dunszt.sk

kultmag

csoda

a kastély előtt állunk a dombon, és várjuk, hogy az egek szélén feltűnjön a csonka nap.

a napszámosok is letették a boronát, arcuk elé kormozott üveget emelnek, és a csodáról beszélnek, ami ma fog történni, mikor délben a sötétség kiszorítja magából a fényt és egy pillanatra mindent elborít majd.

a csodát én is látni akarom.

egyelőre a dombról csak a szomszédos földeket látom, az ott tartott bivalyok karámba szorított, fekete fergetegét. egy bivaly külön áll a többitől, a kerítés szélénél, szarvai közt kúszik az égen a nap. a bivalyoktól keletre sáros, sárga földek, parlagon. a gazda elhagyta az országot és megfeledkezett a birtokról, idén már nem is vetettek. néhány hete láttam az üres földeket, amikor az intézővel és a parasztokkal bejártam a határt, hogy megnézzem, a helyükön vannak-e a határkövek, hogy nem mozdult-e el a szomszédság. a bivalyok akkor is ott ácsingóztak, türelmesen várva valamire, ami azóta sem jött el, mert minden ugyanolyan, mint régen, egyedül az változott, hogy a szomszéd földjén nem sarjad semmi. a meddő birtok mellett kezdődik a nagyerdő, sötét fák, beleveszés. a mi birtokunk melletti erdő sokkal kisebb, ott nem lehet elveszni, az ember mindig megtalálja belőle a kiutat, és egy napi gyaloglással a legközelebbi várost is el lehet érni. egy napra van a haladás, de gyalog az is sok, így ezen a vidéken még nem terjedtek el a korszerű földművelési módszerek, az oltás, vagy a többi gyanús városi újítás. a zsellérek születésüktől fogva a földet túrják, hogy aztán a zsíros, fekete föld nyelje el testüket; látástól vakulásig tart a munka, mert a föld nem pihen, így a földművelő sem. a férjem először nem is akarta engedélyezni a közös napba nézést, de aztán elismerte, hogy valóban, a helyiekre ráférne már valami csoda. a megjelentek legtöbbje amúgy is gyerek, rokkant, idős, vagy nő, hiszen a férfiak közül akit lehetett, elvittek katonának.

a férjem reggel ingerült volt. nem érdeklik a természeti jelenségek, és sok a dolga, nem tudom, pontosan mi, de az íróasztalán heverő katonai térképekhez van köze. én jó napot köszönök a parasztoknak. a férjemet soha nem tanították meg rá, hogyan kell a szolgákkal és cselédekkel beszélni, ezért inkább nem is szól hozzájuk.

a férjemet a csoda sem érdekli.

*

a jelenlévők a várakozás feszülésében válnak tömeggé. egyszerre emelik az üveget a szemükhöz, egy tüdő szívja be az éles tavaszi levegőt. halványan pirosodik az ég alja, ez azt jelenti, holnap szél lesz, vagy talán közelebb vannak a harcok, mint gondoltam. de a sápadt nap az égövön semmilyen változásnak nem adja jelét. ezen a vidéken mindig ilyen kelletlen a nap, és a fény sem igazi fény, csak ennek a sápadásnak a visszaverődése. a halványkék ég előtt nem valóságos, ahogy a testek körvonalai vibrálnak, a napszámosok sem valóságosak, a fény felé emelt kezeim sem. minden feszült, valami készül.

valaki azt mondja, már el kellett volna kezdődnie.

valaki valakitől hallotta, hogy ma valami lesz, valami rendkívüli. a cselédek egész héten másról sem beszéltek; ilyen csak egyszer van, mondták, ki nem hagyhatja az ember, hogy életében legalább egyszer csodát lásson.

a férjem szerint az lenne a csoda, ha sikerülne teherbe esnem. tőle, vagy bárki mástól, teszi hozzá. halvány véraláfutás marad az arcán, ott, ahol megütöttem.

a férjem csak nevet, a sötét hangján. úgy ütsz, mint egy gyerek, mondja, és én inkább a cselédekhez megyek, kikormozni az üvegeket, amik azért kellenek, hogy ne vakuljunk meg, ugyanis ha védelem nélkül nézünk az elnyelődő napba, megjelenhet előttünk a kis alakzatoknak egy sokkal veszélyesebb formája, hogy felfalja a szemünk világát.

de az égen nincs nyoma semmilyen tüneménynek. a nap nem készül elnyelődni, sápadtságában nem áll be változás. délen a kastély fehéren izzik, északon kanyarog az út, ami elvihet innen messzire, keleten a bivalyok tartják meg szarvaikkal a napot az égen, nyugaton a rengeteg nyeli magába a fényt. ott szokott vadászni a férjem, hogy rendet tegyen az élővilágban, lenyesse a túlszaporulatot és kiegyenlítse a fajok egymáshoz való viszonyát, mintha a rengeteg is egy lenne a katonai térképei közül, nem táj, hanem harctér. de a fajokat sosem hatotta meg a saját megtizedelésük. a vadkár nem csökkent a tavalyihoz képest, és férjeik hosszú távolléte ellenére a zsellérek feleségei is sorra adnak életet sápadt, vérszegény csecsemőknek.

ezt a vidéket még nem fertőzte meg a romantika.

*

a nap rajtunk röhög az égen. lassan még a leglustább cselédek türelme is elfogy. a napszámosok visszamennek a földekre, a cselédek a kastélyba. a bekormozott üvegeket földhöz vágják mérgükben. a távolban felbőg egy bivaly.

én maradok a dombon utolsónak. látni akarok valamit, ami nem a mezsgyéken felállított sövénykerítés, nem az elszórt parasztházakból gyűrűző végtelen sötétség, nem a friss, tavaszi földek feketesége, nem a távoli kápolna égnek meredése, nem a virágzó, mégis szürke táj.

a sápadt napba nézek és becsukom a szemem. a kis alakzatok kelletlenül kavarognak. nem kellett volna felriasztanom őket, de ebben a pillanatban jobban szeretném az ő álmos lebegésüket látni, mint mindazt, ami körülvesz. lassan úsznak át előttem, bőrömet melegíti a déli fény. magamba szívom a sugarakat és arra gondolok, akár itt is maradhatnék örökre.

mikor kinyitom a szemem, azt látom, hogy egy férfi fut felém, a domb előtti síkon. ruhái rongyosak, arcát széles karimájú, fekete kalap fedi. itt vannak, kiabálja, már az országban vannak az ellenséges csapatok, jönnek, jönnek, jönnek. nem áll meg, fut tovább a szomszédos birtok felé, egyre távolodik, kis fekete pont a meddő földeken, végül bele is veszik a rengetegbe, és nem tudom eldönteni, valóban elfutott-e előttem egy fekete kalapos férfi, és valóban kiabálta-e, hogy itt vannak, vagy csak a szemeim kinyitása és újra becsukása közt kavarodott fel valami a térben.

de aztán a kastély felőli úton meglátom a férjemet, ahogy felém tart. én is elindulok felé, le a dombról. felöltője gyűrött, arca sápadtabb, mint a nap az égen. kiabál, de nem hallom, mit, a kiáltását elnyomja valami tompa zúgás, ami a fejemben kezdődött, talán a túl sok fénytől, és akkor már tudom, hogy nem képzelődtem, hogy a napszámosok a kormozott üvegeikkel valóságosak, hogy a kalapos, futó férfi valóságos, hogy minden úgy történik, ahogy látom, csak elhinni nem akarom.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket