dunszt.sk

kultmag

A szabadság: dal

1967 nyarán vadabbul pezsgett könnyűzenei életünk, mint amire számíthatunk az idei, vírus-sújtotta nyáron. Én persze akkor is lemaradtam a javáról, be kellett érnem a Magyar Rádió és Televízió Táncdalfesztiváljával. Az se volt kutya, többek közt fellépett a Dogs együttes, még ha nem is alanyi jogán, hanem Wittek Mari kíséretében. A Dogs amúgy – a becsületes külvárosi terminológiával – az „underground” együttesek közé tartozott, vagyis a peremkerületi klubokban nyomta a külföldi számokat, emlékezetes bunyókat keltve a galerik között. 1966-ban egy EP-jük is kijött négy számmal, volt rajta Monkees, Yardbirds, Spencer Davis Group és egy saját darab is. Azt Demjén Ferenc jegyezte, akivel a Dogs akár be is futhatott volna, ha (Demjén) nem távozik a Meteorba.

A Spencer Davis Group, megjegyzem, ugyancsak 1967 nyarán, fellépett a Kisstadionban. Sajnos épp azután, hogy kivált a lelke, Steve Winwood, de ekkora durranásra először került sor Magyarországon, még így is. Egyik-másik számuk, az I’m a Man vagy a Gimme Some Lovin’ a korszak legjobbjai közé tartozott, nem meglepő hát, hogy a nézőtér székeinek némelyike lángot fogott. A felhevült rajongókat a koncert után lovasrendőrök oszlatták kardlappal a Thököly úton, az ablakokban bámészkodó zuglói polgárok megnyugtatására. (A következő nyáron egyébként Steve Winwood is ellátogatott a Kisstadionba, immár a Traffic élén – az éppen átalakulóban levő Syrius és Mini együttesnek jelentős löketet adva.)

A Pol-Beat Fesztivál döntője bezzeg nem keltett ekkora riadalmat és felhördülést ’67 nyarán. Az Amerikában népszerű „protest” dalok, melyek a vietnámi háború elleni tüntetésekhez éppúgy kötődtek, mint a feketék polgárjogi küzdelmeihez, kedvező fogadtatásra találtak az ifjúsági klubokban, továbbá pártunk és kormányunk kultúrpolitikájában. Vérszagra gyűlt a KISZ KB, végre bemoshatott egyet az imperialistáknak a Művelődésügyi Minisztériummal továbbá a Magyar Rádió és Televízióval szervezett dalversenyen. Fellépett Dinnyés József és a műfajt meghonosító Gerilla együttes, akik a maguk módján hitelesen ötvözték a klasszikus tematikát a magyaros közélet nyavalyáival. Kínossá az echte táncdalénekesek és együttesek részvétele tette a rendezvényt, akiknek olyan rutinos szövegírók adták szájukba a mondanivalót, mint S. Nagy István.

A Qualiton lemeztársaság két EP-vel (kétszer négy felvétellel) nyomatékosította az eseményt, az egyikre három Gerilla- és egy Dinnyés József-dal, a másikra Neményi Béla és az Atlantis együttes, Mikes Éva és az Express együttes, Pápay-Faragó László és a Syrius együttes, illetve Máté Péter és a Dobsa együttes került.

A szólisták és kisegyüttesek kategóriájában a Gerilla nyerte meg a döntőt – ráadásul besöpörték a Magyar Rádió és Televízió elnökének különdíját is –, míg a nagyegyüttesek közül Máté Péter (és a Dobsa együttes) diadalmaskodott A néger zongorista dalával. Máté Péter ezzel a fellépéssel alapozta meg országos hírnevét, majd angolosan távozott a műfajból.

Holott a nemzetközi helyzet tovább fokozódott.

1968 augusztusában a Szovjetunió, az NDK, Bulgária, Lengyelország és Magyarország csapatai bevonultak Csehszlovákiába, mert attól tartottak, hogy kilép a Varsói Szerződésből. Egy hónapig tartott a megszállás, és senkinek sem lehetett kétsége: Keleten a helyzet változatlan, nem engedünk a diktatúrából…

Képzelhetjük, milyen pompás pol-beat nóták születhettek volna erre a nyomásra, csakhogy a Gerillák sem ugrálhattak, megfigyelés alatt álltak a tagjai. Főleg A disszidensek című örökzölddel kavartak nagy port, melyből két versszakot még gyorsan kihúzott egy kiküldött elvtárs a vígszínházi döntő előtt. Az egyikben egy nyilas testvér, a másikban egy Köztársaság téri lincselő tért haza meggazdagodva, összetartó népünk áhitatára. (Mondom, örökzöld…) A szövegét jegyző Haraszti Miklós Költők, dalok, forradalmak címmel egy fordításkötetet is megjelentetett 1969-ben, aztán a diákmozgalmak radikális szervezőjeként félreállították. Marósként kereste kenyerét a Ganz Mávagban és a Vörös Csillag Traktorgyárban, ott szerezve azokat az élményeket, melyekből a Darabbér című könyvét írta. Még meg sem jelent, de már nyolc hónap felfüggesztett járt érte.

Na de ennyit a Gerillákról; további információkért kéretik az együttest alapító Vámos Miklós (akkoriban Tibor) Félnóta című regényéhez fordulni. Nekem most lépnem kell…

Amerikába.

A kedves olvasó bizonyára pontosan tudja, hogy 1968 augusztusában mi történt Chicagóban.

A Demokrata Párt elnökjelölt-választó kongresszusa alatt tíz-tizenötezren tüntettek a háború ellen. A békés hippik békésen piknikelve, a radikális hippik – a yippik – radikálisan akciózva; ők tereltek végig egy Pigesus nevű malacot a központban, hogy jelezzék, ideje egy igazi disznót is jelölni. A yippik és a Fekete Párducok egy húron pendültek, sőt, a yippi-vezér Jerry Rubin egyenesen követendőnek tartotta a feketék harcias kiállását, de tizennyolcezer rendőr gumibottal és könnygázzal súlyosbított rohamával szemben esélyük sem volt. Szétverték, aki az útjukba került: tüntetőket, demokratákat, tudósítókat és odatévedőket, válogatás nélkül.

Köztük volt Allen Ginsberg, William Burroughs, Jean Genet, Richard Seaver és Terry Southern – ahogy írva van Norman Mailer Chicago ostroma című riportjában.

1977-ben, amikor Sükösd Mihály szerkesztésében – Chicago ostroma, Mai amerikai elbeszélők címmel – megjelent az Olcsó Könyvtár sorozatban, még a legvadabb álmaimban sem szerepelhetett az a Magyar Narancs, mellyel tizenkét év múlva éppen azt a nyelvezetet tűztük zászlónkra, amit Mailer művelt a Village Voice-ban. De nem csak emiatt olyan „emlékezetes” számomra az ellenkultúra chicagói drámája.

Úgy tizenhat éves lehettem – vagyis ’72 körül jártunk –, amikor megkaparintottam a Chicago együttes első albumát. 1969-ben jelent meg Chicago Transit Authority címmel, és a debütáló anyagok szokásától eltérve, kapásból duplalemezként. Akkoriban egy hangot sem tudtam angolul, ám ez a legkevésbé sem akadályozott meg abban, hogy kiüssön. És akkor sem hatott volna rám drasztikusabban, ha megértem, hogy a negyedik oldala a chicagói tüntetők előtt hajt fejet, felhasználva a hangjukat: „Isten, adj erőt a folytatáshoz!” … „Az egész világ figyel minket!” Nekem amúgy nem ez a Someday (August 29, 1968), hanem az I’m a Man feldolgozása lett örök szerelmem, mely felülmúlta az eredetijét is.

1970-ben és ’71-ben két újabb duplaalbummal állt elő a Chicago, és nekem újra és újra padló. Megfejelve egy újabb örök szerelemmel, mely a Free címet kapta. „Csak szabad akarok lenni / Megszabadulni az összes fájdalomtól / Véget vetni ezeknek a magányos óráknak / Csak szabad akarok lenni” – bömbölte benne Terry Kath, és én ezt átéltem mélyen, pedig mondom, egy hangot sem… De hát minek is értettem volna? Számomra nem az jelentette a szabadságot, amiről a szabadságdalok szóltak, hanem az, ami kirobbantott abból a pocsolyából, amiben tapicskoltam. Ha úgy tetszik, az önkívület. És ezzel így maradtam a mai napig. Ahogy az anarchista Emma Goldman mondta: „Amire nem tudsz táncolni, az nem az én forradalmam.”

Mostanában újabb tüntetések kaptak lángra Amerikában, megrendítőbbek, mint amilyenek a Los Angeles-i zavargások voltak 1992-ben. Akkor „csak” félholtra vertek egy Rodney King nevű feketét a fehér rendőrök, de 2020. május 25-én Minneapolisban George Floyd belehalt abba, hogy egy rendőr hét percig térdelt a nyakán. Nem kapott levegőt. Ez a botrány „térdre kényszerítette” a világnak azt a felét, amelyben a „feketék élete is számít”. „Az igazi vírus a rasszizmus!” – tüntettek Párizsban, Londonban, Berlinben, (az új-zélandi) Aucklandben és szerte Amerikában. Seattle belvárosában elfoglaltak egy negyedet, kiűzték a rendőröket, és egy olyan közösséget hoztak létre, mely fontolóra vette az Egyesült Államoktól való elszakadást is. Példaként Koppenhága autonóm hippi-negyede, Christiania lebegett a szemük előtt, csak hát azt egy lakatlan területen alapították, és ugye 1971-ben… Az egyik percben a tüntetőkkel, a másikban a radikális jobboldaliakkal csaptak-csapnak össze a rendőrök. Összekuszálódott a miért, a minek és a kivel; lassacskán mindenki mindenki ellen, és senki sem tudja, hogyan kéne talpra állni a katarzis múltán.

Én persze itthon vagyok, de ha lábamhoz térdepel, itt sem lehetnek illúzióim…

A Mi Hazánk Mozgalom inkább a „cigánybűnözés” ellen tüntetett a múlt hónapban.

Történt, hogy május 22-én a budapesti Deák Ferenc téren összebalhézott két ifjú társaság. Addig nem ismerték egymást, de a rendőrség képben volt: fiatal koruk dacára komoly gyakorlatra tettek szert a garázdaság frontján. Az egyik fiúnak különösen rossz híre volt, a társai szerint rettegésben tartotta környezetét. És aznap sem fogta magát vissza: úgy megszúrt két fiatalt, hogy az életüket vesztették mindketten.

Meglehetősen durva sztori, tény…

És mivel felröppent az a hír is, hogy egy cigány fiatalt gyanúsítanak, a Mi Hazánk Mozgalom rögvest tüntetésszervezésbe fogott. Az Országos Roma Önkormányzat Dohány utcai székházát lőtték be május 28-ra, ahonnan a Deák térre vonultak, mintegy ezren tiltakozva a…

Mi ellen?

Hát ez itt a kérdés. Időközben ugyanis kiderült, hogy a gyilkosság elkövetője nem cigány. De a Mi Hazánk nem rendült meg ettől. Lehet, hogy nem cigány, de akkor is van „cigánybűnözés” – kötötte az ebet, miközben a fél világ épp a rasszizmus ellen fordult.

Ez már a rendőrségnek is sok volt… Nagy erőkkel vonultak ki, a zászlókat elkobozták, és igazoltatták a hangadókat – felelhetnek majd a veszélyhelyzet miatti gyülekezési tilalom megszegéséért…

Bocsánat, hogy miért…?

Mondom, itthon vagyok…

Részemről ennyi; maradok inkább Máté Péternél…

Amúgy semmi bajom a rendőrökkel. Szavam sem lehet. Gyakran kerültem veszélyes helyzetbe, de mindegyiket megúsztam verés nélkül. Először a legendás ’68 nyarán…

Az úgy volt, hogy nagyban bringáztam Balatonszéplakon, ahol a fateromnak szolgálati lakást bérelt a vendéglátóipar. És akkor lestoppolt két rendőr. Kormányunk éppen harcot indított a hosszú haj ellen, és az enyém túlgöndörödött minden határon. „Mondd csak, kislány, hol loptad ezt a kerékpárt?” – próbáltak fogást találni rajta. Szépen elmondtam, hogy ez az apukám vállalati bringája, de nem sokra mentem, annyira szerettek volna már eljárni. „Ez nem is lány, hanem hippi! – zárták rövidre. – Jobb lesz, ha elvisszük nyiratkozni!”

Szerencsére annyira megrémültem, hogy rám tört a szédülés. Gyorsan lefektettem a bringát, és mellé kuporodtam. Volt benne praxisom, párszor már összecsuklottam az életben. De a rendőrök mintha megszeppentek volna, inkább ott hagytak pihegni az árok szélén.

A későbbiekben még számos élményem adódott a Balatonnál, felszabadító dalokkal tele… De most nem tudok bennük ringatózni. A napokban ugyanis azt olvastam, hogy a Balaton is családi tulajdonba került…

A Balaton…?!

„Ó a régi, régi Balaton, / régi nyarakon, bár nem volt vitorlás hajónk” – kúszott fel A hatvanas évek elszorult torkomon. Mintha a Balatont is az a rémisztő vírus árasztotta volna el…

Talán jobb is, ha lezárják! Még a végén nem kapnék levegőt…

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket