Járványok után

Ha végigtekintünk a járványtörténelmen, nem túl szívderítő látvány tárul elénk. Nélkülözés, halálfélelem, totális bizonytalanság. Szenvedés, depresszió, trauma. És ezekhez hasonlók. Petőfi Sándor Szörnyű idő… kezdetű verse arról tanúskodik, hogy a költő szerint a járvány rosszabb a háborúnál is. „És ott elől a háború / Csak a kisebb baj; szomorúbb, / Mi hátul áll, / A döghalál.” Fazekas Csaba a Rubicon 2020/5-ös tematikus számában megjelent Nagy év – nagy járvány című tanulmányában ekképpen kommentálja a sorokat: „Márpedig ha a nemzethalál víziójától gyötört költő is súlyosabbnak látta a kolera fenyegetését az ellenséges nagyhatalmak haderejénél, aligha hanyagolható el a betegség tömeglélektani hatása.” Ennek ellenére a virológusok és a kultúrakutatók azt is hangsúlyozzák – teljes joggal –, hogy a járványoknak pozitív kimeneteik is vannak. Szinte biztos, hogy a járványtörténelemmel kapcsolatban előadható katasztrófatörténet mellett futtatható egy olyan összetett narratíva is, amely annak az ellenkezőjére koncentrál, vagy a kétféle szempontot együtt mozgatja. Sok mindent köszönhet az emberiség a járványoknak, jól tudván, óriási árat fizet értük folyamatosan.

Géra Eleonóra Járványok és következmények című tanulmánya leszögezi, hogy „a járványok rövid és hosszú távú társadalmi-gazdasági hatásainak kutatása nem öncélú, és még hasznunkra lehet”. Másrészt külön figyelmet érdemel az a kérdéskör is, hogy a járványok kapcsán mit tanult és mit profitált adott esetben az orvostudomány. Azért is ezzel érdemes kezdeni talán, mert valószínűleg minden járvány esetében a legyőzés, majd a megelőzés az első felmerülő problémák közé tartoznak. Még akkor is így volt ez, amikor a régi korokban szinte semmi nem állt rendelkezésre a járvány megfékezéséhez, nem volt esély a védekezésre. És így van ez ma is, amikor a COVID-19-cel kapcsolatban Michael T. Osterholm amellett érvel a Koronavírus című szövegében, hogy „szükségünk van egy széles spektrumú vakcinára – egyesek általános vakcinának nevezik –, amely valamennyi vagy a legtöbb vírustörzs ellen hatásos, és nem függ a változó hatékonyságú, évenkénti oltásoktól”. A koronavírusoltóanyag-platform szükségességét a virológus a 2010-es SARS-járvány következményeként említi, vagyis már a COVID-19 előtt elindulhatott volna a fejlesztés, bár a projekt Manhattan-terv-szintű összefogást és erőfeszítést igényelne.

Ha az Osterholm által említett vakcina létrejönne, akkor azt nyilvánvalóan a koronavírus-járvány egyik következményeként értékelnénk, de azt is, ha, mondjuk, megszűnne a turizmus.

Az alábbiakban olyan eredményeket fogok bemutatni röviden, melyek konkrétan valamilyen nagy világjárvány után születtek, és azzal vagy a fertőzés – olykor persze csak ideiglenes – legyőzésével vannak kapcsolatban. Nem nagyon lehet ezt mással kezdeni, mint éppen a vakcináció megjelenésével, amely a himlőhöz kötődik. Az alapelv a következő. „A vakcináció – írja Michael B. A. Oldstone Vírusvadászok című könyvében – egy orvosi stratégia az immunrendszer serkentésére, meghatározott kórokozók által kiváltott megbetegedések megelőzése érdekében. Az immunválasz kiváltása, még mielőtt a természetes vírusfertőzés bekövetkezne, úgy hat, mint egy »tervrajz« az immunológiai emlékezet számára, melynek révén az antivirális immunválaszért felelős sejtek érzékenyített és készenléti állapotba kerülnek. Amikor ezek az érzékenyített sejtek szembesülnek a vírusfertőzéssel, gyorsan és a nem érzékenyített sejteknél nagyobb fokban reagálnak, így növelik a szervezet képességét a fertőzés sikeres leküzdésére.”

A himlővírus ősrégi kórokozó, számtalan ponton keresztezi az emberi történelmet. Csak a 20. században kb. 300 millió áldozata volt, míg sikerült kiirtani. A himlőjárványok összefonódnak például a gyarmatosítás időszakával (biológiai fegyverként is bevetették a vírust, amire a konkvisztádorok immúnisak voltak), a himlő a 17–18. században a világ legpusztítóbb betegsége volt. A himlő megelőzésének hatékony módjaként terjedt el a variolizáció, a kórokozó átvitele oltással a fogékony személyekre; megfigyelték ugyanis, hogy a jellegzetes beszáradt kiütésekből nyert por beszippantása vagy folyadékban oldva a megkarcolt bőrbe juttatása védettséget biztosít a járvány ellen. A vakcináció az idők során Edward Jenner brit orvos nevével forrt össze, de nem ő volt az első, aki védőoltást alkalmazott a himlő ellen (Kínában már régen próbálkoztak vele), viszont Jenner dokumentálta és bizonyította be az eljárás működőképességét, megértve a jelenség mechanizmusát. Így akár szimbolikusnak is tekinthető az az esemény, amikor 1796-ban Jenner tehénhimlővel oltotta be James Phippset, és a technika hatásosnak bizonyult. Az orvos azt is kilátásba helyezte, hogy a himlő egy napon talán megsemmisíthető lesz.

Egy másik lényeges egészségügyi eljárás a kanyaróhoz köthető, és a vírusterápia elnevezést kapta. A 19. század végén a kanyaróval kapcsolatban egy kardinálisan fontos eredmény született, felismerték, hogy a vírus – mely maga is halált okozhat – képes lebénítani az immunrendszert, így a fertőzött emberek fogékonnyá válnak más kórokozók iránt, ami nagyban csökkenti a túlélési esélyeiket. Bizonyos esetekben mód nyílik arra, hogy a kanyarófertőzéssel elnyomják az immunválaszt, mely eljárással kezelhetővé vált például az autoimmun vesebetegség, amikor az immunrendszer a test saját szövetei ellen fordul. A vírusterápiát később a rákkutatásban is alkalmazták gyógyászati célokra, például megpróbálkoztak a csontvelőrák módosított kanyaróvírusokkal való kezelésére. A kanyarót egyébként sokáig nem tudták megkülönböztetni a himlőtől, de végül a 17. században dokumentálták a két betegség klinikai különállását, majd a kanyaró vakcináját – már a 20. században – John Enders fejlesztette ki. Oldstone így foglalja össze a történetet: „Nincs gyógymód, mely megállítaná a kanyarófertőzést, ha egyszer elindult. Az 1960-as évekig nem volt más módszer a terjedés gátlására, mint a karantén vagy a fertőzött személy elkülönítése. Amíg a kanyaró-vakcina 1963-ban meg nem született, a vírus az egész világon pusztított.”

A két orvostudományi fejlemény után hoznék két példát a nagyobb léptékű járványutáni (máshonnan nézve inkább járványközi) változásokra. A 14. századi pestisjárvány valószínűleg a kulturális járványtan vagy járványtörténelem favoritja, mivel ez jobban rögzült a köztudatban a többi járványhoz képest, ahogyan a nagy fajkihalási hullámok esetében nagyságrendekkel többen ismerik a dinoszauruszok eltűnésének történetét, mint a jóval nagyobb kihalási eseményeket. Ennek nyilvánvalóan kulturális okai vannak, a fekete halál 1348-as tarolása sokféle módon rögzült a kulturális emlékezetben, az irodalomtól a képzőművészeten át a várostörténetekig. A „kihalt a világ egyharmada” megállapítás (mely akár tényszerű is lehet, de nyilván csak közelítés) nagy karriert futott be a művelődéstörténetben, tankönyvek idézik, később filmekben szerepel, vagyis a médiagépezet által fenn- és készenlétben tartott alakzata a járványokról szóló diskurzusoknak. (Érdekes tévhit, hogy a Thuküdidész által leírt athéni járványt általában a pestissel azonosítják, pedig éppen abban egyeznek a szakértői vélemények, biztosan nem az volt. Nem tudjuk pontosan, mi okozta a járványt Athénban, még az sem zárható ki, hogy ma már nem létező betegség lehetett.) A pestisnek köszönhetjük viszont a novella műfajának megszületését (Boccaccio: Dekameron), vagy a haláltánc (Dansé macabré) műfajának kialakulását, mely utóbbi egyértelműen azt közvetítette és közvetíti ma is, hogy a halál minden eseményt közös nevezőre hoz, a halál előtt mindenki – társadalmi helyzetétől függetlenül – egyenlő. Pár héttel ezelőtt ugyanezt visszhangozta – kissé módosítva – Paolo Giordano Járvány idején című könyvecskéjében, amikor azt írta a COVID-19 kapcsán, hogy: „Járvány idején egyetlen egységes organizmus vagyunk.”

A pestis hatásaként mindemellett nagyobb léptékű változásokról is szokás beszélni, melyek közül kettő valószínűleg kardinálisan fontos az emberiség történetében. Az egyik összefügg a járvány mortalitási vagy demográfiai következményeivel, ugyanis a 14. század közepére soha nem látott munkaerőhiány jelentkezett Európában. Ez a fejlemény megváltoztatta az emberi munkaerőhöz való viszonyt, és elindított egy olyan folyamatot, amely a gépesítés irányába mutatott. Innen nézve a járvány utáni helyzet arra késztette a feudális gazdálkodás fenntartóit, hogy a munkaerő magasabb bérezése mellett nagyobb erőkkel fejlesszék a technológiát. Ettől nyilván nem függetlenül az új helyzet megnyitotta az utat a reneszánsz tudományos gondolkodás előtt, mely rövid időn belül átrajzolta Európa szellemi térképét. Leonard Mlodinow Az emberi gondolkodás rövid története című könyvében így írja le ezt a tendenciát: „Bár a 13. és a 14. század egyetemein dolgozó középkori tudósok jelentős előrehaladást értek el a racionális és empirikus tudományos módszer hagyományának továbbvitelében, ezt nem követte azonnal az európai természettudomány robbanásszerű fejlődése. Helyettük a feltalálók és a mérnökök alakították át a késő középkori Európa társadalmát és kultúráját.” Létrejött az első olyan civilizáció, melynek energiaforrása már nem az emberi izomzat volt, hanem a mechanikai kapcsolatok rendszere. Ez a technológiai ugrás a vízikerekek és a szélmalmok fejlesztésével vette kezdetét, majd a könyvnyomtatás elterjedésével folytatódott, és nagyjából Leonardo mechanikai szerkezeteiben csúcsosodott ki. Jelképes, hogy a nagy pestisjárvány és az itáliai mester születése között alig száz év telt el. A szóban forgó járvány lefolyásáról és közvetlen hatásáról remek összefoglaló olvasható a Rubicon 2020/5-ös számában: Fedeles Tamás A fekete halál. A nagy pestisjárvány a 14. század közepén című tanulmánya bátran ajánlható a téma iránt érdeklődők figyelmébe.

Térjünk át a másik példánkra, a 19. századi kolerajárvány(ok) hatására. Először is arra kell utalni, hogy a kolera terjedése, majd visszaszorítása, mindennek összekapcsolása az ivóvízzel a vízvezeték- és csatornahálózatra terelte a figyelmet, ami igen gyorsan a nagyvárosok szerkezetének átgondolásához és átalakításához vezetett. Géra Eleonóra is ezt emeli ki többek között a fent említett írásában: „A 19. századi városok infrastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás.” Másrészt erre az időszakra tehető a különböző európai államok egészségügyi intézményrendszerének létrehozása, illetve a kooperáció felismerése, vagyis a nemzetközi járványügyi együttműködés. Az ezekkel kapcsolatos konkrétumok megtalálhatók Fónagy Zoltán A kolera. A 19. század világjárványa című tanulmányában, mely szintén a Rubicon Járványtörténelem című számában jelent meg. A szerző mindehhez még hozzáteszi: „A tudományos felismerések gyors gyarapodásával együtt járt a természettudományos világkép rohamos térhódítása, az ipari és technikai forradalom kiteljesedése, valamint a modern állami – benne közegészségügyi – intézményrendszer kiépülése.” Izgalmas kérdés – ahogy erre a szerző is utal –, hogy a kolerajárványok időszaka egybeesik a modernitásba való átmenettel. Egy olyan nagy horderejű változássorozattal, amely új emberképet körvonalaz, méghozzá olyat, melynek fontos része a környezet uralhatóságába vetett hit, és amelynek talán éppen most éljük a végnapjait.

Még ennél a korszaknál maradva megemlíthető, hogy az olyan nagy vállalkozások közül nem egy, mint például a Panama-csatorna építése, szintén összefonódott a járványtörténelemmel. A munkálatokat ebben az esetben a sárgaláz terjedése hátráltatta, ugyanis a betegség kórokozóját terjesztő szúnyogok lárvái megfelelő környezetre találhattak a barakkokban elhelyezett vízzel telt edényekben. A sárgaláz és a malária sorban szedte az áldozatait, a Panamából érkező halálozási adatok annyira elrettentők voltak, hogy visszatartották a munkaerő beáramlását és az invesztíciós ajánlatokat. 1885-ben a Panamába érkező 17 frissen végzett mérnök közül egy hónap leforgása után egyetlenegy maradt életben. A vállalkozás szinte teljesen összeomlott, ám menet közben a mikrobavadászok nem tétlenkedtek, és kiderítették, hogy a szúnyogok irtásával enyhíteni lehet a helyzeten. „A betegség legyőzésével az orvosok kikövezték az utat a mérnöki létesítményhez” – fogalmazza meg Oldstone. A sárgaláz visszaszorítása nélkül a Panama-csatorna építése nem fejeződhetett volna be a 20. század elején. A technikai és a társadalmi dinamikát érintő járványhelyzet utáni állapotok tanulmányozása – pár példa erejéig is – rávilágít arra a tételre, hogy a járványok története világunk története is, mely lényeges töréspontokat, irányváltásokat és pozitív átértékelési tendenciákat egyaránt tartalmaz. Ha meg kellene fogalmaznunk ennek a gondolatmenetnek a végén, hogy milyen általános jelenség fűződik a járványok történetéhez, mely minden esetben megfigyelhető, akkor arra kézenfekvő válasz adható. Ez a folyamatosan visszatérő elem a távolságtartás. A járványok tehát nagyvonalakban arra késztetik az embereket, hogy szakítsák meg a szociális hálót, ezért minden bizonnyal a stabilitás egyik jele lehet az, amikor az emberi kapcsolatok újjászületnek. Mindenféle pátosz nélkül kijelenthető, hogy a hatékony járványkezelés és a pandémia tapasztalatainak előnyünkre fordítása a közös felkészülésben rejlik. Innen nézve a járványok közötti periódusokban sem hiábavaló tevékenység a kulturális járványtannal és a járványtörténelemmel való foglalkozás.