dunszt.sk

kultmag

„Az együtt élő nyelvek és kultúrák kölcsönös megismerése oldhatja a feszültséget”

Nádor Orsolya kutatási területe közé tartozik többek közt az alkalmazott nyelvészet, a nyelvpolitika, a kisebbségi nyelvek, illetve a Kárpát-medencében élő népek és az ott használt nyelvek kutatása. A kelet-közép-európai térség nyelvhasználatról, nyelvi identitásról, kulturális hovatartozásról, hagyományokról, népi nyelvhasználatról, nemzetek és nyelvek viszonyáról az egyetemi docenst Kusala Orsolya kérdezte.

Kutatásaiban kiemelten foglalkozik a kelet-közép-európai térség nyelvközösségeinek kapcsolatával. Miben specifikus ez a terület a többi európai régióhoz képest?

Induljunk ki az elnevezésből! Először is abban a tekintetben specifikus, hogy nem mindegy a szórend. A kelet-közép-európai térség elnevezés nem egyezik meg azzal a felosztással, amit a földrajzkönyvekben találunk. A történeti, nyelvpolitikai, kisebbségtörténeti kutatások szempontjából azt jelenti, hogy ez a régió elsődlegesen a közép-európai hagyományokhoz kötődik, de ezen belül van egy különleges összetartó erő: az ide sorolható országok (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Horvátország, Szlovénia) és régiók (a volt Kelet-Németország, Kárpátalja, a Partium és Erdély, Vajdaság) történelme, politika-története, kultúrája számos hasonló, sőt azonos vonással rendelkezik. Gyakran találkozunk azonban a szinonimaként használt Közép-Kelet-Európa terminussal is, miközben ott Kelet-Európa középső részéről van szó. Specifikus ez a terület azért is, mert nagyon nehéz meghatározni, hol húzódnak a határai:, a földrajzi kategóriák, amelyek országhatárok vagy természeti határok alapján határolnak egy-egy területet, itt csak korlátozottan használhatók, viszont vannak olyan közös pontok, amelyek alapján mégiscsak indokolt a következetes fogalomhasználat. Az egyik ilyen közös jellemző az, hogy ezek az országok és régiók sok esetben nem maguk határozták meg a sorsukat, társadalmi és etnikai viszonyaik alakítását, hanem külső, idegen akarat döntött róluk.

Vallások és egész világok (Nyugat–Kelet) választóvonala Kelet-Közép-Európa. Hatással van ez a demarkációs jelleg az itt élő népek kultúrájára, életvitelére?

Azt gondolom, hogy igen, és ennek a térségnek a hagyományai szerint alapvetően a kereszténységről, annak két erősen különböző formájáról kell beszélnünk, noha számos egyéb vallási közösség is otthonra lelt itt. Véleményem szerint a kelet-közép-európai régió határai pontosan ott érnek véget kelet és dél felé, ahol a nyugati típusú kereszténységet felváltja a keleti keresztény vallás és hagyomány. Erről a kérdésről, a két eszmerendszer hasonlóságairól és különbözőségeiről könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Talán az egyik legfontosabb vonása az, hogy az írásbeliségnek kisebb súlya volt a bizánci keresztény kultúrában, mint a nyugati kereszténységben, ez a római katolikusoknál, majd a reformáció létrejötte után mindkettő esetében egy jóval szélesebb körű iskolázottsághoz, a kritikai gondolkodás erősödéséhez vezetett. Gondoljunk csak arra, hogy mikor és melyik kultúrkörben alapították Európa első egyetemeit, és a kettő közül melyik eszmerendszer kedvezett inkább a modernizációnak, ideértve a polgárság kialakulását is.

Tudjuk, hogy leginkább a francia forradalom óta él a nemzeti tudat nyelvi alapon való magyarázata. Rögös út vezetett a lokális, ill. társadalmi identitástól a nyelvi identitásig ebben a nyelvileg igencsak színes térségben?

Ha bárkit megkérdezünk a hovatartozásáról, azt mondani, hogy hova való, hol született. Például én Veszprémben születtem, s ha megkérdezik, hová való vagyok, hiába élek fél évszázada Budapesten, azt válaszolom, dunántúli vagyok. S ha egy Erdélyből Magyarországra települt embert megkérdezünk, a természetes, mérlegelés nélküli válasza az lesz: erdélyi vagyok. Az identitás elég sok elemből tevődik össze, és nagyon hosszú utat járt be a lokális hovatartozás tudattól a nyelvi identitásig. Ne felejtsük el, hogy évszázadokon át az emberek többsége ki sem mozdult a lakóhelyéről, legfeljebb a vásárokra, különlegesebb eseményekre mentek el néhány kilométernyire. Tudták, kinek tartoznak engedelmességgel, hova járnak templomba, hol fogják őket eltemetni. Aztán, amikor a protestantizmus megjelent, egyes települések katolikusok maradtak, mások az új hitre tértek át – ez lett a következő eleme az identitásnak. Itt meg kell említeni a kelet-közép-európai régióban otthonra lelt zsidó közösségeket, amelyek részben lokális, részben vallási identitással rendelkeztek. A történelemből persze tudjuk, hogy az első két lépcső sem volt mindig békés, hiszen a földterületekért, az újabb birtokokért folytatott kisebb-nagyobb háborúk rést üthettek a lokális identitáson, de ugyanígy a vallási hovatartozás nem kimondottan filozófiai természetű üldözésének is elég nagy hagyományai vannak a térségben.

Ehhez képest az, hogy a nyelv a 18. század utolsó harmadától kezdve fokozatosan fontossá vált, mert létrejött egy újabb birodalmi eszme, amelynek egyik alappillére a saját nyelv lett, majd a nemzethez tartozás meghatározója lett, kezdetben viszonylag békés átmenetnek tűnt, és igen hosszú időbe telt, mire a kelet-közép-európai nemesség és a polgárság átvette ezt a gondoldást, majd eljutott a falvakba, tanyákra.

A Magyar Királyság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia több területén például az országhoz, a területhez, a kultúrához és nem elsősorban az etnikai hovatartozáshoz kapcsolódó, nyitott szemléletű, toleráns hungarus tudat jellemezte a két vagy több nyelvet beszélő nemeseket és polgárokat, amikor már elkezdődött a nemzethez tartozás nyelvi alapon történő meghatározása.  

Nemcsak a szóban forgó terület, de egész Európa számos nyelv találkozóhelye. Hatalommal rendelkező és alárendelt, elnyomó és elnyomott nyelvek, lingua francák kavalkádjában kialakulhat egyáltalán erős kötődés az emberekben a saját nyelvükhöz, a népi nyelvhez?

Európa bármely területét is nézzük, a saját nyelvhez, a népi nyelvhez való kötődés igen erős. A közösségtől messzire került ember, amikor hazamegy, visszatér ahhoz a nyelvváltozathoz, amit otthonról hozott. A lingua franca – legyen az egy nemzetek feletti „elit” közvetítőnyelv, vagy akár egy politikai okokból másokra erőltetett nyelv – a világ bármelyik szegletét vizsgáljuk – csak korlátokkal volt és van jelen az egyéni nyelvhasználatban.

A népi nyelv – tekintve, hogy történetileg elsőbbséget élvez a „konstruált” nemzeti nyelv fogalmával szemben – bizonyára sokak számára erősebb érzelmi töltettel is bír. Gondot jelent/jelenthet ez egy nyelvtervezési folyamat során, mondjuk a standard változat elfogadtatásánál?

Erre a kérdésre valójában az előbbi gondolatmenet folytatásával lehet válaszolni. A nemzeti nyelv standard változata nem természetes módon alakul ki, hanem valakik valamilyen koncepció mentén – ez lehet akár egy csoport ereje is, ahogy a francia nyelv esetében történt –, többnyire a nyelvváltozatok jellemzőit és más nyelvek hatásait is figyelembe véve alakítják ki. Nyilvánvalóan itt is vannak eltérő érdekek – például, ha az egyes nyelvváltozatok közötti távolság túl nagy és emiatt akár a kölcsönös érthetőség sem lehetséges, kérdés, hogy melyek lesznek azok a változatok, amelyek beépülnek a standardba, és melyek fognak kimaradni. Nyilvánvalóan annak a beszélőnek könnyebb elfogadnia a bevezetett „köznyelvet”, akinek a nyelvváltozatához közelebb van a konszenzust kívánó standard, de az is megtörténik, hogy idővel egy-egy dialektus önálló életre kel, önálló standardot hoz létre az összes járulékos elemmel együtt – amint ez például a friuli esetében történt.

Több tényezőt figyelembe véve (egységes tudományos és irodalmi nyelv mint a nyelvközösség fejlettségének mutatója) vitathatatlan a nemzeti nyelv demokratizációjának szükségessége. Specifikusnak mondható a kelet-közép-európai nyelvtervezés vagy hasonló törvényszerűségeket mutat, mint pl. a nyugat-európai (francia vagy német)?

A kelet-közép-európai nyelvtervezéseket két tényező motiválta: az egyik az, hogy a saját nyelv a függetlenség, az egyenrangúság szimbóluma lett a 19. század folyamán, a másik az, hogy erre a népnyelveket alkalmassá kellett tenni. A francia nyelvtervezést már korábban említettem: ott a 16. század folyamán az uralkodó csoport által beszél nyelvváltozat, a Párizs környékén honos francia lett a standard, és ezt minden eszközzel próbálták megerősíteni, terjeszteni, fenntartani. A német végül országok szerint lett többközpontú, hasonlóan az angol nyelvhez. A kelet-közép-európai régióban a nyelvi-nyelvjárási jellemzők mellett az is befolyásolta a nyelvtervezést, hogy milyen belső nemzetképet akartak kialakítani. A szlovák nyelvtervezést például a cseh nyelvtől és hatástól való távolság befolyásolta, a román nyelv esetében sokáig kétséges volt, hogy a történelmi örökséget, a latin, az olasz és a francia nyelv presztízsét, valamint a neolatin jelleget hogyan tudják összeegyeztetni, a szerb és horvát nyelvtervezésre a délszláv egység ideológiája hatott – így jött létre a „szerbhorvátnak”, ill. „horvátszerbnek” nevezett nyelv a legnagyobb kiterjedésű közös dialektus alapján – amelyet aztán a délszláv háború végérvényesen szétszabdalt.

Nemcsak a nyelv, hanem a hagyományok is erős összetartó erőt jelentenek egy nép számára (főleg napjainkban). A kelet-közép-európai térségre levetítve, közös vagy inkább népspecifikus hagyományokról beszélhetünk? Másként megfogalmazva a kérdést: összehoz vagy inkább elválaszt a (kényszerű) együttélés?

A kelet-közép-európai térséget hagyományosan sokféle etnikum lakja, akiket többször is próbáltak (próbálnak) az anyanyelvük használati jogának korlátozásával kordában tartani, alárendelt szerepüket a legfontosabb és legszemélyesebb eszközön, a nyelven keresztül is fenntartani.

A nyelvi nemzettudat ideológiává válása előtt jellemzően egyfajta spontán és nagyon gyakorlatias többnyelvűség határozta meg ezt a térséget. A nyelv politikai eszközzé válása azonban éket vert az itt élő, más nyelvű etnikumok közé – és sajnos nemcsak a politikai csatározások szintjén.

Az ideális állapot éppen ezért az együtt élő népek kölcsönös nyelvismerete lehetne, de tudom, ez sokáig elérhetetlen lesz. Jellemző példa, hogy a rendszerváltások idején a térséget mérgező etnikai konfliktusok háttérbe szorultak, és ennek egyik velejárója az volt, hogy tanuljuk egymás nyelvét nyelviskolákban, az egyetemek nyelvi lektorátusain annak érdekében, hogy a többet tudjunk a másik gondolkodásáról is. Sajnos a lelkesedés gyorsan elmúlt, nem jöttek tömegesen a nyelvtanulók. Hasonló dolog történt az Európai Unióhoz való csatlakozás idején, amikor azt gondoltuk, hogy tömegesen jelennek majd meg a magyarul tanulni vágyók. Naivitás volt, de már az elvi lehetőség is jó érzést okozott. Ettől eltekintve most is azt gondolom, hogy az együtt élő nyelvek és kultúrák kölcsönös megismerése oldhatja a feszültséget. Jó példa lehet erre azoknak az ukrán anyanyelvűeknek a pozitív viszonya a velük együtt élő magyar kisebbséghez, akik az utóbbi évtizedben munkavállalási céllal tanulták a nyelvet.   

Ha kutatási tapasztalataira támaszkodva kellene döntenie, mit mondana: nyelvükben vagy inkább hagyományaikban élnek a kelet-közép-európai társadalmak?

Azt mondanám: a nyelvük és a hagyományaik szorosan összefonódnak, a nemzeti nyelv mindenki számára elsődleges fontosságú, a hagyományok pedig megoszlanak a „miénk” és az „övék” között. Az elsőt természetesen fogadjuk el, tovább éltetve az ősi lokális hovatartozást és határozottan képviselve a nyelvünk fontosságát, a másodikon azért, valljuk be, sokszor gondolkodnunk kell. Azonban meg kell különböztetnünk azokat a hagyományokat, amelyek a régió egészére jellemzőek, azoktól, amelyek a kisebb területeken együtt élő népcsoportok egymásra vetített gondolkodását meghatározzák.

Mindezek után megfogalmazódik a kérdés: egymás nyelvének és hagyományainak tisztelete a sajátunkon keresztül – vízió vagy valóság?

Ahhoz, hogy valóság legyen, jobban meg kellene ismerünk egymást, és félre kellene tennünk az előítéleteinket, a hierarchiára épülő gondolkodásunkat fel kéne cserélnünk a nyelvek és kultúrák egyenrangúságával. Sajnos ettől elég messze vagyunk, és nem fog spontán módon megtörténni. Ehhez azonban jó út lehet, ha megtanulunk legalább egy kelet-közép-európai nyelvet pusztán érdeklődésből, elutazunk oda, beszélgetünk az ott élőkkel – a saját nyelvükön. Mivel a térség nyelvei a német kivételével a kevéssé ismert és tanított nyelvek közé tartoznak, a nyelvtanulókat mindenki nyitott lélekkel fogadja – ezt a magam horvát és szlovák nyelv tanulása során szerzett tapasztalataimmal is megerősíthetem.