dunszt.sk

kultmag

Da 5 Bloods – Spike Lee Vietnamja a Netflixen

Spike Lee atlantai fiú, aki Brooklynban nevelkedett, a nyolcvanas évek vége-kilencvenesek eleje volt az ő 15 perce, azóta ritkábban nézem, a saját területein üdén trendi, mindig roppant divatos, érdeklődése szerteágazó, noha monotematikus, egyedi témájában enciklopédikus. Politice és zsánerszempontból most is a lecsó közepébe csapott, igazi aktualitás a fajgyűlöleti publicisztika az Egyesült Államokban ismét, sajnos. Spike Lee kicsit olyan, amit az én személyes filmgurum, mesterem, Dušan Makavejev tartott Woody Allenről, „he’s like a boring brother”, unalmas tesó, mindenről mindig ugyanaz jut az eszébe. A baj csak azzal van, hogy mindenhol mindig ugyanaz van.

Spike Lee egykor csudagyerek volt, vertikálisan kihívott Wunderkind, lábak alatt, között sündörgő okosfiú, aki úgy is néz ki, mint egy okosfiú: szabadbölcsész-külleme fokozhatatan. 1957-ben Georgia államban született, Atlantában, mely ekkor csak a Coca-Cola központja, a CNN-é még nem, mert az akkor nem létezett. A „mély Dél” nagyvárosa, még a polgárjogi mozgalom, a fehér szuprematizmus, a létező és velük élő Ku-Klux-Klan műveleti területe Martin Luther King és Malcolm X korában. A jazz-zenész apa 1967-ben dönt a New Yorkba költözés mellett, a leghippibb évben. Eddigre a kis Spike mélyen magába szívhatta a déli világ rasszizmusát, szegregációját, az egykori Konföderáció történelmi salakját. New Yorkban járt a híres Tisch School (művészeti egyetem) filmprogramjára, 1980-ban már D.W. Griffith filmtörténetileg meghatározó, de társadalompolitikailag déli irányultságú klasszikusát, az 1915-ös Birth of a Nation c. eposzát támadta meg a The Answer c. rövidfilmjével. 1986-ban a She Gotta Have It c. elsőfilmje fekete fiatalok szexuális viszonyainak dzsungelébe kalauzoló nagyjáték, 175 ezer dollárból készült, 7 milliót hozott, persze, hogy felfigyelt rá a filmvilág. 1989 nem csak a nagy ká-európai változások éve volt, de Spike Lee is ekkor ért a csúcsra a Do the Right Thing c. dolgozatával: Brooklyn egy lelakott környékén vagyunk, Bedford-Stuyvesant (a helyieknek csak Bed-Stuy), vastagon feka környék, itt-ott enklavikusan fennmaradt olasz-amerikai vendáglőkkel, és a mindennel hősleg szembemenő, kőkemény koreai szatócsokkal. Kánikulai nap délutánja, Dogday Afternoon, de az egy másik film címe. Mikor a Radio Raheem nevű karakter a ghettoblustert (kézihordozású kofferméretű nagy teljesítményű  utcai fogyasztásra és szomszédidegesítésre példamutatóan alkalmas szórakoztató elektronikai eszköz) bebassza az olasz étterem kirakatába, ott a film klimaxa, csúcspontja, a feka fiatalokat korábban támogató vendéglős összeomlása; Danny Aiello meg is kapta a legjobb mellékszereplő Oscárját érte. 1990-ben a Mo’ Better Blues jazzéletrajzi film, és 1992-ben pedig Denzel Washingtont nyerte meg Malcolm X szerepére a hasoncímű filmben. Nem rossz, nem rossz, de itt fejeztem abba Spike Lee feltétlen hívőként követését, ekkortájt lett „boring brother”. A Fekete Párduc-főemberről készitett filmjét sem láttam (A Huey P. Newton Story; 2001) és a legutóbbi Black KKKlansman (2018) is kimaradt. 

A Netflix fura tünemény, egyrészt felforgatja/megváltoztatja a mozis világot, tiltakozik ellene Hollywood, de José Cuaron: Roma c. filmje érv volt ammellett, hogy ott is készülhet jó film, mint ahogy pedig ellentmondott Martin Scorsese Írje, ami a casting-parádé és az ismert történet ellenére is az a mű, mely nincs a Mester első húsz filmje között.

A Da 5 Bloods lehet talán minisorozatnak készült, aztán, lehet kegyelemből, egybenhagyták. Két és fél óra, helyenként igyekszik az Apokalipszis, most!-ra hajazni, de kicsit sincs benne annyi. Egy órát simán ki lehetett volna vágni, de valszeg flekkre fizettek. Spike úgy kezd, ahogy befejezni szokott: nagyívű montázs helyez el archívok segítségével térben és időben. Amerikában vagyunk, hatvanas évek fekete szemmel, Fekete Párducok és Angela Davis, fekete katonák Vietnamban harcolnak. Snitt, a fekete katonák megöregedtek, hetvenesek, ma vagyunk, egyikük (Paul) Trump-párti baseball-sapkát visel a reptéren: közösen megy vissza Vietnamba a raj. 

A cél dicső: Stormin’ Norman rajparancsnok földi maradványainak hazahozatala. 

Az utazók különböző földrajzi és társadalmi állásúak, a hatvanas években, még a bevonulás előtt lehet, hogy a los angelesi híres Bloods utcai geng tagjai voltak, akik homéroszi léptékű valós háborúskodást folytattak egykor, s folytatnak generációkon átívelően ma is a Crips nevű ellenbandával. De mára van közöttük, aki family guy lett, középvezető vagy kisegzisztencia, de egzisztencia!, és van aki Trump oldalán hörög, mint a white trash hasonszőrűek. A kezdeti tér-időben helyrerakó montázsok után egy újabb keresztbevágós paradigma: az öregfiúk – látszólag – nosztalgikusan turistáskodnak egykori harcaik helyszínén, és ezek a harcok is olykor megelevenednek.

Veronica Ng-nek hívják a kantoni színésznőt, aki Hanoi Hannah-t játssza. Hanoi Hannah korábbi háborúk reminiszcenciája, ahogy Axis Sally tengelyhatalmi, Tokyo Rose pedig japán császári propagandát tolt rádión a megfelelő időben és helyen, Hanoi Hannah észak-vietnami perspektívából igyekezett befolyásolni, és ennek a perspektívának speciális szelete volt a fekete amerikai katonák indoktrinálása. A bő ötven év előtti részek kezdete, hogy Hanoi Hannah két Marvin Gaye-szám között (az egyik az “Inner City Blues”) beszámol Martin Luther King meggyilkolásáról. 1968 van, április, a Vietkong nagy, holdújévi (Tet) offenzíváján túl vagyunk, Westmoreland tábornokról kiderül, hogy hiába pipiskedik, kevés ahhoz, hogy ellenfele, Vo Nguyen Giap bokájába harapjon. Amerika veszteségei nagyok és fájóak. Ahogy a koreai háborúban chicano-, és filippino-amerikaiak voltak felüreprezentálva a harcoló alakulatokban, Vietnamban a feketék. A Stormin’ Norm vezette rajt is megsújtja MLK halálhíre, rögtön a rasszizmusra, rabszolgaságra gondolnak. Radikalizálódás a dzsungelben és archív képek King temetéséről, a gyilkosság nyomán kirobbant, képek a maival annyira, annyira zavarbaejtően hasonló zavargásokról; a vietnami fekete katonák vissza akarnak vágni. Miként az újabb Lee-filmek, ez a mozi is történelemóra kalandokba csomagolva, a rendezőnek nincsenek filmesztétikai skrupulusai népnevelés közben. Az egyik fekete tengerészgyalogos, Otis meglátogatja  Tiênt, régi szerelmét Saigonban:  Tiên lányai is megjön, negyvenes, negroid vonásokkal ékes orientálhölgy, kicsi idő, míg a mérhetetlen zavarban lévő Otis rá mer kérdezni az apaságra. 

A fő cél Stormin’ Norm holttestének felkutatása, de mohózati elem is vegyül: a politikailag ekötelezett filmművész egy karibi kalózmese kincskereső szcenáriójába keveredik Laokoon-csoportként. Norm raja ugyanis kemény csapat, igazi los angelesi Bloods-ok, a rajtukütő Vietkongot visszaverik, és a nem hozzájuk tartozó, lelőtt amerikai helikopterben talált méretes ládában aranyrudak vannak. Ezeket elássák. Aztán vannak franciák is, egy Hedy Lamarról elnevezett Mademoiselle Bouvier, aki egy LAMB nevű (Love Against Mines and Bombs) civilszervezet tótumfaktuma, és minden francia filmek legamerikaibb nehézfiúja, Jean Reno, ő egy fehéröltönyös bűnöző, aki készpénzre váltaná az aranyrudakat. 

A filmszakmai megoldások kérdőjelezhetőek. A csapatot alkotó fekete színészek hatvanasok, noha hetveneseknek kellene lenniük. Ám ez semmi ahhoz képest, hogy hatvanas évekbeli magamagukat is ők játsszák, vastagon szembemenve Scorsese Netflix-filmjével (Az ír), ahol De Niro, Pacino és Pesci digitális fiatalítást szenvedett el. A Vietnamban hősi halált halt Norman (Chadwick Boseman) fiatal, a kezdeti Trump-párti Paul (Delroy Lindo) viszont mintha öregnek is született volna. Norman Fekete Párduc, rajparancsnok és szektavezető, és hisznek benne, mint Pajor Tamás Németh Sándorban. Ha megtalálják az aranyat, Norman álmát kell valóraváltaniuk: a fekete felszabadítási mozgalomra, a kiterjesztett polgárjogi harcra kell fordítaniuk.

A háborús film komoly zsáner, melynek a II. világháborús filmek után számbelileg legtömegesebbike a vietnami háborús film, aminek több oka van. Ez volt az első televízión előben követhető háború, egy nagyon fontos, a baby boomer-generációt közvetlenül érintő háború volt, számos más fontos probléma (a pszichedelikus megismerés, a hippiség, mint életforma, polgárjogi harc, elunt hidegháború, etc.) egymásratorlódása, történelmi idő.  Mikor megérkeznek veteránjaink és egy vietnami féllábú koldusfiúval konfliktálnak a hotel koktélbárjában, majd a fiú bosszú-petárdatámadását tengerészgyalogos-mód veszik, az arany.  A saigoni Rue Catinat a végében ülő Ho Chi-Minh szoborral a romantikus szál beléptekor remek, a háborús bűnre a dealernél rádöbbenés didaxisa rossz. Aranyat ásnak, és az nyűgös, tetemet keresnek, és az is az. De a legnagyobb gáz a minden-Vietnam-filmek-leg-Vietnam-filmebbjikére való túlzó hivatkozás: az elején megjelenik a híres lógó (Apocalypse, now), mint egy diszkó neve, ez még oké, de mikor egy alulbútorozott akciójelenetben Richard Wagnertől a Walkürök lovaglása a zene, na az problémás. Proletkultos giccsnek tűnik ez, az, a szobordöntögetés korában jól hangzik, hogy George Washingtonnak is 123 rabszolgája volt, az aknamező és jelenkori harci jelentek rosszak, helyenként egy kicsit „10 kicsi néger” történet, mondhatni, hogy az iróniamentes pátosz fájdalmasan rossz filmmé teszi, de mégsem mondhatni, mert fontos a téma és tiszteljük a szerző korai műveit és legyünk engedékenyek a kisebbségi szerzővel háború idején esztétice. 

Viszont az elmondható, hogy Delroy Lindóból ezzel a filmmel A-listás színész lett.  

A film adatlapja a Mafabon