Egy megújulás kézikönyve

Rendkívüli időket élünk. Terjed egy vírus. Azt beszélik, a fertőzötteknek egészen kis hányadára halálos, azonban meg kell tenni minden óvintézkedést a járvány okozta károk csökkentése érdekében. Jelen sorok írója például egy hónap alatt kétszer kényszerült munkahelyváltásra különböző kormányzati és céges döntések értelmében. Mások még nagyobb áldozatok vállalására kényszerülnek. Anyagi jövőjük, akárcsak a teljes világgazdaságé nem túl reményteli, mondhatni kétséges. Az efféle rendkívüli helyzetekben a saját sorsán túl nemzetéért és az emberiség egészének jövőjéért aggódó személy válaszokat keres, melyeket elég előrántani a fiókból, amennyiben nem rendelkezik saját elgondolásokkal. Általában a hétköznapi teendőink elvégzése során nincs szükségünk az elkövetkező évtizedek elgondolására, nem kell katasztrófákkal kelnünk és feküdnünk. Mégis megfogalmazódik az igény a válsághelyzetek esetén felhasználható forgatókönyvek iránt.

Dorosz Dávid könyve a minket körülvevő világ egyre nagyobb fokú instabilitásáért felelős tendenciák beazonosítására és megoldási javaslatok kialakítására tesz kísérletet. A közel négyszáz oldalas kötet elejétől a végéig ugyanazt a letisztult, logikus struktúrát követi. A felépítésében és a tartalomban egyaránt nyomon követhető szándék, hogy a körülöttünk zajló egyre gyorsuló változások, a kataklizmához való megállíthatatlannak tetsző sodródás közepette felfedezzük világunk nem megfelelően funkcionáló, mégis szabályszerűnek adódó jellegzetességeit. Amennyiben nem vennénk magunktól észre, akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül a rendezési elvet, hiszen a használati utasításként is funkcionáló előszóban olvashatunk róla. Kezdésképpen globális problématérképeket kapunk, melyet azok magyarországi megvalósulása követ, mígnem elérkezünk a saját életünkben megtehető lépésekhez és a szakpolitikai javaslatokhoz, mindeközben a szerző a háttérben mindig jelen marad, hogy egy-egy popkulturális utalás vagy gyermekkori élménybeszámoló erejéig esetszerűen előbukkanjon, felvillantva azt a élmény- és ismeretanyagot, mely az ideológiai megfontolások alapzataként lapul meg.

Az első fejezet bolygónk túlterheltségét állítja középpontba: a túlnépesedés és a klímavészhelyzet egymást erősítő tendenciáit vizsgálva meg. A szerző elkerüli az általa felvetett problémák csapdáit, nem az egyszerű értelmezések embere ő. A tény, miszerint elsősorban a fejlődő országokban tapasztalható a népességrobbanás, a fejlett világ országai pedig az elöregedéssel és a lakosság folyamatos fogyásával küszködnek. AZ IDŐ SZORÍTÁSÁBAN nélkülözi a rasszista felhangokat és a „nyugati” országok kulturális felsőbbrendűségét megfogalmazó narratívákat. Szomorúan hangzik, mégis igaz, hogy országunk közhangulatát tekintve rendkívül bátor döntés efféle világmagyarázatok alkalmazása, különösképpen a migrációt érintő, melyről közel fél évtizede nemigen látni érdemi vitát, egymás véleményének megértésére tett szándékot. Az előrelépés abban rejlik, hogy a probléma problémaként kezelődik, így az összeesküvés-elméletek által megalapozott katasztrófa-narratíva. A TÚLTERHELT BOLYGÓ központi elgondolása, hogy a népességrobbanás és a klímaválság egymásba érése egy sajátos ördögi kört idéz elő: „A népesedés »nagy szorzóként« erős nyomást helyez természeti környezetünkre: ahogy növekszik az emberiség mérete, egyre több élelemre, vízre és energiára lesz szükségünk. Az élelmiszer- és energiatermelés a két legtöbb üvegházhatású gázt kibocsátó tevékenység: minél többet állítunk elő belőlük a mai rendszerben, annál mélyebbre lökjük bolygónkat a klímakatasztrófába. A klímakatasztrófa hatásai (extrém időjárás, szárazság stb.) (…) aztán visszahatnak magára az élelmiszer-termelésre – amely egyben a legnagyobb vízigényű emberi tevékenység, és a természetes élőhelyek pusztulásával még hozzá is járul a tömeges fajkihaláshoz.” (101.)

A Földet érintő ökológiai válság hosszmetszete után a társadalom válságának keresztmetszete következik. Ahogy a korábbiakból az ökológiai elköteleződés, úgy a gazdasági egyenlőtlenségekről szóló részben az világosodik meg, hogy a liberális külcsín (letisztult mélysárga borító, a szerzőt lezser üzletembernek sejtető portré) ellenére Dorosz gondolkodása a kortárs szociáldemokrácia radikális ágához tartozik, annak valamennyi hozadékával. Történelemképe részben ebbe az irányba mutat, bár fel vélünk fedezni benne némi ellentmondást, mely ideológiájából nem következik szükségszerűen: „Az egyenlőtlenségek egyidősek az emberi társadalmakkal. Az első törzsfőnökök, királyok, majd az arisztokrata uralkodó osztályok kiemelkedésével az emberiség korai egyenlőség dominálta kiscsoportos időszaka véget ért.” (111.) A fenti állítások bővebb kifejtése elmarad, ebből következően az olvasó kizárólag spekulálhat. Adódik a lehetőség, hogy szerzőnk a vadászó-gyűjtögető közösségeket nem tartja társadalomnak, azonban ez egy bővebb indoklást igénylő merész elgondolás volna. A másik feloldási lehetőség abban rejlik, ha a primitív népekre a történelem nulladik mérföldköveként, és ezzel egyidejűleg rendszerhibaként tekintünk a szónak, amennyire lehetséges, minden értékítéletet nélkülöző leíró értelmében: olyan időbeliségben lakoznak ők, mely kívül esik valamennyi történelmi rendező elv felségterületén.

A szöveg folytatása rövid történeti összefoglalónak tekinthető, célja a tételmondat példákkal történő igazolása: „Egy idő után ezt az egyenlőtlenséget már mindenki természetesnek vette. Az isten(ek) által kiválasztottakból álló elitek birtokolták a legtöbb gazdasági és társadalmi erőforrást, miközben a többiek sorsa az volt, hogy kemény munkával az istenért, a közösségért, majd egyre inkább a hazáért dolgozzanak. (…) Közben a többség számára az idő előrehaladtával végül nem maradt más, mint hogy a földeken robotoljon, és csatatereken lemészárolva, esetleg éhség vagy betegség által ledöntve végezze.” (112.) Az egyenlőtlenségek létezésébe való beletörődés vezethetne akár neoliberális meggyőződéshez, azonban szerzőnket más fából faragták, miközben politikai képzeletét bizonyos alapvetésekkel lekorlátozza, az önmaga előtt látott keretekkel szembeni meghunyászkodás helyett, azok legnagyobb fokú belakására törekszik. Az 1945 és 1970 közötti időszak képében felsejlik számára az aranykor annak eszményévél: „Ennek az optimista korszellemnek a középpontjában egy igen vonzó, a tömegek számára fontos ígéret állt: ha igyekszel, lesz jól fizető állásod, majd házad, autód, sőt évente két hétre még a tengerpartra is eljuthatsz nyaralni; minden mérce alapján jobban fogsz élni, mint a szüleid, és ugyanezzel a reménnyel nevelheted majd fel a gyermekeidet is.” (117.) Legutóbbi idézetünk a magukat a politikai ideológiák meghaladóinak tekintő, elképzeléseiket szakmaiságnak álcázó technokraták jelmondata is lehetne, a nagyon fontos különbség abban rejlik, hogy esetükben ez egy olyan lózung, melyet koncként vetnek oda, hogy elbizonytalanítsák a lázadozó alsóbb osztályhoz tartozókat, mint ha egy esetenként megfigyelhető jelenség általános érvényű volna.

A szerzőt korábban szociáldemokrataként azonosítottuk, állításunk bővebb alátámasztást igényel. Egyfelől, egyértelműen látszik, hogy az egyenlőtlenség jelenlétét eltörölhetetlennek, mértékét az állami beavatkozás révén mérsékelhetőnek tartja. Radikálisnak pedig a hagyományos balközép pártok eszköztárából korábban is hiányzó, vagy pedig a neoliberális dogmáknak való behódolás következtében feladott intézkedésekben való gondolkodás okán mondható. Világszinten egységesen elrendelné, hogy a legfelső tíz százalék jövedelme ne lehessen nagyobb a legalsó negyvenénél, olyan adórendszert támogat, melyben a legmagasabb kulcs 65-75%, a tőkejövedelmeket a munkajövedelmeknél nagyobb arányban sújtaná adókkal, támogatja a vagyon- és örökösödési adót bizonyos esetekben, ahogy az ÁFA csökkentését, illetve eltörlését is (157.). Mindezek mellett a nemzetközi együttműködésre is nagy hangsúlyt fektetne annak az áldatlan állapotnak a megoldása érdekében, melynek keretében jelenleg a multinacionális tőke az adott országból való kivonulás rémével tudja aláásni a demokratikusan megválasztott kormányok hatalmát és tekintélyét (158.).

Miután az egyenlőtlenségek górcső alá kerültek, központi értelmezésként pedig az jelent meg, hogy a szegények és a középosztály jelentős részének bére stagnálni kezdett, a jutalékok mértéke és a felső vezetői fizetések pedig közelítenek a csillagos éghez; egy nehezebben megfogható fenyegetés, az automatizáció és a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése felé visz utunk. A sci-fi rajongók számára igazi csemege, azonban a földhözragadtabb gondolkodású ember is megtalálja a maga kérdésfelvétéseit és témáit benne, hiszen olyan húsba vágó kérdésről esik szó többek között, hogy mi tévők legyünk, ha a negyedik lesz az első olyan ipari forradalom, melynek során több munkát vesznek el a gépek, mint amennyi az emberek számára létrejön, sokak életében jelen van ugyanígy a szociális hálók problémája, mennyi adatot és időt áldozunk fel a techóriásoknak szinte észrevétlenül. Ahogy korábban, úgy itt is előkerülnek az egyén hétköznapi életében meghozható döntések és változások a szakpolitikai javaslatok mellett: „Végezzünk minél összetettebb munkát!” (208.), „Folyamatosan képezzük magunkat! (…) Legyenek elvárásaink az állammal szemben!” (209.)

A harmadik és negyedik fejezetet együtt értelmezzük, hiszen lényegében ugyanarról a problémacsomagról szólnak más-más perspektívában: a minket körülvevő kaotikus világrendről, melyben a nemzetállamok egymással való viszonylatában az USA hegemón helyzetének elvesztése és Kína felemelkedése áll a középpontban, ideológiai síkon pedig a velünk élő neoliberalizmus maradványai, melynek dogmái kisebb-nagyobb mértékben a populizmus által egyre inkább dominált mindennapjainkban is uralkodnak.

Az idő szorításában amennyire súlyos, éppen annyira közérthető. Gyakorta az az érzés lesz úrrá rajtunk, mintha egy hatalmas publicisztikasorozatot olvasnánk napról-napra, hétről-hétre. Lehetne radikálisabb, vagy akár mérsékeltebb, kinek-kinek szájíze szerint, egy dolog biztos: következetes, saját súlypontjait jól ismerő világképpel és egy körülhatárolható program vázlatával szolgál. Napjaink erőteljesen jobbra tolódó Magyarországán igazi kapudrogként hathat a baloldaliság, globalizációkritika és ökopolitika irányába valamennyi közélet iránt érdeklődő számára.

Dorosz Dávid: Az idő szorításában. Hogyan kerüljük el a globális összeomlást? Noran Libro, Budapest, 2019