Kedves fiam!

Családi kűr két napban

Utómottó 2020-ból: „A mester meghal a feltámadásra beavatandó jelöltért, de a mester sem hal meg egészen, s a halhatatlanság titkát kereső tanítvány sem támad fel egészen, a normális élet elveszett, találkoznak egy szürkületi dimenzióban, mely az üzenet szolgálatába állítja a jelenlétet. Becserélik az életet az élet jeleire. A művéért az életről lemondó, művének halott napokat áldozó művész friss életre támasztja a kifáradt életű befogadót, míg ez új élet, új kor feltámadását ajándékozza a művész léte visszhangjának. Minden autentikus művész elmondhatja minden autentikus befogadónak Sukra szavait:
»Fiam leszel, s tégy elevenné újra /
ha majd belőlem a világra jöttél.«”
Király Jenő: Frivol múzsa, 1027.

Ó, drága Mester! És ez volt a 2713. jegyzet a műben. Megkeresem. Ez: „2713. Jijáti (Ford. Szerdahelyi István). In. Vekerdi József (szerk.): Mahábhárata-Rámájana. Bp., 1964. 357. o.” (1108.) Ó, én Mesterem! Találkozzunk hát még egy utolsó szürkületi utó-utómottóra, de előtte fogadja el tőlem, végre-valhallára, teszetosza utó-életűtől: EZT!

Ha egy zord novemberi, vagy egy pelyhes januári, esetleg egy fickós márciusi, vagy valamely egyéb, nem egyértelműen jellemezhető időpontban, de lényegében véve tehát az idők folyamán valamikor, akár az anyád (rokoni részről), akár egy hideg pillantású morcos pacák (ismerősi részről) elébed toppan, és azt mondja majd, apád hagyatékáról kell veled beszélnie, vagy nem mondja ezt sem, egyszerűen csak az öledbe dob egy pendrájvot, egy kiszuperált wincsesztert, vagy bármi adathordozót, mely állítólagos szellemi hagyatékomat őrzi, és amelynek felnyitásával most elsőként is e néked címzett régi levéllel szembesülsz – feltéve, hogy követed pofonegyszerű útmutatásomat –, úgy tudd: hagyatékom nem egy ellened szőtt összeesküvés része, de még csak egésze sem, egyszerűen csak valami, amivel tanácsos lenne kezdeni valamit, mert a hagyatékok már csak ilyen komoly dolgok, főleg a szellemi hagyatékok, amelyben egyelőre most még én is utazom. Ne szörnyülködj, ne siránkozz és ne hisztizz: vedd tudomásul, hogy atyád író volt. A szavak és nem a tettek embere. Persze a szavak is tettek…, na, jól van, hallod, fiam, ne bőgj, az istenit neki, szedd már össze magad! Tudom, hogy komoly megrázkódtatáson esel át ezekben a pillanatokban, vagy azon ritka, ünnepélyes alkalmakkor, mikor majd hátat fordítva a nyüzsgő élet tomboló zsivajának úgy döntesz: lesz, ami lesz, újraolvasod levelem, mert az igazság felemelő mámorában újra akarod élni az első olvasás katartikus lelki momentumait, melyek éppen e fenti feddő, fakuló szavaimmal fájhatnak át csak igazán az idők fátyolán, úgy éppen e megrázkódtatás szentségébe vetett hited informálhat a leginkább arról, mennyi keserűség és kín környékezett az idő tájt, míg úgy éltem – s haltam nem különbül –, hogy közben neked fogalmad sem volt róla: író az apád. Most már tudod; most már mindkettőnknek könnyebb így.

Csalóka kedélyem csábít csak új bekezdésre, nem csacska csacsoghatnékom, húzom az időt, hátha kifújod végre az orrod, s letakarítod annak párkányáról a még meleg taknyot, végre újra rám figyelsz, és én derűsen folytathatom ezt a levelet neked. Igen, derűsen, mert nem kötelességből rovom ám ezeket a fáradt sorokat, hanem őszinte, tiszta derűből. Soha nem éreztem úgy, hogy a kötelesség bármi jót is szülhetne e világra a fájdalmon kívül, ellenben a derűvel, mely csak a kevesek jussa e földön, és keresve sem csak a legkeservesebbeké. Hanem mindenkié, ki igazul megharcol érte. Saját derű. Hinnéd-e, fiam, hogy ez sokkal fontosabb, mint ama túlértékelt saját halál, amely talán azért még kijut osztályrészemül. Nem tudhatom, felnőtt életed zászlóshajóját mily alkatiság árbóca fogja majd az élet tengerén a helyes irányba navigálni, de azt tudom, hogy derű nélkül egész életedben tengeri beteg leszel, és végig fogod rókázni a horizontot érettségitől kései harmadik házasságig, diplomától nyugdíjig, vagy még tágabbra fogva e metafora csúszós fogantyúit: bölcsőtől a koporsóig, úgy bizony. Derű nélkül halott vagy, édes kisfiam. Kedves leányom! Eszembe sem jutott ez idáig, hogy talán lányom vagy, s nem fiam. Bocsáss meg nekem e kései kétlakiságomért. Fiam! Ha az alant következő, jórészt leányomhoz intézett soraimat okafogyottságuk végett fölöslegesnek ítéled meg, és úgy döntesz, egy megtévedt öreg atyai szív fiktív leánygyermekéhez intézett valós fohásza vajmi keveset nyom e próza serpenyőjében, úgy máris dobd ki innen, ír magja, jav.: írmagja se maradjon, ellenben ha lányomként fiamoztalak le az elébb, úgy máris feltárom előtted e megbocsáthatatlan vétek azért még megmosolyogható pikantériáját. Ó, drága leányom! Ó, legkisebb csöpp gyermekem, puha málnám, óvó titkom, lelkem harmatos legjava! Leányom!

Gyermektekinteted morcos kis tüskéi úgy döfik át e levél még alig selypítő homályos igyekezetét a tisztánlátásra, mint betöretlen csikó zabolátlan dühe az istállómester segédtisztjének alsó állkapocscsontját egészen a koponyatetőig ütve, abban a megátalkodottságban leledzve, hogy még a puszta feltételezésed is nehezemre esett volna, ha nem jut eszembe az az opció, hogy ugyanazon eséllyel, mellyel fiút, úgy tán ugyanazon jó eséllyel leányt is hallucinálhatnék e levél címzettjének, ám ebben tévedsz. Hiszen még alig hogy csak nekikezdtem gondos útmutatásomnak, így fifti-fifti alapon esett választom a fiúi részre, nem más, ennél akár csak hajszányival is kizárólagosabb elviség okán. Egyszerűen csak a hasamra ütöttem, na, így hidd el! Hiszen ha csak ezen ütésen múlik, nem oly mindegy-e már, hogy kire fog majd ütni, ha még szólhatok is hozzá, a fiú, avagy a leány? Ha rám ütöttél, és nem anyádra inkább, meg kell értened szeszélyem szűretlen szeszének igaz szándékát. Egyszerre nem akarok mindkettőtökhöz szólni, s ha már döntenem kell, úgy inkább döntök a bárdolatlan fiúi elmeél komplikáltabb atyai korrekciója mellett, semmint egy majdani anyai örömök elé néző felnőtt ifjú nő termékenyebb lehetőségei javára, melyet mondandóm ugyancsak hátráltatna, ha nem embrióstul ítélne azonnali döghalálra. Fiam! Ezt a részt inkább mégis hagyd benne nyugodtan, hadd okuljanak a gyermekes írók, miként porciózza ki egy tisztességes apa már a lehetséges gyermekei között is azon szándékot, mely az egyiknek újabb esélyt, míg másikuknak borítékolható tébolyt prognosztizál. Feltéve, ha a fiúk nem szarják össze magukat az első komolyabb faladattól, igaz-e? Igen, ezt a tétova szemrehányást neked címzem ismét, fiam. Csak nem gondolod, hogy átpasszolhatod majd másnak, egy társnak, egy rokoni vérnek, bármi vadhajtásomnak a kárhozatot, melyet reád testálva lesz csak teljes evilági üdvöm? Még ne felelj, ez csak amolyan költői kérdés volt, atyai alsóhangzattal. Nos. Talán akkor folytatnám, ha vége a szipogi-félórának. Újfent arcodba dobom a fájó, rázkódtató tényt: író vagyok, hagyatékom a bizonyság rá, hogy az, író, és nem is akármilyen.

Kárhozott. Igen, jól olvasod. Kárhozott. Nem isten hozott, ahogy téged sem a gólya, hanem a kár hozott: kárhozott. Üdv a fedélzeten, fiam. Most szépen, sorjában elmondom neked, mi lesz a dolgod az életedben a hagyatékommal, és jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Ez a hagyaték még alakul, ezt vésd jól az eszedbe legelőször is. Még nincs készen. Ha agyad lomha járású, úgy most azonnal olvass vissza, onnan, hogy: Újfent arcodba dobom a… stb., stb., egészen idáig. Stop! Azt mondtam: megállni! Csak semmi óvatlan előrefurakodás, a szentségit neki. Az én tempómban haladunk – remélem, ennyit azért még szorgalmazhatok a fiatalúrnál ráérő idejében. Lehet, hogy kicsit öreges, kicsit bicegős és sutás a manírom, de legalább az enyém, miként néked ezt ma ide leírom. Na, csókollak.

Miként leszögeztem volt: alakulófélben lévő állagú még ez a hagyaték, de gondoskodom róla, hogy ne legyen benne néked ettől még fogyaték. Szevasz.

Újfent nekiiramodom: hagyatékom bár félkészen is állagra csorbul, nyálad ezen döbbenettől máris a melledre csordul. No, ne vinnyogj már.

Tehát. Kín rím sem fog ki hagyatékügyileg, kínrímek kegyeltje lám apaszügyileg. Gyiá!

Másképp. Kárhozott fazonom stylisztja lészen majd fiam az almomból, ki belőlem ótkotűr sasszézik végig az életen álmomban. Ez meg túl willylowmanes, nem jó.

Fiam, tartsd már erősen prózám gyeplőjét, vagy nem is tudom. Szellemi hagyatékom őre legyél, s csak időnkét, csak néha léha dublőre! S dublini lőrét (Joyce and Co.) sose igyál stikában, csak ha már stukkered likáig benne vagy a slamasztikában.

S lányom, te, fa bula! Íme néked is egy fabula! „Megátalkodott hazudozó vagyok. Tökéletesen tudok füllenteni. Rendszeresen, napjában többször, előre megfontoltan, vagy szándék nélkül, spontán vagy pimaszul, tiszta, tágra nyílt szemekkel hazudok. Menekülök a rossz szellemeim elől, hátat fordítok nekik. Lopakodok és elmenekülök, mihelyt az élet a markába kaparint, és csak az igazság mutatkozik meg. Nem szeretek magamról beszélni. Ez a legnagyobb hazugságom, a legféltettebb titkom. Azt mondják, hogy nem jól ismerem magam. De mi van egyáltalán, ami tudnivaló? Nap mint nap milliárdnyi új atomot lélegzem be. Még a verőfényben is azt kérdezem magamtól: ki is vagyok?” Hát minek ide több feminin szó, ha regényt is írt ez a – nomen est omen: Szofi már szó – Sophie Marceau! 2016. november 17. Apró hazugságok címmel. Majd egyszer kihozom a könyvtárból, biztosan nagyon érdekes könyv. Amúgy is szeretem, ha egy nő hazudik. Ha papírja van róla, he, he, he. Mi, férfiak, sajnos nem tudunk hazudni. De ti, Hermióne, ti tudtok. Főleg magatoknak. Én nem hazudok, nekem rohadtul tetszik ez a mondat, hogy: Lopakodok és elmenekülök, mihelyt az élet a markába kaparint, és csak az igazság mutatkozik meg. Ilyet én miért nem tudok, he?! Olyan bonyolult a szintaxisa, a szókészlete, vagy olyan panorámátlan lenne az egzisztenciális hátországa? De hát ez csak egy mondat, hogy a rosseb essen belé. Már nem is vehetem kölcsön, mert már nem kell. Már nem irigykedem, legyen a Sophie-é, hadd vigye. Majd írok jobbat, becsületesebbet, férfiasabbat, nektek, gyermekeim, ígérem. Egyszer még el fog kapni a harci hév, és szétverem a pofátokat, tetvek. Lesikálom a púdert a fészről, ennyit az ambícióról másrészről. És most munkára, gyerekek, mert múlik az életidő, iramodik az apakedv, és vele józanság, derű, s a maradék, szivárgó apanedv.

Fiam! Egy neve elhallgatását kérő apa a figyelmedet kéri, s kérdi, figyelsz-e reá? Én innen, egy ültő helyemből nem tudom, mi lesz az irodalmi divat húsz, harminc, ki tudja, ötven év múlva. Azt sem tudom, ma mi a menő, a sikk, a hype-ra való, de amíg van bennem mondanivaló, tudod, addig valahogy nem is érdekel. És ezt most őszintén mondom. „A finn Päijät-Häme központi kórház pszichiátriai osztályának kutatói azt tapasztalták, hogy a pesszimizmus növeli a koronáriás szívbetegségből bekövetkező halálozást, az optimizmusnak viszont nincs kimutatható hatása a kockázatra.” Sohase dolgozz a finn Päijät-Häme központi kórház pszichiátriai osztályán, fiam! Nem akarom, hogy túl közel kerülj az igazsághoz, ez az igazság. Kit féltsek, ha nem a gyermekemet, s mitől, ha nem az igazságtól? Öklendezik bennem egy buzgó apai szív, ki az igazságot legszívesebben kardélre hányná, de míg szépirodalomra feni fogát e vaskebel, fiam sóhaja tán máris az égig röppene fel. Tudom, hogy fárasztó vagyok, mondták. Néha én is érzem. Azért ne igyál előre a medve bőrére, fiam, azt mondtam, hogy csak néha. Már elég régen éreztem utoljára. Az igazság az, hogy elég régen éreztem utoljára bármit is. Kimarta belőlem az élet a fílinget. Pang a vér a pucámban, ha érted. Már mondtam neked, hogy író vagyok. Foglakozás körében elkövetett értelmi szerző. Szükségem van érzésekre. Már kitűztem a halotti zászlót életem homlokzatára, hadd kapjon bele kedvére a mihaszna kócos őszi szellő, de mi haszna e buzgó igyekezetnek, ha még ezt a szellő-dolgot is nekem kell megszellőztetnem. Belefáradtam, fiam. Elfásultam. Belőlem már senki nem főz szirupos szívcsatnit. Én már senkinek nem leszek az intim élménypalettáján paca se. És most ne förmedj rám azzal, hogy nem minden fenékig Eiffel, inkább így és ezt: apa, nyomás, kelj fel! És én felkelek, kisfiam. Nagy felkelő vagyok amúgy is. Ma reggel is éppen felkeltem. Szabályosan kikeltem magamból. Kikászálódtam a lét teraszára maszatosan felpanaszolni, hogy hát a rozsda marja le a bajszomról a nutellás kurva úristenit, mi van itt: kamukupi vagy valódi ramazuri? Önsérelmemre elkövetett kárörömmel körmölöm ide, mennyire lesújtott, hogy büdös kölkömből nincs mód kitörnöm, s csak nyilam szökhet rajtad át: a honvágy – ide, haza, (idehaza), az írás testmelegébe vissza, összevacogni még egy sort, még egy bekezdést, még egy szövegkönyvet. Fiam. Édesapád mindig is nagy vagabund volt. Szívesen beszélek róla így, harmadik személyben, mert, végül is, ki tudja, ki lesz az apád. Én még nem nemzettelek meg, így nemzettségemből egyelőre még csak a nem vagy, s -zettséged a méltó fizetség e tevőlegesség mínuszáért, melyért kész lennék elmenni a végsőkig is, akár apád priuszáért. Nekem te ne legyél léttétel, se anyáddal tálalt letét a jövő széfjében, ne trezorom gyöngye, hulljon tetemedre máris inkább a nemlét göröngye! Csak jó veled dumcsizni. Tét és matéria nélkül pelenkát cserélni, bébiszittereid előtt hozni a menő fater-csávót, óvodából egyből középsuliba pesztrálni, ofődet megvárni a suli sarkán este, nem kvaterkázunk-e egyet a röpdolid gyászos eredménye végett, és ennyi, a fiam a nagy semmiből máris kész lett. Hát nem tök baró az ipse? Mármint az apád, ki most épp a nyelvével nemzett. S tudod, miért csak így? Mert ezt már nem kérheti rajta számon a nemzet. Csupán magamnak nemzlek, ön-, s nem köztörvényileg, nem egy készlet kész termékeként, de a magam csecse becsének ékeként. Anyukád puncija se tágul majd hurkos lasszóvá, maradok szűk kanyonok között repesztve, nedvemet továbbra is megszokott keresztmetszetű vaginája járatába eresztve, így duplán sem adózom a társadalmiság nyűgének, mert nem kell nyakamat holmi kétlikú járomba hajtanom, fiam, Frodó. S te, Hermióném, leányom? Láthatod, létjogod lehányom. Inkább nyelvileg kreállak meg, csak orálisan be ne krepáljak. De megálljak, csitt, csak egy szóra. Mi van, ha már gyermeki elmeéllel is konyítotok annyit e pöpec kis remekhez, hogy megneszeljétek: mi van, ha apu is nyelvi tény csupán, grammatikai tetem, és hogy én ezt akkor mégis hogyan tehetem. Hogy jövök hozzá? Nos, volt már az a szó, hogy kuss? Hát legyen! Szájalni, azt tudtok. Majd beírom cím alá: Featuring Dreff Frodó és Dreff Hermióne, aztán jól nézünk ki.

Még hogy én gyerekes vagyok! Még hogy apatikus apatípus! Még hogy a szövegem gyerekes! De az persze senkinek sem tűnik fel, hogy ez idáig anyás szülés volt ám a javából! Az, anyás ikerszülés. Hogy én mennyit vajúdtam veletek, gyerekek! Erre persze senki nem kíváncsi. Gátrepedhetek tövig, vagy hentereghetek hanyatt, én akkor sem leszek nektek más, csak anya-anyag. Igen, jól halljátok, az elvetélt anyapanasz dala fakad ki belőlem: dallamos lajstrom némi slejmmel porhintve (hintőpor gyanánt). És ez nektek gyerekes! Egy. Még el sem kezdtem. Kettő. Ez van, ha apátok meddő. Egyébként mindig ez van. Én majd kihordom a prózáját, ő meg majd addig éli világát. Szellemes szerepcsere, csak már ráférne egy kis szelepcsere, mert kezdek leereszteni. És majd még ezért is én viszem el a balhét! Majd ráérő időmben növesztek faszt, azzal baszakodjon mindenki, ne velem. Geci életbe már! Mindig az anyákon csattan a faszkorbács, de mindig. Abortusz nuku. Jön egy ötlet, egy szikra, egy semmi kis nudli, és apátok máris mehet aludni, én meg ébren merengjek apátok átkán árván. Egy lárván! Mellyel megtermékenyített! Mintha fogalmazásgátlás szóba se kerülhetne! Megelőzés, noch dazu preventív jelleggel. Inkább nem is mondok semmit. Anorexiás anyának lenni se öröm, na, gurítsd csak ide a söröm, asszony, mert míg lesz, ki ilyen dumáért egy pofont leakasszon, valaki mindig rajtaveszt. Nekem meg jól csúszik ez egyszer a végsör, hogy rímfaragni sorvéget még prózában sem restell. Röstellem, na, mit akarsz? Nem tudok rendes prózát faragni, pedig itt volt a bicskám hegyén, hogyan kell. Csak beletörött. A múlt odvába, ködébe, hamvába. Elfelejtettem a mesterség csínját, csak a bínja maradt, kínnak, ebből fakasztok kéjt, ha bírok. Most mondjuk két napig bírtam. Egész jól állok, mármint a semmi peremén: itt van a fiam,

a leányom,

itt vagy nekem te

meg én.

2016. november 18.

Utó., bef.: És innen egy hónappal később már leveleztünk egymással, Jenő! Mivel az történt, hogy az olvasás gyönyörétől elzsibbadt hermeneutikai szendergésemből röpke három év után ez a levél riadoztatott. Talán minden másképp alakult volna (hát persze!), ha EZT akkor egyből el merem Önnek küldeni, vagy kettőből, de nem mertem. A Frivol múzsából a mottógyanús telitalálat még a kanyarban sem volt, tehát esélyünk se rá, hogy ITT (is) találkozzunk. Nagyon sajnálom. Kihagyott ziccer. Én hagytam ki. És csak most törlesztek. Most, mikor az efölötti bánat is megavasodott már. De, képzelje, mégis így lett jó! Most ugyanis pandémia van (koronavírusos) és csend (operatív) és karantén és halál: csupa kedvcsináló újraolvasáshoz. Rá is kaptam A film szimbolikájára, és éppen a III/1. kötetet gyűröm át újra, amikor is a 309. oldalon, a The Naked Dawn-írásban tegnap vagy tegnapelőtt este erre találtam, ez legyen vigasz, ha esetleg szükségünk lenne rá (nekem momentán amúgy jól jön, kis nosztalgia se árt): „A férfiak a halál aktusában vannak egymáshoz olyan közel, mint férfi és nő a nemi aktusban, a szerelem eksztázisában. A halálközeli élmény igazságközeli élmény, s az egymáshoz közel került férfiak az igazsághoz is közel kell, hogy kerüljenek, mert az igazságon kívül nincs különbség.” Aha. Vagy úgy. Na, és most képzelje, ha elküldöm! E recept szerint rögtön végünk lett volna. Vagy talán rögtön elejünk? Egy próbát azért még mindig megérne. (Egy próbát azért, mint mindig, megért. Ölelem. J.)