Amikor a költő megszólítja önmagát

A kortárs irodalomban mintha újra hódítana a személyesség. Önéletrajzi elemekkel átszőtt, a hangulatokat, érzelemállapotokat és a hétköznapok pillanatait rögzítő versek otthonos szubjektivitása érzelmi azonosulásra szólítja fel az olvasót. Az elsőkötetes Mellár Dávid költészete azonban valami egészen más, hiszen a testiség viszonyait szétszálazni, megnevezni vágyó intellektus igyekezetét rögzíti. A versek szubjektuma(i) néhol győzedelmesen kinyilatkoztat(nak), mikor az anyagi folyamatok közelébe férkőzve megérteni vél(nek) valamit. Máskor zavarában összekuszálja a fogalmakat, s az így létrejövő nyelvi struktúra ellentmondásai mintha többet mondanának el a testi folyamatok lényegéről, mint azok a kijelentések, amelyeket a logika vezet.

A címlapon szereplő egyetlen darab név (Mellár Dávid) ellenére a fülön található két kép és a hozzájuk tartozó rövid bemutatkozás két szerzőről tanúskodnak. A költő mellett a nála egy évvel fiatalabb, bécsi illetőségű Kozmár Klára „szerzőisége” hivatalossá teszi a coming-outot, amit már a 2018-as ARTér irodalmi tábor képei és a költőnő Irodalmi Szemle álneves számaiban való szereplése is jeleztek: Mellár Dávid, egy bizonyos értelemben legalábbis, Kozmár Klára. A kettőjük közti viszonyt a kötet egyes ciklusai is leképezik. Bár a két alkotó versei a szövegtérben különválasztva szerepelnek, a MELLÁR DÁVID és a KOZMÁR KLÁRA ciklusok közé egy ÉS megnevezésű rész ékelődik. Ez utóbbi kettős funkciót tölt be: kijelöli a két „személyiség” közti határt, de össze is fűzi, a sorrendiség ellenére is egyenértékűvé teszi őket. Az itt található négyrészes költemények Zsemle-ciklusként jelentek meg az Irodalmi Szemle online felületén, A Másik idegensége Klára, míg a Masztrubáció Dávid neve alatt. 

A kapcsolatos kötőszó által egymás mellé rendelt tulajdonnevek rendezik tehát a kötet anyagát, s így egy rendkívül bonyolult nyelvi konstrukció jön létre, ami többszörösen is elérhetetlenné teszi a szubjektumot. Egyrészt a nem-narratív textuális médiumon keresztül megnyilvánuló „én”-t az érzéki megfigyelésre irányuló tárgyiasság, valamint az intellektuális megismerés szándékának tárgyilagossága szorítják meg, amelyet bonyolít az álneves szerepjáték által elfoglalt szubjektumpozíció is. Ezt az áttételességet megerősíti a Medúza és a tenger című vers, amelyben a legegyértelműbben tűnik fel a két megszólaló közti kapcsolat – itt Dávid általi − tudatosítása: „Nélküled még nem, / még nem lehet engem kimondani. / Csak a hasonlatom: vízzel telik egy merülő flakon. / Még nem volt viszony közted és köztem. / Csak voltam: egy darab puha semmi, / jeltelenül. Örökké magzat egy testen belül.” És fordítva: a Klára-versek második személyű megszólítottjai is értelmezhetőek Dávidhoz intézett válaszokként (pl. a Keresés). 

Ezek után a mindenkori olvasóban felmerül a kérdés, hogy ebben a bonyolult viszonyrendszerben Mellár Dávid rejtőzik-e Kozmár Klára versei mögött, vagy maga a címlapon szerzőként feltüntetett identitás is csupán szerep, egy énességtől, önmaga tapasztalati dimenzióitól megfosztott hang. Egy olyan szólam, amelynek lényege a beautifulagony.com című vers nyelvével azonos, „amely nem mond semmit, csak / megmutatja magát. Akár a fennakadt, tejfehér / szemgolyók, ha előtűnnek: nincs tekintet, / csak kinyilatkoztatás.” A belsőben zajló folyamatok látható testi jeleinek leírása a metaforikus jelentésrétegek közvetett érzékiségével keveredik, s ezt előrevetíti a borító felvágott fügéje, amely – metafora lévén – a női nemi szerv képe helyett áll. A Köldöküreg című költemény az ember természethez való viszonyának elmozdulását és a termékenység felett való kontrollgyakorlást érzékelteti: párhuzamba vonja a magzat anyáról való leválasztásának képeit a faágak visszavágásával. A behatolás szóképeinek burjánzását már az első ciklus néhány versének címe is jelzi (pl. Endoszkóp), a testmélyben zajló folyamatokat megfigyelő tekintet azonban mindig csak a felszínt érintheti. A másik bőre alá való beférkőzés még testi értelemben is csak vágykép, a – nem csupán szexuális értelemben vett, de mindenképpen erotikus – testi egyesülés erőszakosságának pusztítása gyakran csak a képzelet terepén jut beteljesüléshez (A tigris).

A testi érzetek egyedi, végletes megnyilvánulásai, az egyéni megélés egyedisége az absztrakt fogalmi gondolkodás általánosságainak áldozatául esik, s a versekben megszólaló szólam mintha ezzel végig tisztában lenne. Az Árnyékboxolás című vers egy idevágó részlete hosszabb idézésre is érdemes:

„De a kutyát nem érdekli semmi és senki,
csak a semmi és senki árnyéka. Az egyszeri.
Ha nincs mozgás, vár, koncentrál,
mint aki minden valaha létezett pillanat lényegét
akarná épp tetten érni egyetlen pillanatban,
mely újabb és újabb alakot vesz fel: ha
belép valaki, az árnyék új formációvá rendeződik.
[…]
De egyszer kockáztatnia kell.
El kell hagynia, amit ismer.
Akkor majd végre elkapom
a tekintetét, két balhorog árnyéka közt
találkozunk, egy pillanatra
ez eltereli a figyelmem,
hogy fogalmakból identitást alkossak
egy kutyának, hogy beismerjem,
nem tudok semmit. Amit eddig
csináltam, az csak önmagammal való
árnyékbokszolás volt.” 

Ebben látom a Dávid-versek lényegét: az egyszeritől való elvonatkoztatás, a tapasztalattól való elmozdulás kockázatának vállalásában, aminek következtében az „én” önmaga gátjaként szolgál saját fogalmi megismerésre irányuló igyekezetében. Minél többet beszél, annál nagyobb a reflexióra alapozott „én” nemértése, minél tovább hatol a nyelv az anyagba, annál hozzáférhetetlenebb és művibb a jelentés. 

A Klára-versek ezzel szemben az érzékiség erőszakosabb oldalát, a fájdalomnak kiszolgáltatott testi létezés – néhol már az obszcenitás határát súroló – plaszticitását szólaltatják meg. A két szólam közti szembenállást talán az ÉS-ciklus szemléleteti a legélesebben. A Dávid-versként olvasható, a Narcissus-mítoszt is megidéző Maszturbációban még az autoerotika is gondolatot, emléket és képzeletet kíván, hiszen a beteljesüléshez a mozdulatsor puszta rutinja nem elég. A Klárához köthető A Másik idegenségében, amely véleményem szerint egyben a kötet legmegrázóbb költeménye, a csonkítás brutális, gyomorforgató aktusát az irgalmasság motiválja. Az anya életképtelen, torz gyermeke számára, annak megvakításával, csupán a nyelvi valóság metaforikus jelentéseit teszi elérhetővé, megkímélve őt a világ kegyetlenségének realitásától. A testi sérülések eleven groteszkségét a zárlat szójátéka maximalizálja: „Imádságra kulcsolt tenyerem medrében / évekkel később is a kopott emlékszemekkel játszom.” A testi sérülések közvetlen nyerssége A kitépett idegcsomó vagy a Hiánypatológia című versekben is főszerephez jut.

A két hang különbözőségei azokban az esetekben is megmutatkoznak, amikor hasonló témát dolgoznak fel. Az Összeér (Dávid) és az Objektív képződmény, illetve Az első (Klára) című versekben ugyanúgy feltűnik az eredetkeresés, a nyelvvel való kifejezhetetlenség, a versek beszélői különböző módokon értékelik azt. Az Összeér a különböző létmódok egymásból való következésének magától értetődő folytonosságát, a teremtés és képződés véletleneinek majdhogynem idealizált pozitivitását hangsúlyozza. A két Klára-versben mozgás van, a fejlődés perspektívája azonban hiányzik: az érzés ösztönné fajul, a változást testi kellemetlenség vagy sérülés kíséri, minden első cselekedetben és létezőben ott az utolsó, így a kezdet is a véget vetíti előre. 

Az először és az utoljára közé zárt létezés feltérképezésében az önmagában álló puszta lét múlt- és jövőképe nyilatkozik meg, amely a kötet egyik kevésbé markáns, de mindenképpen jelentős motívumára hívja fel a figyelmet. A nyelvnélküli teremtés és az emberi faj kihalása utáni világ állapotai a transzhumanista és az ekológiai problémákra kihegyezett kortárs költészet posztapokaliptikus képeit idézik (pl. Mi is érkezünk). A kísérteties, illetve embertelen jövő rémképei azonban a képzelet terepén konstruálódnak, hiszen az emberi létmód jelene struktúrájában hordozza önmaga felszámolását (Az első, Az utolsó emlős, In vitro fertilisation).  

Az elgyötört, tépett húshoz való közvetlenebb viszony azonban nem jelenti azt, hogy a Klára-versek szubjektuma költői nyelvének lecsupaszítására, szimbolikus és metaforikus jelentésektől való megfosztására törekedne. Az analízis itt nem cél, a fogalmiság csak a nyelvben való gondolkodás tulajdonsága, a testben rejlő belső megfoghatatlansága evidens. A kötet cikluson kívüli első verse, a Tűznyelő torkán a láng által feltett kérdésre (mit jelent a test?) Klára válaszát ironikus módon a Keresés című szövegben leljük meg. „De végül csak az egész, / csak a test marad, önmagában, a szilárd érfalak / izomtömege, a nyers bőr fénysúlya. Nem vérzik. / Üres. // A nyelvet ilyenkor kitéped, és messze hajítod / egy sötét parkban, ahol vakon olvasol egy testről, / keresed, keresed az ereket a bőr alatt.” Test mint szimbolikus jelentések hordozója, mint a lényeget takaró entitás, mint a vágy tárgya és tere – mind a testköltészet – a szó legpozitívabb értelmében vett – közhelyei. Klára azonban tisztában van a felszín áthatolhatatlanságával, a testmély, a belső lényeg keresésének és rögzítésének szükségszerű kudarcával: „Nem fejtik le, nem fejtik meg a bőrt, nem fejtik / vissza az erek vonalát. Nem fejtenek, mert nincs / mit fejteni, a test magától vedlik, nem mutat sehová.” 

Az „ami belül van, / az ott is marad” bizonyossága (A Másik idegensége) egyrészt megóvja a nyelvet a szintaxis Borbély Szilárd-féle felbomlásától, a szubverzió nyomait a folytonosság, a verskép megzavarásának klasszikusabb eszközeinél tartja, mint amilyen az enjambement vagy a nyelvjátékok. Másrészt a test anyagába kódolt animalitásának és a képiség abszurditásának plaszticitását is fékezi, amely a testköltészet Nemes Z. Márió vagy Németh Zoltán által képviselt vonalának sajátja. Az intertextualitásnak a szövegtér megalkotásában játszott szerepe a testköltészeten túl is jelentős. A versek a szubjektum idézetek és parafrázisok által megidézett irodalmi hagyományokhoz való viszonyát tükrözik – hihetnénk. A mottók és vendégszövegek nagy része azonban pszeudo-intertextus: átírt, eredeti formájából kiforgatott vagy teljességgel a szerző tollából származó szöveg, amely a megtévesztés okán egyedül görbe, részleges vagy homályos tükörképet mutathat. 

Az álnevesség, a maszkos játékok hagyományához való kapcsolat már a kötet ajánlásában egyértelművé válik, hiszen a költő a magyar nyelvű queer-költészet kiemelkedő, bár minden bizonnyal fiktív képviselőjének, Rosmer Jánosnak ajánlja. (Rosmer valódi személyazonosságát illetően több ismert költő neve is felmerült, de a szubjektív megérzésen túlmutató logikus érvelést talán egyedül Németh Zoltánnak sikerült felépítenie, aki nem mellesleg a Vagy valami egészen más szerkesztője.) A kötettesten belül álneves karakterek egész sorát idézi meg a Kellékes című vers. Ami az elméleti keretet illeti, a testiség, a szexualitás, a vágy, a hiány, a különböző testnedvek olyan hívószavak, amelyek azonnal a 20. századi francia posztstrukturizmus és pszichoanalízis koncepcióit idézik. A versek azonban távol maradnak az elmélet által vezetett poézistől, nem válnak Barthes test-felfogásának vagy Kristeva abjekt-fogalmának illusztrációivá, távol maradnak tőlük. A filozofikum álca, nem lényeg. A költői szemlélet, az anyagira rárakódó metaforikus hangsúlyozása, a vágy nyelvvel való körbetáncolása. A kinyilatkoztatás közvetítésének a szándéka. A megtévesztés, az elcsúszó jelentések. Mellár Dávid és Kozmár Klára egymással feleselő szólamai. Ez az, ami valami egészen mássá teszi ezt a kötetet.

Mellár Dávid: Vagy valami egészen más. Kalligram, Pozsony, 2020