Apokalipszis, majd

A szovjet hadsereg afganisztáni beavatkozása sokkal kevésbé van képviselve az orosz filmben mint például a csecsen háború, ennek okát nehéz lenne megjelölni. Vannak persze filmek, közülük Fjodor Bondarcsuk A 9. század című 2005-ös eposzát szokták kiemelni – és most hozzánk is eljutott Pavel Lungin ugyancsak rendkívül erős Testvérisége (Bratstvo, külföldre szánt címén Leaving Afghanistan).

Lungin egyik nyilatkozatában alkotását A hazáért harcoltak című 1975-ös filmmel hozta összefüggésbe, amivel mindjárt meg is teremtettük a valahai szovjet mozi és mai orosz utóda közötti kapcsolatot: alkotója Szergej Bondarcsuk, az előbb említett rendező édesapja. Érdekes egyébként Lungin megjegyzése, hiszen a korábbi korszakban készült filmek pátosszal beszéltek a második világháborúról, még A hazáért harcoltak is, pedig ez a történet a hősies magatartás hétköznapi megnyilvánulásait állítja előtérbe. Olyan egyszerű hősiességet, amelyről Lungin megemlékezik, nehéz ugyanakkor képviselni egy a belpolitikai lózungok meghosszabbításaként elképzelt, alapvetően egy akkor még szomszédos ország megszállására épülő háborúban. A néhai Szovjetunió területén ma is látni olyan emléktáblákat, amelyek a helyi fiatalembereknek állítanak emléket – ez az események megítélésének egyik vonulata, és ne felejtsük el, hogy az ilyen emléktáblák későbbiek, mert az afgán beavatkozás idején a hivatalos propaganda eltagadta az elesett katonák számát, sőt, még a haláluk tényét is. A közös emlékezet másik oldala persze a szégyen, de hát mit tehettek azok a kiskatonák, akiket egy teljesen értelmetlen vérontás közepébe vezényeltek. Az 1979 végétől 1989 elejéig tartó kalandot nálunk is számontartotta a közvélemény, például a katonák váll-lapján olvasható CA (Szovjetszkaja Armija – Szovjet Hadsereg) feliratot így értelmezte a korabeli vicc: Kempingezünk Afganisztánban.

Lungin és a két Bondarcsuk emlegetése további, immár jelenidejű visszhangok összefüggésébe állítja a Testvériséget. Az orosz lapok több cikket szenteltek a filmbemutató késleltetésének és néhány helyi politikus valamint Afganisztánt megjárt tábornokok megmozdulásainak: az utóbbiak közül többen tiltakoztak a film ellen, és a nyelv, amit használtak, érdekes módon a régi időkére emlékeztetett – „a történelmi igazság elferdítése”, mint vád ismerős korábbról. A filmet mindenesetre bemutatták, bár az útját jelentősen megtépázták a tavasz világeseményei. 

A Testvériség tehát itt van nálunk, amivel Pavel Lungin ismertsége tovább erősödhet: a 2000-es Esküvő és a 2002-ben készült Kiskirály nagy példányszámban jelent meg magyar dvd-lemezen, de könnyen hozzáférhető az ugyancsak kiadott A sziget (2006) és a Cár (2009). Az előbbi két film szorosan kötődik a kortárs Oroszországhoz, hiszen az Esküvő szatíra, a Kiskirály pedig akciófilmes elemekkel felhasználó társadalomkritikai munka, az utóbbiak pedig az orosz metafizika hagyományait folytatják. Jól látható, hogy a rendező merészen és rendkívül hatékonyan közlekedik a témák, történelmi korszakok, műfajok és stílusok között. 

A Testvériség a kalandfilm, a történelminek nevezhető nagyformátumú háborús eposz hagyományát követi. A műfajnak megvannak a szovjet és egyetemes előzményei, amelyek közül természetesen a „megszálló világhatalom katonai akciója egy látszólag gyenge országban” helyzetére épülő történetek állnak hozzá a legközelebb, nem véletlenül idéztem meg jelen cikk élén Francis Ford Coppola 1979-es Apokalipszis mostját. Az állig felfegyverkezett nagyhatalmak lélektana ilyen: közösek a pózok a világverő felszerelésekkel, közös a szándék, amely a rendcsinálásra irányul – „békét teremtünk a fegyvereinkkel”, így szól a jelszó – és rokonságot mutat a szégyen, amelyet nehéz feldolgozni, különösen másnaposan, ahogy ezek a hatalmak kigyógyulni kényszerülnek a küldetéstudatukból. 

Ha felvillantjuk néhány szereplő képét a filmből, egyszerre igazolhatjuk a fenti párhuzamokat, és érzékelhetjük, hogy mennyire kevéssé látjuk át az orosz-afgán konfliktus helyzeteit. Az afgán különleges szolgálatok tisztjét említjük elsőként, aki egyébként üzbég, üzbégek pedig a határ túlsó oldalán is élnek (a film különben Üzbegisztánban ér véget, ahova kivonják az Afganisztánt megjárt szovjet hadsereg egységeit). Itt van aztán Abu-bakr, ez az ő muzulmán neve – egy Afganisztánban ragadt valahai szovjet katonáról van szó, akit Vityának hívtak, mint sok-sok kölyökképű társát, mielőtt mudzshedinné vált volna. A vietnámi háború forgatagában is megállná a helyét az afgán piacon seftelő szovjet csapat néhány tagja, vagy az a kisstílű alak, aki fegyvereket ad el az ellenségnek. Két figura búcsúzóul: az egyik a KGB örökösen civilben mutatkozó hírszerzője, akit Kirill Pirogov alakít nagyszerűen és A Görögnek nevezett fiatal tiszt, aki túsznak jelentkezik a filmben lezajló műveletben (Anton Mamot ugyancsak nagyszerű alakítása). 

A film dramaturgiailag érzékeny pillanatban játszódik, ebben rejtőzik a hatásának egyik mozgatórugója: a szovjet csapatok éppen elhagyni készülnek dicstelen harcaik színhelyét, de az egyik egységet visszatartják, mert ki kell szabadítaniuk az egyik tábornok fogságba esett fiát – ez érdekes adalék, mert akkoriban és azóta, a kaukázusi akciókkal kapcsolatban is köztudott dolog, hogy a hazafias szólamokat hintő képviselők és a magasrangú katonák el tudták intézni fiaik felmentését a katonai szolgálat alól. A többi feszültség és változatos hadmozdulatok, drámai arcélek az afgán hegyek között, Lungin és csapata igazán lenyűgöző teljesítménye.  Külön fejezetet lehetne szentelni azoknak a daloknak, amelyeket tucatszámra hozott létre a katonai folklór és a hátország. Egy szövegtöredék a Grazsdanszkaja oborona (Polgári védelem) elnevezésű punkbanda számából: „Nem katonának születtünk, de katonaként kell meghalnunk.”

A film adatlapja a Mafabon