dunszt.sk

kultmag

Peter Jackson varázslata

Az első világháború befejezésének centenáriumára készített They Shall Not Grow Old című alkotás nemcsak azt bizonyítja, hogy Peter Jackson ihletett alkotó, bármihez is nyúl, hanem rekonstruált képiségével, kreált hanganyagaival és veteránok idézésével a valóság mint fogalom problémáját is merészen újragondolja.

Az Akik már nem öregszenek meg már címében is ellentmondásos, hiszen a különböző archívumokból felkutatott és minden ízükben digitálisan feljavított felvételeket végig idős adatközlők narrálják. Ugyanakkor az ellentmondás tényleg csak látszólagos, hiszen az így szerkesztett film létezésével befagyasztja a száz évvel korábbi háborús pillanatokat, amelyen még fiatalemberek szerepelnek, továbbá emlékszik azokra is, akiknek már nem volt lehetőségük elmesélni a világégéssel kapcsolatos élményeiket.

Jackson és csapata archív felvételek ezreit válogatta át és több száz veterán nyilatkozatát szerkesztette egységgé úgy, hogy a két szál egymást támassza alá. Mindezt az teszi igazán bravúrossá, hogy a csúcstechnika segítségével visszalassított és kínos gondossággal színezett képek és a szájról olvasni tudó beszédszakértők közreműködésével hangokkal kiegészített film bizonyos értelemben hitelesebbé válik, mint az imént felsorolt változtatlan egységek külön-külön, holott egységbe forrasztva a dokumentumfilm szabályait megsértő egységet képeznek. Megsértik, ugyanis nyilvánvalóan ez az alkotási metódus nem azokkal a valóságot hitelesen ábrázolni kívánó módszerekkel dolgozik, mint a dokumentumfilmek általában (amelyek nem akarják a szükségesnél jobban megváltoztatni a rendelkezésre álló forrásokat), hanem konstruálással igyekszik még igazabb lenni azoknál. Ez a megszállottan precíz műviesség végső soron a lehető legközelebb hozza a befogadóhoz az ábrázolt történteket, annak ellenére, hogy szinte csalással éri el ezt. Ha csalásnak nem is, illúziókeltésnek nyugodtan nevezhetjük, s örömteli, hogy az illúzió tényleg hitelesnek hat.

„Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs” – írja a francia történelemtudós Pierre Nora, majd így folytatja később: „A lieu de mémoire-ok kora az a pontos pillanat, amikor az emlékezet személyességében megélt hatalmas tőke eltűnik, hogy majd csak a rekonstruáló történelem tekintetében éljen tovább. (…) A lieu de mémoire-ok elsősorban maradványok, az emlékezetmegőrző tudat végső formái egy olyan történelemben, mely azért előhívja azokat, mert már nem ismeri őket.” Jackson filmje lehet az emlékezetnek egy ilyen kreált, a társadalom számára mégis szükséges helye, ha tágabban értelmezzük Nora elképzeléseit az emlékezet és történelem kapcsolatáról, illetve a hagyományos emlékezet változásairól.

A bakák felkészítését, frontra küldését, harcait, majd hazatérését időrendben ábrázoló film nem az eltelt száz év okán, sokkal inkább az egyéni megszólalók nyilatkozataival képes a kor háborús propagandáját és narrációit érvényteleníteni. A büszke angol hadfiak szavaiból a magyar filmnéző számára felettébb idegenül hat az a brit birodalmi gőg, amivel a tengelyhatalmak harcosait szemlélik, ám a sok száz egymásba ollózott férfi vallomása azt is determinálja, hogy álláspontok ütköznek, árnyalatok teremtődnek az események értelmezését illetően – tehát mentesülünk a jó és rossz harcának toposzától is.

S az a pont, amikor valóban színessé válik a film, varázslat. A foghíjas mosolyok, az idétlen viccekkel dobálózó katonák, a tüzérségi légnyomás miatt lehulló cserepek színe és hangja, a haldokló lovak agóniája, a közös vécézés bizarr képei kaleidoszkópszerű látomássá állnak össze, feledtetik a kezdésként használt fekete-fehér miliőt. A naturalista megnyilatkozások életről, halálról, ölésről, bordélyházakról vagy akár a fronton kapott kosztról azt a jogosan elvárható feladatot is teljesítik, hogy az alkotás nem válik első világháborús imázsfilmé esztétikai szépségei ellenére sem. A katonaéletnek van romantikája – a harcban szerzett csonkoknak, sebeknek már nincsen.

A harci felvételek és hétköznapi pillanatok jól kiszámított ütemben váltják egymást (kímélve a nézőt is), ám a kidolgozottság pont azokra a részletekre ügyel legjobban, amik miatt Jackson alkotásának saját hangja még egyedibb lesz: a halál és a humor természetességére. Egyesülések sorozataként is értelmezhető a film, hiszen hiába jól elkülöníthetőek a megszólaló veteránok, mégis egyetlen baka sorsa rajzolódik ki általuk – végső soron egy olyan ember emlékét halljuk, aki a háborút ugyan túlélte, de a generáció keserűsége megágyazott egy sokkal pusztítóbb világháborúnak. Ez a kiábrándultság, amivel a dokumentumfilm zárul, felidézi Hemingway Fiestáját is, amelynek elbeszélője szintén olyan veterán, aki magára maradt a háború okozta elszigeteltségében.

Újító módszertana talán új mezőt nyit a dokumentumfilmesek előtt, egy olyan irányt, ahol a legmodernebb technikai vívmányok nemcsak a blockbusterek privilégiumai lesznek, hanem azoknál sokkal fontosabb célokat is szolgálnak: egykor élt emberek lenyomatait úgy prezentálni, hogy a távolságot a lehető legkisebbnek érezzük.

A film adatlapja a Mafabon