A megtérés hamis példázata

A belga filmrendező-páros, Jean-Pierre és Luc Dardenne a társadalmi felelősségvállalás jegyében kezdettől fogva előszeretettel készít olyan drámákat, melyek az éppen aktuális európai közéleti-politikai kérdéseket helyezik érdeklődésük tengelyébe. Problémafilmjeik során hol a bevándorlás és az integráció, hol a deklasszálódó munkásosztály, hol a vallási fanatizmus kérdéseit vetik fel, hol pedig a családi viszonyokból fakadó gyermekkori agressziót viszik színre.

Úgy tűnik, mintha most kissé remixelték volna korábbi munkáikat, Az ifjú Ahmedben sok konfliktusforrás ismerősen köszön vissza eddigi életművükből. A film a nyugat-európai iszlám radikalizálódás problémáját fürkészi, melyet a 13 éves arab származású címszereplő alakjával példáz. A tandem a migráció és az új környezetbe való beilleszkedés kérdését állította fókuszba már a Lorna csendje (2008), sőt legutóbbi, Az ismeretlen lány (2016) című munkájában, szintén ez utóbbiban, valamint A gyermek (2005) és a Srác biciklivel (2011) címűekben a boldog gyermekkor diszfunkcionalitását vizsgálta, míg a vallási vakbuzgalmat az Egy szobalány naplója (2015) című dolgozatában érintette. Az ifjú Ahmed mozaikszerűen mindegyikből kölcsönöz egy csöppnyit, egymásra rétegezi a tinédzserkori lázadás, az iszlám fundamentalizmus és a bevándorlás feszültségeit. A téma aktualitása szinte szükségszerűen vezette el a filmet a közéleti, humanista kérdésfelvetések iránt mindig is érzékeny nagy filmfesztiválok jelöléseihez és díjaihoz, közöttük is a legjobb rendezői díj besöpréséhez a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon. Ám nem biztos, hogy a filmnek maradéktalanul sikerült megóvnia magát a megtért fiú Bibliából ismert történetének didaktikus példázatától, illetve az egyoldalú ábrázolás és a lélektani hitelesség buktatóitól.

Az ifjú Ahmed szinte felvezető expozíció nélkül már az első percektől fogva a vallási fanatizmus velejébe helyezi a nézőt, és következetesen a címszereplő alakjára koncentrál. A mozgó kézi kamera szűk képkivágatokban végig szorosan követi a tinédzsert, így aztán a képi kompozíciók nem minden esetben felelnek meg az ideális plánoknak: hol ki van takarva a képből a fej egy része, hol más testrészek és tárgyak nem látszódnak rendesen. Mindez a látszólagos esetlegesség az autentikusság érzésének növelését szolgálja, a közeli felvételek és a követő kameramozgások azt sugallják, hogy a néző is a történet szerves résztvevője, aki úgyszólván kukkoló tekintettel követheti Ahmed radikalizálódását. Érdekes módon tematikájában is rokon társadalmi drámájában nagyon hasonló formai megoldást alkalmazott a szlovákiai Mira Fornay a A kutyám, Killerben (Môj pes Killer, 2013), mindkettő azt vizsgálja, hogyan válnak tizenévesekből a boldogtalan gyermekkor hatására erőszakos eszközökhöz nyúló fanatikus rasszisták.

A Dardenne-fivérek filmje esetében Ahmedről (Idir Ben Addi) megtudjuk, hogy korábban legfőbb szórakozása a videojáték volt, néhány hónappal ezelőtt azonban gyökeresen megváltozott, olyannyira, hogy most már az autóban szóló zenét sem képes elviselni, mert megszentségteleníti a Korán olvasását. A film meglehetősen erős jelekkel igyekszik érzékeltetni az iszlám radikalizálódás folyamatát a már eleve multikulturális, nyelvileg, etnikailag és vallásilag sokszínű Belgiumban. Már a film kezdetén a szigorú vallási előírások, rituálék és a modern európai nagyvárosi társadalom konfliktusából láthatunk egy csokorra valót. Ahmed nem hajlandó kezet fogni a női nemhez tartozó tanítójával, Inès-zel (Myriem Akheddiou), emiatt konfliktusa alakul ki európai, de iszlám mostohaanyjával, amire csak rátesz egy lapáttal, hogy anyja (Claire Bodson) nem hordja a hidzsábot, és ha talán nem is alkoholista, mindenesetre vacsorakészítés közben el-elszopogat néhány pohárnyi bort. A film azt sejteti, hogy féltestvéreinek eltérő kulturális szokásrendje, anyjával való kapcsolata, valamint a hiányzó apa pszichológiailag szükségszerűen vezeti el Ahmedet az elmagányosodáshoz, annak kompenzációjaként pedig az imám által képviselt iszlám radikalizmushoz. A modernitás és a vallás nehezen összeegyeztethető ellentétei azonban nagyon sokszor tűnnek (legalábbis számomra) didaktikusnak, tankönyvszerűnek. Mintha a rendezőknek az lett volna a szándékuk, hogy ezekből a potenciális konfliktusforrásokból minél többet belezsúfoljanak a munkájukba. 

Cannes-i nagydíj ide vagy oda, Az ifjú Ahmedet véleményem szerint három alapvető aránytévesztés viszi félre. Ezek közül az egyik a sztereotípiák egymásra halmozása, a nem túl szofisztikált ábrázolásmód. Annak kimunkálásában még lett volna valóban izgalmas lehetőség, hogy az egyik filmbeli vitaesten a résztvevők arról polemizálnak, hogy a modernizált arab nyelv tanítása mennyiben vezet a Korán archaikus nyelvéhez kapcsolódó iszlám identitás elvesztéséhez, de a Dardenne-fivérek sajnos nem ezen az úton haladnak. Youssouf imám (Othmane Moumen) alakja úgy van megformálva, hogy arra még az európai szélsőjobboldal is megnyalná a tíz ujját, mert tovább erősíti azt az általánosító elképzelést, hogy minden arab vallási fanatikus, egyenesen terrorista. A rendezőpáros Youssouf szájába is adja az előítéletekre rájátszó tanítást, miszerint minden keresztény és zsidó az iszlám ellensége, akiket el kell pusztítani. A rendezők teljesen fölöslegesen egy zsidó szálat is beleszőnek a filmbe, majd elejtik azt.

Miután Ahmed az imám közvetett hatására egy elcsent késsel megpróbálja leszúrni tanítónőjét, Inès-t, a fiút javítóintézetbe küldik, ám tette ellenére minden európai feltűnően kedvesen bánik vele. Nevelőiben a bosszúnak és ellenségeskedésnek az írmagját sem találni, az őt megmotozó rendőrök, kirendelt ügyvédje is kifejezetten udvariasan bánnak vele. Anyjának írt, borítékba se tett levelét sem olvassák el, melyből kiderülhetne, hogy sikertelen próbálkozása után egy második támadás végrehajtását tervezi. Anyja sem fordul el tőle, még a megtámadott Inès is inkább rossz társaságba keveredett áldozatként tekint rá. Az „idegen” európai ábrázolása mindig is arra épült, hogy a „Mi” a „jó” szinonimájaként tételeződjék, ezzel szemben a nem ide tartozó „Másikat” a rossz, a barbár, a beteg és a gonosz tulajdonságjegyeivel ruházzák fel. Az a filmbeli ábrázolásmód, mely a bevándorlót gonosznak tünteti fel, a bennszülött európait pedig toleránsnak, segítőkésznek és melegszívűnek, hamisan leegyszerűsítő. Arról a torz képről nem is beszélve, hogy a film úgy reprezentálja a javítóintézetet és a hatóságokat, mintha minden problémára lenne kidolgozott protokollja (ha Ahmednek szüksége van pszichológusra, két perc múlva ott terem), mely a gyakorlatban is olajozottan működik.

A film másik alapvető aránytalansága az Ahmeddel kapcsolatba kerülő másik tinédzser, Louise (Victoria Bluck) karaktere, aki természetesen szintén csupa-csupa jó tulajdonságból van összegyúrva. A javítóintézetben mezőgazdasági munka során megismert lány vonzódni kezd a szemüveges fiú iránt, majd egy alkalommal csókot lop tőle. Azzal, hogy Ahmed ezt a tettet tisztátalanságnak tartja, és csak akkor akarja folytatni a lánnyal való kapcsolatot, ha az áttér a muszlim hitre, a film azt sugallja, hogy a fiúnak fontosabb a vallás, mint a szerelem. Itt mutatkozik meg leginkább, hogy a Dardenne-testvérek a külsőségeken túl nem képesek belehelyezkedni az „idegen”, a „Másik” helyzetébe, mert fel sem mérik ténylegesen, hogy mi van, ha ez az iszlám előírásai szerint valóban bűnként értelmeződik. Ezt nevezte Stanley Fish „butik-multikulturalizmusnak”. Arra sem fordítanak figyelmet, hogy Louise tette Ahmed szemszögéből akár szexuális visszaélésének tekinthető, még ha látszólag ártatlan formában is, egy olyan környezetben, a javítóintézetben, amely már eleve a gyermek „kolonizálásának”, megtörésének terepe, függetlenül rassztól és vallástól.

A harmadik probléma pedig abból az olcsóságból fakad, ahogyan a Dardenne-fivérek megoldották a befejezést. A filmnek elvileg azt kellene bemutatnia, hogy visszafordítható-e a folyamat, lehetséges-e a visszaút az iszlám radikalizmusból a kultúrák közötti párbeszéd irányába, és mennyiben lehet sikeres Ahmed integrálódása asszimiláció nélkül. Ezzel szemben Ahmed balesete és a segítségnyújtás, valamint az ezáltal létrejövő indokolatlan megtérés váratlan fordulatként következik be. Voltaképpen nem más ez, mint deus ex machina megoldás. Márpedig a klasszikus poétikák szerint az a követendő, ha a drámai fordulat nem véletlenszerűségből, hanem szükségszerűségből fakad (leszámítva persze a tudatosan normasértő műveket). A megbocsátó vég logikai esetlegessége folytán Az ifjú Ahmed lerombolja saját, mozgókamerás felvételekkel előállított hitelét, és az elveszett fiú történetének hamis példázatává válik.

A film adatlapja a Mafabon