15 éve hunyt el Zs. Nagy Lajos

Zs. Nagy Lajos szlovákiai magyar költő 1935-ben született, Karikáspusztán. Zsélyben és Komáromban végezte iskoláit, egy ideig a Komenský Egyetem hallgatója volt. Tevékenykedett a Szlovák Rádió magyar adásának szerkesztőjeként, az Új Szó riportereként, 1963-tól megszűnéséig pedig a Hét belső munkatársa is volt. Bár 1957-ből rendszeresebben publikál, korai versei még nem keltettek feltűnést – a szlovákiai magyar költészet élvonalába ötödik, Tériszony című kötete dobbantotta be. Felhagy a hagyományos versformával, a nyugalmat a zaklatottság váltja fel. Innentől egész más szemlélettel alkot, kifordul magából a valóság, a logikai rend. Versnyelvében társítja az össze nem illő valóságelemeket, keserédes humorral, reflektál társadalmi elidegenedésre, és jellemzőek rá a kormányt burkoltan vagy kevésbé burkoltan bíráló versek is. „Váratlan megoldásai, fanyar humora és iróniája, bölcs öniróniája, a dolgok felületén áthatoló tekintete, a jelenségek visszáját is feltáró kíváncsisága sok hívet szerzett számára,” írja róla Szeberényi Zoltán A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában.

Zs. Nagy Lajos 2005. június 11-én hunyt el, pályatársai az Irodalmi Szemle júliusi számában emlékeznek vissza rá. A lapszámban a temetésről is olvasható tudósítás, amely szerint „…szinte túl jól, túl tekintélyesre, túl polgárira sikerült. Jelen volt a felvidéki magyar irodalom és szellemi élet szinte minden iskolája: »Zsé« a halálával egymás mellé állított népi, avantgárd és posztmodem írókat, református püspököt (Erdélyi Géza, az egykori osztálytárs temette a költőt) és katolikus hívőket (a költő faluja katolikus), posztkommunista, liberális és »csemadokos« politikusokat, gyönyörű mai fiatal lányokat és egykori fogatlan kegyeseket. (…) Akik időben érkeztek a gyászszertartásra s még nyitva találták a koporsót, azt mondták, a költő a halálában valóban boldog volt: a földi kínoktól és lélekgyötrő társadalmi gravitációktól megszabadulva, immár teljes létezésével a költészet régióiban lebegve – állítólag mosolygott. Úgy, ahogy csak ő tudott mosolyogni: jóságosán, megbocsátóan, de szarkasztikusan.”

Részlet egyik leghíresebb, Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz című verséből:

„Légy jó szívvel hozzánk, Uram,

kerítünk néked égő csipkebokrot,

amelyből tündöklő kegyelmed

minket is verhet

most és örökkön-örökké

                           Ámen.”