dunszt.sk

kultmag

„Sokkal tartozik nekünk a szakma”

Június 11-én indult a Független Színház Magyarország online színházi sorozata, amelynek keretében 12 héten keresztül egy-egy európai roma színházi előadást tesznek elérhetővé csütörtök esténként. A kezdeményezés szorosan összefügg a világ egyetlen nemzetközi roma színházi találkozójával, amelyet a társulat 2017 óta rendez meg beszélgetésekkel, a produkciókhoz kapcsolódó workshopokkal kiegészítve. A Független Színház vezetőjével, Balogh Rodrigóval a retrospektív sorozatról, az európai tendenciákról és az integráció kérdéséről beszélgettünk.

Mikor fogalmazódott meg bennetek, hogy egy retrospektív sorozat keretében közzéteszitek az elmúlt fesztiválok digitális anyagait?

2017-ben kezdtük meg a munkánkat azzal a céllal, hogy kifejlesszünk egy oktatási módszert roma színházi alkotók segítségével. Így jött létre az I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál is Alina Serban, Mihaela Dragan, Dijana Pavlovic és Richard O’Neill részvételével. Ezt a négy előadást ekkor fel is vettük, az ezt követő évben pedig kiírtunk egy Európa-szintű pályázatot, a jelentkezők közül nyolc produkciót tudtunk fogadni, amelyek szintén rögzítésre kerültek, így állt össze a tizenkét darabból álló storytelling kollekció, amelyet most közreadunk. Ezután jött egy váltás a fesztivál életében: olyan kamaraszínházi előadásokat kerestünk, amelyekben a drámairodalom fő narratívái érvényesülnek. Ezzel azt akartuk láttatni, hogy a romák mint európai polgárok sokszor ugyanolyan kihívással, döntési nehézségekkel kerülnek szembe, akárcsak a többségi társadalom tagjai, és igen, vannak olyan romák, akik tökéletesen megfelelnek az aktív, cselekvő hős típusfigurájának. Ezt a mintát szerettük volna eljuttatni a roma és nem roma közösségeknek egyaránt, az edukáció ugyanis a törekvéseink egyik legfontosabb aspektusa. Nagy hangsúlyt fektettünk kortárs trénerek képzésére is, akik egyetemeken, gimnáziumokban tartanak workshopokat Most, a járványhelyzetben online is jelen voltunk, Marosvásárhelyen, Temesvárott, illetve Németországban és Edinburgh-ban is tartunk foglalkozásokat, a módszereinket pedig több színház is átvette például Spanyolországban, Olaszországban és Romániában. Ezeknek az alkalmaknak természetesen nem az a lényege, hogy odamegyünk valahova és megmondjuk a tutit, hanem az, hogy minden csoport megtalálja magát ezekben a színdarabokban. Az is fontos, hogy a workshop második része már nem az előadásokról szól, hanem sokkal inkább arról, hogy a résztvevők számára kik jelentik a hősöket, és hogy esetleg ők maguk mikor lehettek referenciák mások számára. Egyre több embernek sikerül átadni ezt a szellemi értéket, egyetemi kurzusokon is tanítják a fesztiválra meghívott előadásokat, sőt vannak olyan oktatók, akik egész félévet szánnak erre a témára, ennek pedig azért van hatalmas jelentősége, mert így végre megindulhatott a roma drámairodalom integrációja. Voltaképpen ezzel a retrospektív sorozattal is ezt szeretnénk előremozdítani, és mivel a fesztivál mindig stúdiószínházi keretek között valósult meg, úgy gondoltuk, hogy érdemes közzétenni ezeket az alkotásokat, hogy a szélesebb közönség is hozzáférhessen.

Fotó: Vincze Alina

Mennyire láthatóak ezek a roma társulatok a mainstream kultúra mellett? Vannak olyan országok, ahol integrálódtak a színházi struktúrába, vagy marginális a helyzetük mindenhol, ugyanúgy, mint nálunk?

Nagyon eltérő tendenciák vannak jelen, nincs olyan, ami egész Európára érvényes volna. A legélesebb határvonal természetesen kelet és nyugat között van: Oroszországban 1931-ben Sztálin hozta létre az első roma színházat, a Tyeatr Roment, most pedig Putyin tartja fenn. 1200 férőhelyes színházuk van, napi háromszor játszanak telt ház előtt, az ország vezetése ugyanis azt mondja, hogy ők úgy integrálják a kisebbséget és a többséget egyaránt, hogy az összes közalkalmazott és köztisztviselő számára ingyenessé teszik a kisebbségek kultúráját. Egy rendkívül nagymúltú színházról van tehát szó, ’97-ben ezt a példát követte Ukrajna is, amikor létrehozta a saját, intézményesített roma társulatát, és 1992-től Szlovákia részéről is regisztrálható hasonló törekvés. Tőlük nyugatra ez nem történt meg és nem is fog, mert már politikai kérdés lenne. Éppen ezért elképzelhetetlen számomra, hogy itthon felülről jövő aktivitás mentén tudjuk láttatni magunkat, és valójában azt is ki kell mondanunk, hogy a pályatársaim sem elég nyitottak még erre. Nagyon kevesen tartják ezt fontosnak, már maga a reprezentáció kérdése is rendkívül bonyolult, a mainstreamban ugyanis jó esteben is pusztán illusztrálják a roma szereplőket. Ezért is siralmas az a kép, amit jelenleg a magyar színház fest a közösségemről, de pont amiatt működik a Független Színház, hogy ezt megváltoztassuk. Ha valaki megnézi egy előadásunkat, az talán látja, hogy valójában nincs olyan, hogy cigányszínház, ezt csak a fehérek mondják. A drámairodalom, így a mi történeteink is egyetemesek. Emellett mi mindig szigorúan figyelünk az etnikai és nemi arányokra is, nemcsak a színpadon, de egy-egy workshop keretein belül is. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a kőszínházaknak 50%-ban romákat kellene alkalmazniuk, de el kellene jutni odáig, hogy megértsük: a polgárosodás útja a kultúrán keresztül vezet. Hát nem tanultunk az elmúlt 2000 évből? Ahol virágzik a drámairodalom és a színház, ott van polgárság, ahol nem, ott nyomor van. És ez nem innentől nem szociális ügy.

És az önreprezentációs sémák mennyiben azonosak? Felfedezhetők Európán átívelő tendenciák?

Ami mindenhol megjelenik, az az áldozatiság narratívája. Ez éppenséggel a Bánk bánban is megjelenik, de nálunk annyiban más a helyzet, hogy a bukás a többségi társadalom felől érkező negatív hatások miatt történik. De, ami számomra rendkívül előremutató, az az, hogy a drámai hős a legtöbb darabban feláll a bukása után – és a felállás módja az igazán izgalmas.

A többség gondolkodása mennyire befolyásolja a kisebbség magáról való gondolkodását kulturális szinten?

Az idei Roma Hősök Fesztiválon (2020. október 15–20.) lesz egy berlini előadás, egy Kafka-adaptáció, ami éppen a „monster-elméleten” alapul. Ez a kifejezés Nagy-Britanniából indult, a mi esetünkben annyit jelent, hogyha a többségi társadalom tagjai szörnyként tekintenek ránk, akkor egy idő után mi magunk is átvesszük ezeket a megítélésmintázatokat. Erre az egyik legérdekesebb példa, hogy az 1970-es években a moszkvai Romenből kivált egy csapat (Svenko Társulat), amelyik klasszikus drámákkal szeretett volna foglalkozni, elvégre miért is ne csinálhatna egy roma társulat Csehovot vagy akár egy élesebb, társadalomkritikus előadást? Meg is született a Vámpír című produkció, amelyben a cigánytábor egyik figurája vámpírrá változik. Ez szorosan kötődik a monster-elmélethez, hiszen itt valóban meg is testesült a szörny. Ha kicsit kitekintünk az általánosabb irányokra, akkor látjuk, hogy ez a jelenség mindenhol tetten érhető: ha egy általános iskolában a tanító hülyének néz egy gyereket, akkor az a gyerek ezt el is fogja hinni magáról. Mi a Független Színházzal ez ellen a sztereotípia ellen dolgozunk, hiszen ez nemcsak a kisebbségre, de a többségi társadalomra nézve is iszonyatosan káros. Ezért is lenne fontos, hogy láthatóvá váljunk, hogy integrálódjunk a mainstream kultúrába, mert csak ekkor tud fellépni a megismerés lehetősége.

Gyakran elmondod, hogy hosszútávú célokat tűzöl ki magad elé. Mit gondolsz, a következő 20-30 évben mennyiben fog változni a jelenlegi helyzet, hol tart majd ez az integrációs folyamat?

Reálisnak tartom, hogy harminc év múlva már nem lesz probléma felvenni a roma fiatalt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Az sem elképzelhetetlen, hogy egy-két cigány színházigazgató is lesz ebben az országban, és persze több színész, rendező, dramaturg, filmes szakember, lehetőleg úgy, hogy foglalkoztatásuk mindenféle ideológiától mentes legyen. Talán ez a legfontosabb. De valójában már azzal elégedett lennék, ha az oktatásban részt vehetnénk, ha így elindulhatnánk az intézményesülés útján, jelenleg azonban még nem tartunk ott, mint Oroszország 1931-ben. Ehhez képest Romániában a művészeti egyetemekre már bevezették a kvótarendszert. Ez azt jelenti, hogy a lakosság etnikai arányaihoz mérten felvesznek romákat az intézményekbe. Ez hatalmas vívmány, ennek köszönhető, hogy három cigány társulat is működik Bukarestben, méghozzá szakemberekkel, hiszen elvégezhették a színművészetit, ahol tudásbéli tőkét kaptak. Nemcsak szociális alapú intézkedés ez, hanem teljesen józan és megfontolt ügy. Nálunk a rendszerváltozás után a roma értelmiség kinevelésére irányuló törekvések végtelenül csekélyek voltak, és azt is ki kell mondani, hogy a Színművészeti sem tett ezért semmit. Sokkal tartozik nekünk a szakma, de persze nem fogjuk ezt behajtani. Végezzük a dolgunkat, és igyekszünk olyan üzenetet közvetíteni, ami által talán a pályatársaink is bátrabbak, merészebbek lesznek.

A retrospektív sorozat felvételei a Független Színház Magyarország YouTube-csatornáján érhetők el.