II.; Hazaút a hegyekből, vasárnap délután

II.

Pontosan meghatározott célok és határidők kellenek.
Senki sem bírja jól az állóháborút, elnyúlt ostromokat.
Tavasszal és nyáron vonulunk át a vidéken
ősz végéig elfoglaljuk a várost,
az őrhelytartást már utánpótlással fogjuk megoldani,
aki velünk indult, karácsonyra mind otthon lehet.

A pontos célokat felsőbb döntésekben határozzák meg,
hadi grémium ülésein hagyják jóvá.
Én vagyok az, aki közli a katonákkal.

Télidőben magas falú városok alatt nézünk egymásra,
ilyenkor értik meg fiatal, de már meglett férfiak,
mit jelentenek az igazi hidegek.

Ágyasaim, szeretőim levelei sokat késnek,
hetek telnek el, míg a szűk hátország értesül,
vagy szembesül a még aznap elkészült sürgönyökkel.

Ezernyi csizmákkal a latyakban állunk,
van még tűzifa a sátrakban, de tartogatni kell,
hosszú gyakorlatok során szokjuk az idegen teret,
betartjuk a kényszerszűkölést, készülve esetleges
még nehezebb hetekre.

Én az indulásnál mindig elmondom a fiúknak,
célunk a város, egy biztos,
hogy mi foglaljuk el,
parancsot később csak annak adok,
aki ilyenkor nem görnyed össze,
végig a szemembe néz.

Hazaút a hegyekből, vasárnap délután

Turistaként térek vissza városomba,
mondhatjuk úgy is, hosszú idő után újra körülnézek,
érdekelnek a díszletek, rajtam kalap, napszemüveg,
kik alszanak a tereken hosszú fényű délutánban,
milyenek a plakátok, hol rombolnak, mit építenek,
amit megépítettek rombolják-e már, az üres helyekre
vajon milyen új romokat hordanak.

Amiket elhagytam, a hegyek állandóak,
ezt épp elfelejtem, akiket féltettem – már kevésbé,
a barátok, különböző állomásokon maradnak,
a lakásig a hosszabb úton megyek, jól ismerem,
észreveszem az apró, jelentéktelen változásokat,
és nem tudom, ki az, aki most együtt néz velem.

Így találja meg a szerelmet,
aki látszólag semmit sem csinál,
aminek nincs helye, ahol nem változik semmi,
aztán még sincs igaza – sokat bőg, a sarokba néz,
egyszer csak ott van, és aki már rettegett,
most csak bizonytalan, hiszen lehetetlen,
de ahogy a metrón egymásra néznek,
már látszik, három nap is több a halálnál.

Nézd meg te is, nincs mit mesélnem,
ahogy a szakállamba fúrod az ujjaid,
sokkal inkább kecske, nem bölcs vagyok,
olyan a tekinteted, mint az ígéret
(feloldozás?), hogy élni mégis szabad,
ami nem igazán változik, is érdekes,
örök élet, mittudomén, fölragyog.