dunszt.sk

kultmag

Rá se ránts

A mintás függöny illesztésein csíkokban tört át a napfény. Az ágy mellett két polc állt, rajta könyvek. A falra egy Stevie Nicks-plakát volt gombostűkkel erősítve, mellette a Nirvana zenekar Nevermind albumjának borítója egy újságból kivágva.

Egy kazettásmagnó állt a komódon az ajtó mellett. Különböző fények villantak fel a hangszórók mellé épített lámpákon a zene ritmusának megfelelően.

A magnón Phil Collins szólt, hogy elnyomja a döbörgő nyár hangjait odakint, de azért ahhoz nem elég hangosan, hogy elterelje az ember figyelmét bármi másról. Augusztus vége volt, egy héttel az iskolakezdés előtt.

Maros az ágyon feküdt. Egy cikket olvasott a Bravo magazinban egy fiúzenekarról. A fején lévő műanyagkeretes szemüveg vágta a füleit, fájt tőle a feje.

Próbálta elterelni a figyelmét a szemüvegről, az új arcról, ami visszabámult rá a tükörből, de nem ment. A sarokba dobta a magazint. Igazán haragudott magára, hogy ilyen ostobaságokra pazarolja a fogyó idejét.

Felállt az ágyról, a könyvespolchoz ment. Elkezdte kiválogatni a könyveket, amiket el kellene olvasnia megint, mielőtt megtörténik. Afelől nem volt kétsége, hogy meg fog történni.

Az orvos is megmondta két nappal ezelőtt.

Az anyjával volt bent a kórházban. A folyosón, ahol vártak, nyitva voltak az ablakok, a kórházkert fáinak zöld szaga végigfolyt az egész épületen. Nem voltak sokan előttük. Úgy tűnt, hogy ok nélkül igazából senki sem lesz beteg a nyáron.

*

Alig egy hete ért haza a táborból, amikor észrevette, hogy valami nincs rendben. Egyre jobban és jobban kellett hunyorognia, hogy ki tudja venni a betűket a távolban. Ettől halálra rémült, félelmében pedig elmondta az anyjának. A tünetet mesélte csak el, az okáról mélyen hallgatott. Végül is az anyja is egy nő, ez tartotta vissza. Nem értheti.

A rátörő rettegés alatt eszébe jutott, hogy beszél az apjával, de aztán hamar meggondolta magát. Nem merte megkockáztatni, hogy az apja viccet csináljon a dologból az ő kárára. Keserű tapasztalatok intették óvatosságra.

Végül, amikor már nem volt mit tenni, elmondta az anyjának, hogy nem lát jól. Hogy a világ összemosódik előtte, három méterről már nem tudja elolvasni a feliratokat az utcán. Az anyja pedig elvitte az orvoshoz.

Egy körszakalás, cigarettaszagú férfi volt a szemész. Le kellett takarnia a bal szemét, és úgy olvasni a betűket egy táblán. Amikor végzett, a másik szemével kellett ugyanezt tennie. Pocsékul ment a dolog. Ahogyan próbálta eltalálni a betűket, érezte, hogy a gerince mentén kicsap a hidegveríték. Az orvos hümmögött, majd elővett egy szemüvegkeretet, melyben cserélni lehetett a lencséket. Fel kellett vennie, és úgy olvasnia. Háromszor cserélték ki az üveget, mire mindent tisztán el tudott olvasni.

„Hát ez rossz. Minusz másfeles” – mondta végül az orvos. „Felírom a szemüveget” – tette hozzá. Láthatta a Maros arcára kiülő apokalipszist, mert bátorítóan hátbaveregette. „Szemüveget kell hordani, fiatalember. Nem maga az első szemüveges tizenhároméves a világon.”

„Meddig fog még romlani?” – kérdezte a fiú, és erőlködött, hogy ne bőgje el magát.

„Azt nem lehet megmondani. Ami biztos, hogy még fog. Majd negyvenéves korára beáll.”

„Nem lehet megállítani?”

„Sajnos nem.”

„Semmit sem lehet tenni?”

„Hordani kell a szemüveget.”

Az anyja két nappal később beállított a fekete műanyagkeretes szemüvegével. Vastag üveglencséi voltak. Azonnal fel kellett vennie.

„Olyan okosnak nézel így ki” – mondta, és megpuszilta a fiút, aki bemenekült a szobájába, és magára zárta az ajtót.

*

Leemelte a polcról Antoine De Saint Exupery Hadirepülőjét, és az ágyra dobta. Ellentétben a kis herceg szirupos giccsével, ezt jó könyvnek tartotta. Konkrétan émelygett, amikor eszébe jutott, hogy „igazán jól csak a szívével lát az ember”.

Nyilván ezt a baromságot sem olyan írta, aki tudta, hogy meg fog vakulni.

Cooper Nagy indiánkönyvét dobta az ágyára, Jack London A vadon szava című elbeszélését.

Végül lesöpörte az ágyáról a korábban kiválogatott könyveket, és Steve Jackson és Ian Livingstone kalandjáték-kockázat sorozatát tette ki. Ezeket a könyveket tartotta a legjobbnak a gyűjteményéből, és úgy gondolta, ha meg kell vakulnia, inkább a Halállabirintust vagy a Tűzhegy varázslóját fogja újraolvasni, hogy világítson a fejében, amikor elsötétül a világ.

Csöngött a telefon. Halgatta anyja lépteinek a csattogását, ahogyan kimegy a konyhába, és felveszi.

„Dani. Téged keresnek. A Tibi az.”

Kiment, és a füléhez emelte a piros bakelitkagylót.

„Szevasz. Tudunk találkozni?” – kérdezte a fiú a vonal másik végén.

„Most?”

„Igen.”

„Nem ér rá máskor? Nem vagyok valami jól.”

„Anyád azt mondta, elmehetsz.”

„Figyelj, inkább máskor.”

„Nagyon fontos dolgot akarok elmondani. A legjobb barátom vagy, gyere már.”

„Hová?”

„Gyere fel az uszodába. Nem leszünk sokáig.”

„Na jó.”

Olyan jó barátja volt, hogy a vérükkel esküdtek meg arra, hogy mindig számíthatnak a másikra. Gombostűkkel szurkálták össze a mutatóujjukat, és úgy érintették össze.

Tudta, hogy előbb-utóbb el kell majd mondania neki, de abban egészen biztos volt, hogy nem ez a mostani alkalom lesz az. Előtte még ír egy levelet a Bravo magazin Szerelem–Szex–Gyengédség rovatába, és megtudakolja, hogy tényleg nem lehet-e tenni semmit az ügyben.

Amint az eszébe jutott, azonnal ki is verte a fejéből a levélírás ötletét. Még az hiányzik, hogy a többiek az osztályban ezen csámcsogjanak. Ha nem is címezi fel a levelet, a postai bélyegzőn rajta van, hogy Sopronban adták fel. Oda lesz írva, hogy a levelet egy soproni olvasótól kapták.

„Elmegyek Tibivel az uszodába” – kiabálta az anyjának, felhúzta a szandálját a zoknijára, és kivágtatott a bejárati ajtón. Arra gondolt, Tibi meg fogja előzni a bejelentéssel. Hallotta a hangján az izgatottságot. Ha más nem, legalább az nyújthat némi vigaszt, hogy mint mindenen, ezen is Tibivel megy majd keresztül, hogy nem egyedül fog megvakulni, hanem társaságban.

„A szemüvegedet vidd.”

Hallotta az anyja hangját, de esze ágában sem volt engedelmeskedni. Ősszel majd ígyis és úgyis mellészegődik, nem kell siettetni a gyalázatot. Otthagyta a szemüveget az ágyon.

Felkapta az ajtó mellett álló piros Csepel biciklijét, a vázat a hóna alá csapva, és a kormánnyal egyensúlyozva levitte a második emeletről.

Odakint elvakította a napsütés. Felült a biciklire, és tekerni kezdett. Elkanyarodott a könyvtár előtt álló nagy gesztenyefa mellett, nézte a köré épített padon ülő kamaszokat. A levelei valószerűtlenül zölden úsztak a fényben. Áttekert a Széchenyi téren. A legnagyobb magyar zölden és galambszarosan nézte a templomtetőket álványzatáról. A cukrászdánál nagy sor állt – hunyorgott, próbálta kivenni az arcokat, de nem ment. Nem akart lassítani, ment tovább. Végigtekert az Ady Endre úton, a Lőverekre forduló kereszteződésben pirosat kapott, megállt. Érezte, hogy a pöcse megdagadt az anyja által rövidgatyává alakított farmernadrágban. Vörös fejjel lopva körülnézett, hogy látja-e valaki, de nem látta senki sem.

„Tulajdonképpen minden ezzel kezdődött. A fasz feléledésével” – gondolta magában keserűen.

Tavasszal kezdődtek a változások. Nemcsak reggel volt merevedése már, hanem az egész nap során. Éjszaka pedig jöttek a pornógráf álmok. Eszenyi Enikő, Maire Friederickson a Roxette zenekarból, még Szinetár Dóra is meglátogatta álmaiban a buli után a takarításból, hogy azt csinálják vele. Elég volt egy rosszul elejtett mondat napközben, és már meg is mozdult a fenevad. Jóformán semmi másra nem tudott gondolni a baszáson kívül.

Nem volt ezzel egyedül. A Szent Johanna Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium (Fegyház és koncentrációs tábor, ahogyan mindig hozzátették) 8. C osztályának összes fiútanulója így állt vele. Az órákat még csak elviselték, mert az apácákban, akik tanították őket, a világon semmi szexuális nem volt.

Olyanok voltak, mintha párhuzamosan azzal, hogy felszámolták a Batman-őrsöket az országban, szabadon engedték volna a gizai piramisok összes múmiáját, hogy magyar nyelv- és irodalmat, matematikát, de saját példájukon keresztül főleg azt tanítsák, hogy aki hisz Jézusban, tényleg örökké él.

A bajok a tanórákon kívül kezdődtek, a szünetekben. Imola főnővér úgy gondolta, hogy nem jó, ha a gyerekek nem csinálnak semmit a szünetben, ezért elrendelte, hogy kettes oszlopban keringjenek a folyosókon, halkan beszélgetve. Az egyetlen hely, ahová az apácák nem láttak be, a mosdó volt. Ide jártak be a fiúk könnyíteni magukon.

Majomcsapdázásnak nevezték egymás között.

„Mondd másképpen, hogy majomcsapda.”

„Makiverem.”

Maros, Tibi és három másik fiú rendszeresen, minden szünetben maszturbáltak a WC-ben a piszoárok fölött. „Rá se ránts!” – mondták a másiknak biztatásul kicsöngetéskor. Az egész osztályban respektje lett annak, aki minden szünetben ki tudott menni.

A maszturbálás a nyári hittantáborra fajult el. Tizenhat fiú aludt Fadd-Domboriban emeletes ágyakban a bunkerben. Egy Laci nevű, már a Széchenyi Gimnáziumba járó elsős fiú kitalálta, hogy gyakorlatilag a csapdázás is sport, tehát ennek is vannak bajnokai. Ennek jegyében pedig lámpaoltás után az egész barakk rázendített.

Kiesős rendszert találtak ki. Mindig az esett ki, aki már nem bírta tovább. A két hetes tábor végére már csak Maros és Tibi maradt a ligában. Igazi szupersztárként kezelték őket a hittantáborosok, mert a hajnali zsolozsmán úgy közvetítették az este történéseit a többiek, mint valami sporteseményét. A döntő éjszakán még a lányok is fogadtak arra, melyikük lesz a rántás nyugat-magyarországi bajnoka.

Nyilván, sem az apácák, sem a magukat szocialistából hirtelen katolikussá átképzett civil tanárok nem tudtak semmit a versenyről. Legalábbis az utolsó nap délutánjáig.

Ekkor ugyanis egy csapat katolikus pap érkezett a táborba. A gyónás kötelező volt mindenki számára. Maros ledarálta a maga kis mondókáját, megkapta érte a három üdvözlégyet. A többi fiú is így tett.

Mégis, vacsora után Imola főnővér a szobájába rendelte Marost és Tibit.

„Valaki köpött” – mondta rémülten Maros Tibibe kapaszkodva.

„Kizárt” – felelte Tibi. „A papok adhatták le drótot a gyónás után.”

„Bazmeg, ki fognak minket rúgni.”

„Látott minket valaki? Tetten értek? Nem. Ha hallott is a dologról Imi, úgysem tud kezdeni vele semmit. Utóljára keresztes királyunk II. András faszát láthatta, ha látott egyáltalán. Ne szólj semmit, majd én beszélek.”

Imola nővér szobájában öregszag volt. Egy asztalnál ült, és egy fekete könyvet olvasott.

„Dicsértessék a Jézus Krisztus” – mondták a fiúk, amikor beléptek.

„Mindörökké, ámen” – felelte a főnővér.

„Azért hívtalak ide titeket, fiúk, mert hallottam, miket csináltok.”

„Mi nem csinálunk semmit, tisztelendő anyám” – felelte Tibi. Olyan ártatlan arckifejezést vágott, hogy Maros nem bírta nézni.

„Én mást hallottam.”

„Pedig tényleg nem, tisztelendő anyám.”

A főnővér becsukta a könyvet a kezében.

„Szeretném, ha abbahagynátok.”

„De mit, tisztelendő anyám?”

„Azt.”

Olyan dermesztő lett a csend, hogy Maros azt hitte, elájul.

„Nem a lelki üdvötök miatt, fiúk, persze az is nagyon fontos, de az egészségetek miatt is. Ez a dolog visszafordíthatatlan betegségeket okoz, például vakságot. Sok fiatalember vakult meg vagy lett fajtalan emiatt. Meg akartok vakulni?”

„Nem, tisztelendő anyám” – vágták rá mindketten.

„Ennyit akartam mondani. Mehettek.”

Némán mentek vissza a barakkjuk felé. Tibi félúton elkezdte utánozni Imola nővért.

„Ezt még IV. Béla mesélte nekem, és jobban tennétek, ha nem a vakságtól félnétek, hanem attól, hogy elvisznek a katolikus vérszopók. Tudom, én is az vagyok.”

Ezen nevettek, a nagy finálét pedig megtartották. Tibi nyerte eggyel, nyolcas partiban. Roppantul büszke is volt magára.

*

Gyorsan tekert a dombnak felfelé, hogy lelohassza a merevedését. Vörös lett a feje, és kapkodta a levegőt, mire feltűntek előtte az uszoda kupolái. Úgy néztek ki az erdő tövében, mintha egy űrbázis lenne a holdon. „Ezt sem fogod sokáig látni” – ismételte el magának Maros, hogy ne felejtse el a közelgő tragédiát. Letámasztotta a bringáját az uszodakert drótkerítéséhez, a hátsó zsebéből elővette a diákbérletét, bemutatta a maga elé bámuló fehér ruhás jegyellenőrnek, majd bement. Nem látta Tibit sehol, így beállt a lángososhoz. Éppen sorra került volna, amikor Tibi felüvöltött mellette:

„Rá se ránts!”

„Mi olyan kurva fontos?” – kérdezte már az egyik műanyagasztalnál ülve, teli szájjal. Tibi is evett.

„Apámék elköltöznek. Nem leszünk osztálytársak jövőre.”

„De attól még találkozunk nem?”

„De.”

„Akkor jó.”

„Van még valami. Kibaszottul régóta tervezem neked elmondani, mert a legjobb barátom vagy. De nem merem.”

„Mit?” – kérdezte Maros. Böfögött, nézte a medencében fürdő embereket, a napban csillogó vízpárát. Arra gondolt, hogy milyen tökéletes ez a mai nap.

„Nem tudom, hol kezdjem.”

„Az elején.”

„Tudod, a csapdázáskor…”

Maros feje elvörösödött. Várta, hogy Tibi mondja ki előbb.

„Mi van vele?”

„Tudod, én nem a pinára gondolok.”

„Hanem?”

Tibi hallgatott. Egyre gyorsabban vette a levegőt.

„Hanem a faszra.”

„Az én faszomra?”

„Nem bazmeg, mindenféle faszra.”

„Oké” – felelte Maros.

„Emiatt még a legjobb barátom maradsz?”

„Persze.”

Hallgattak.

„Ugye nem mondod el senkinek?” – törte meg a csendet végül Tibi. A magabiztossága nem volt sehol, csak halálfélelem látszott az arcán.

„Nem. A legjobb barátom vagy. Ne fossál.”

„Akkor jó. Most mennem kell, majd szerdán találkozunk az edzésen.”

„Gondolod, hogy ez a csapdázás miatt van?” – kérdezte Maros, amikor Tibi felállt az asztaltól.

„Nem tudom. Lehet. Ez van, az biztos. Tényleg nem tudhatja meg senki, de azt akartam, hogy te tudd.”

„Majd én is elmondok valamit.”

„Mit?”

„Még nem, majd” – mondta, és érezte, hogy elönti a harag.

„Hívjál akkor.”

„Oké.”

Nézte, ahogyan Tibi végigmegy a medence mellett, felmegy a betonlépcsőn, egészen a bejáratig, majd eltűnik a szeme elől. Egyszerűen nem értette, mit hisztizik. Nem ő vakul meg.

Fotók: Jászberényi Sándor; Jászberényi Sándor portréja: Soós Eszter