alól Renier horkolása sugárzik, akár egy körfűrész zaja, amikor beleakad a farönkbe. Valószínűleg gyengéden öleli szerelmét, miközben szoknyás rögbijátékosokból álló divatbemutatókról álmodik. Az albán kodiak-medve, Tonio talán a Temze partján szédeleg, és péklapátszerű karjait kitárva elrugaszkodni készül, mint egy acélos albatrosz. Brendan keservesen szuszog Mara ölében. A mellei közé fúrja a fejét. Olykor-olykor feltör belőle egy refluxos csuklás, zokogáskezdemény. Mara mindvégig éber. Gyengéden simogatja az ír Héphaisztosz izzadt homlokát. Szúrós, gesztenyebarna szemeit rám szegezi a sötétben. „Szeretlek, öcsi.” „Én is szeretlek, nővérke.” Ezért a két mondatért jöttem el idáig. Egyetlen hetembe került, ami Marának hosszú évek némaságába.

Reggel Brendan elém csoszog egy plüsspapucsban. I’m so fuckin’ sorry. Szintúgy, mate. Sláinte! Koccintunk egy csésze Earl Grey-jel. Nemsokára a zöld buszon ülök. Beszállókártyám a mellényzsebemben lapul egy csokor szárított fagyöngy mellett, amit egy hajléktalan nőtől kaptam a westminsteri apátságnál. A fagyöngy a kelták számára Taranisz ajándéka. Valódi kincs, ami viharos időkben születik a villámcsapások nyomán. A megtépázott fakorona hegeiből sarjad, mondja az öregaszony. A kezébe nyomtam egy fontot. Arra gondoltam, féltett kincse számomra nem több egy elfajzott zálognál. Lombkoronán élősködő, vegetatív daganat vagyok. Talán jóindulatú. Mara könnyes szemmel integetett a busz mellett. Azóta nem jelentkezett, se telefonon, se mailben. Nincs Bermondsey-ban, se Nunhead-ben, és a London Bridge alatti Guinness Pubban sem látták hetek óta. A Guy’s-ban nincs a nyilvántartásban. A Bagolyvárban belém szuggerált események újból elragadják a fantáziámat. Azzal nyugtatom magam, hogy visszatértek Írországba, ahol szabadon élvezik a hárfák szilaj zsongását a szeles dombvidéken. Drága kislányom, ma harminchét éves. Pont egy tizessel idősebb, mint én, gondolom, miközben Mara édesanyja nézegeti a laptopomon gondosan megrostált fotóalbumot. Mara és én a London Bridge közepén. A család két fekete báránya. Két kallódó fagyöngy. Anyja megsimogatja a monitort. Ugyanígy simogattam a busz ablaküvegét, miközben Mara kiöltött nyelvvel búcsúzott tőlem. Brendan ördögi vigyorral ölelte magához, mint egy mohó leprechaun. A repülőn kutakodni kezdek a fényképezőgépemen. Ekkor veszem észre, hogy Brendan nem látszódik egyetlen fotón sem. Gondolom, az expozíció vagy a fehéregyensúly az oka. Kába vagyok, hátradőlök. Vetek egy pillantást a mellettem alvó utasra. Elkékült, rézgálicos ujjai a lehajtott karfán pihennek. Ledermedek, behunyom a szemem. Mire elérjük az utazómagasságot, már senki sem ül mellettem. Kinézek az ablakon. Tehetetlenül bámulom Dover fehéren tükröződő szikláit. Szívverésem az ádámcsutkámban lüktet, miközben ebből az elmosódó távlatból félteni kezdem egyetlen, hús-vér rokonom.