dunszt.sk

kultmag

A víg Faust

Más nyelven írni mindig is nagy kihívásnak számított, hiszen a más nyelv idegen: az embernek nem az anyanyelvén kell elbeszélnie valamit, hanem ismeretlen szabályoknak engedelmeskedve, mint egy olyan tükörben, amelynek nem ismeri a működését, vagy csak a működését ismeri, a mélységeit és a váratlanságait nem. Ebből a szempontból egy nyelv korábbi állapota legalább annyira „idegen”, mint egy valóban idegen nyelv.

Nem véletlen, hogy Weörestől Esterházyig, Bánki Évától Tompa Andreáig, Ecótól Lawrence Norfolkig sokan kísérleteztek ezzel. Mint a „valódi” idegen nyelv esetében, itt is tökéletesen meg kell tanulni, melyik szót és kifejezést mikor használhatja az ember, hogyan építhet fel egy világot egy olyan világból, melyet nem biztos, hogy tökéletesen ural, s ha rakoncátlankodik, a szerzői intenció érdekében tegye. Mint egy mára klasszikus mű mondja, „kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”.

A másik kihívás: valakivel alkotni. Úgy képzelem, értened és érezned kell a másikat, folyamatosan egy hullámhosszon lenned vele, átadni magad annak a dinamikának, melyben hol az egyik, hol a másik látásmódja érvényesül, míg végül a szöveg mégis egységesnek és következetesnek hat. Ilyen együttműködésre példa a Papp András – Térey János szerzőpáros, melynek Kazamaták című darabja nagy sikert aratott.

A Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba társulás is egy ilyen szerzőpáros, bár nekik ez már a második regényük. A Magyariné szeretője Fehér Béla Kossuthkiflije óta a legszellemesebb mű a magyar „távolmúltból”. A „magyar Faustról”, a debreceni Hatvani Istvánról szóló „román” úgy keveri a boszorkányokat a doktorandusokkal, Csokonait Fruzinkával, a szerelmet a politikummal, hogy abból egy igencsak mulatságos történet keveredik ki, melynek nem utolsó eleme a humorosan használt 18. századi nyelv. Ennek természetesen eleve az a bája, hogy óhatatlanul mulatságos egy mostani ember számára, de például a Fejtől s lábtólban vagy Szabó Gyula A sátán labdáibana komolyság irányába simul ki az idegenség, míg itt a humor felé terül el. Például a sűrűn ismétlődő „a. m.”-vel kezdődő zárójelekben: „Lőcsey ugyan azt szerette volna legkevésbé, ha Hatvani már ezek láttára úgy elretten, hogy azonmód bévallja bűnösségét, s ekképpen elesnek a valódi tortúrától, de szabda az szabda (a. m. Vorschrift, Barczafalvi után)” (125.); „E kacagásra sóhajtott most reá fanyarún (a. m. fancsalodván) a szekér bakján” (134.). Mint látszik, ezek a tudálékoskodások semmit nem tesznek hozzá a megjegyzetelt szóhoz, sőt, szándékosan úgy vannak megkomponálva, hogy ködben hagyjanak, vagy olyasmit magyarázzanak, amit különben is tudunk.

Ám Győrei és Shclachtovszky semmit nem bíz a véletlenre: „Ejnye, eb a lelke! ki visít ily ádázul, ki nem szánja azt a vékonyka kis álmot, amely sok órányi zökögés után végre megülte pilláimat? Körbenézek utazótársaimon: a főtisztelendő úr buzgón veti a kereszteket, húga rémülten pislog föl könyvéből bájoló zöld szemével, s a többiek is mind felkapva tartják fejüket. Kiáltoztam volna álmomban? Már-már bocsánatukért folyamodnék, amidőn a velőt megrázó sikoltás újra hallik. Így hát nem én vagyok a lárma forrása.” (7.) Ez az első bekezdés – tehát már a kezdet kezdetén egy humoros világba vagyunk belévetve. Ez aztán csak fokozódik, és a Sátán különféle megjelenési formáinak és szolgáinak, a hivatal ostobaságainak, a bonyodalmaknak és Csokonainak köszönhetően egészen elterjed.

Méghozzá arányosan és szervesen. A 360 oldalon soha nincs az az érzésünk, hogy bármi is túl sok lenne. Ravasz szerzői fogás ez is, hiszen a „sok” már az első bekezdéstől meg van ígérve. Amelyik mű kiáltozással és sok szereplővel, zűrzavarral kezdődik, az így is folytatódik – nincs ebben semmi meglepő. Pláne, hogy a fiatal Makai Sámuel joghallgató kezdi mesélni a saját történetét, azután viszont a Hatvaniét is ő meséli. Két szálat gombolyítunk hát folyamatosan, és az egyik mulatságosabb, mint a másik. Legfeljebb azon tűnődhetünk, már amikor tudunk, vajon nincs-e a humor túlhajtva, mint Rejtőnél – de hát ez legyen a legnagyobb esztétikai aggályunk az életben.

Az már valóban a megnyugvás utáni töprengéshez tartozik, hogy ugyan miért nem tudott a magyar irodalom egy „komoly” Faustot létrehozni. Az ember tragédiája nem a sátáni paktum, „csak” az emberiségköltemény újrateremtése, így hát az a mi szempontunkból nem érdekes. Balázs Attila Magyarfaust regénye, Karácsonyi Zsolt Ússz, Faust, ússz! című poémája, Szalay Zoltán Faustus kisöccse című könyve után itt a vérbő komédiázás kötete, melyben a komikum a történetből éppúgy ered, mint a legmélyebb rostjáig ismert és parodizált nyelvből. Hahotázunk rajta, ahogy sem Marlowe-on, sem Thomas Mannon nem tudnánk. A magyar sokszor túl komoly, de lám, ebben az esetben sikerül nevetnie.

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Magyariné szeretője. Pesti Kalligram, Budapest, 2019