A dolgok csontját, velejét keresem

Mészáros Blanka 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában. Egyetem után a Katona József Színházhoz szerződött, öt évadot töltött ott. Láthattuk a Faust Margitjaként, ő volt az Emilia Galotti címszereplője, Pallasz Athénéként mesélt nekünk az Ithakában, Nyinát játszott a Sirályban. Legnagyobb sikerét Jeanne d’Arc megformálásával aratta: e szerepért díjazták a POSZT-on mint a legjobb 30 év alatti színésznőt, és megkapta érte a Színházi Kritikusok Céhének díját is. Ezen kívül is halmozta a díjakat: Junior Prima-, Soós Imre- és Máté Erzsi-díjas. Most, öt év után a Radnóti Színházhoz szerződött. Katonás tapasztalatairól és a váltásról beszélgettünk, de szóba kerültek az SZFE körüli politikai viharok, és az is, hogy élte meg a karantén időszakát.

Egy interjúban olvastam, hogy tavaly nyáron mindössze két szabadnapod akadt. Mit tudtál kezdeni a most ránk szakadt „szabadsággal”?

Éppen a karantén előtt vettünk egy lakást a kedvesemmel, így aztán a felújítás minden időnket lefoglalta. A két kezünkkel és a Budapestre szorult barátainkkal bontottuk vissza egészen a téglákig, nagyon sok mindent magunk csináltunk. Most éppen a burkoló dolgozik, július végére talán elkészül az otthonunk.  Még sosem töltöttünk ennyi időt kettesben. Egy jó emberrel voltam összezárva a közös életünk egy szép szakaszában, amikor a közös cél még közelebb hozott bennünket. Zuglóban lakunk, esténként, a napi munkától hullafáradtan elmentünk sétálni a Rákos patakhoz, tudtunk figyelni a tavaszra, a természetre.

Egy kellemetlen élményem volt: a húgommal és a kutyájával elmentünk túrázni, kocsival  a Vitorlázóra, ahol séta közben senkivel sem találkoztunk. Hazafelé megállítottak a rendőrök, és kioktattak a „felelősségteljes viselkedésről”, úgy, hogy maszk és kesztyű nélkül behajoltak a kocsi ablakán… Azért is esett rosszul, mert még a szüleinket sem mertük hónapokig meglátogatni, éppen a felelősségérzetünk miatt.

Ami az online jelenlétet illeti, én is olvastam fel, de egy idő után elfáradtam, és azt éreztem, hogy inkább a csöndet tenném hozzá ehhez az időszakhoz, minthogy tüzesen-remegve jelezzem, hogy vissza kell térni. Amikor aztán újra dolgozni kezdtünk Fodor Orsival a Kaukázusi krétakör tantermi színházi előadásán, mély ugrásnak éreztem a hosszú kihagyás után. Várom, hogy valami változzon, hogy ne ugyanoda térjünk vissza, ahol abbahagytuk, de ez inkább csak reménykedés.

Amikor leálltak a színházak, te már tudtad, hogy nem térsz vissza a Katonába. Miért váltottál? Volt ebben szerepe annak, hogy ebben az évadban pattant ki Gothár Péter zaklatási ügye, és a színház politikai csatározások középpontjába került?

Régóta érett, és februárban eldőlt, hogy a Radnótiba szerződöm. Annak idején az egyetemmel is úgy voltam, hogy jó volt az osztálytársaimmal öt évig együtt dolgozni, de a végén jólesett elszakadni is. Azok a dolgok, amikért a Katonába mentem, megtörténtek velem. Nagyon sokat tanultam, és sokat kaptam tőlük. Művészként azonban szükségem van arra, hogy frissen tartsam magam, hogy új lehetőségekben gondolkodjak. Már tavaly is éreztem, hogy indulnék, hogy újra úton szeretnék lenni. A Katona körül kialakult helyzet mindenkit megviselt, engem is, de nem ez az időszak indította el bennem a váltást.  A Bocsárdi Lászlóval közös munka, a Tartuffe volt az utolsó bemutatóm a Katonában. Jó, hogy egy ilyen izgalmas záróakkord adatott, mielőtt kitört a csend. Kicsi szerep, de Bocsárdi tágas univerzumot nyitott meg, nagyon inspiráló volt, ahogy Moliere-rel foglalkozott. Mintha egy workshopon lettem volna. Nagyon más mentalitást, eszköztárat, kommunikációt hozott, mint amilyenhez a Katonában hozzá voltunk szokva. Egyébként is érdekelnek a nemzetközi projektek, workshopok, most is keresgéltem a neten, hova lehetne elmenni.

Voltál már ilyenen? Vannak jó tapasztalataid?

Egy thealteres workshopon dolgoztam együtt először Horváth Csabával, és még az egyetemen Kanadában is voltunk az osztállyal. Az a baj a fesztiválokkal, hogy csak megyünk és jövünk, nem lehet találkozni, tanulni, látni. Én igényelném ezt, sokat járok színházba másokat nézni is. 

Rálátsz már a katonás időszakodra? Nekem nézőként úgy tűnik, két csúcspontod volt ott: a Faust és a Jeanne d’Arc.   

Ezekben tudott összeérni valami. Nagy ajándék volt Schilling Árpáddal, Kulka Jánossal és Máté Gáborral együtt dolgozni a Faustban. És igen, a Jeanne d’Arc is szerencsés együttállás alatt született. Amikor jó az anyag és nyitott a rendező.

Van olyan előadás, amelyről azt érzed, hogy a te szempontodból nem sikerült úgy, ahogy szeretted volna?

Az Emilia Galotti és a Sirály. Amikor az Emilia Galottit próbáltuk, nem voltam túl jó állapotban, akkoriban mentünk a férjemmel szétfelé. Nagyon vártam, hogy együtt dolgozhassak Fehér Balázs Benővel, de nem tudtam úgy megnyílni, ahogy szerettem volna, más dolgok emésztették a koncentrációmat, figyelmemet. Emilia egy olyan címszereplő, akiről sokat beszélnek, de nincs a színen. Összesen három jelenetem volt. Valahogy a rendezői agyam erőlködött a színészi helyett, talán azt sem értettem pontosan, amit kértek tőlem, mindenesetre nem találtam a helyem, egy szorongásos keresgélés emléke él bennem. 

A Sirály óta nem akarok megkapni egy szerepet, nehogy csalódnom kelljen, ha mégsem sikerül. Alig vártam, hogy Ascher Tamással és Ötvös Andrással dolgozhassak. Ascher Csehov-rendezéseit rengetegszer megnéztem videón. A mi előadásunk mégsem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Csak a végét szerettem játszani, amikor egyedül vagyok a színpadon. Hiányoztak a próbafolyamatból a valódi emberi találkozások, megélt mélységek. Ezen később úgy próbáltunk javítani Andrissal, hogy mindig máshogy játszottunk. Másfél év után kezdett is valamennyire működni, de aztán egyszer csak lekerült a repertoárról. Nehéz volt, hogy éreztem, a Faust után mindenki várt tőlem valamit, aztán megírták, hogy rossz vagyok. Erős pofon volt ez nekem.

Aztán úgy tűnt, az Ithakában újra magadra találtál.

Pedig abba majdnem belehaltam. Nagyon szorongtam, mert csak az utolsó pillanatra készültünk el. A bemutató annyira megviselt, hogy utána másfél hétig pihennem kellett. Aztán bátorodtam, megszerettem. Ebben sokat segített Nagy Ervin is. 

Egy interjúban beszéltél arról, hogy nehezen indult a beilleszkedésed a társulatba. Később sikerült?

Később egymásra hangolódtunk. Sokukat megszerettem és szívembe zártam. Mészáros Bélával és Dankó Istvánnal például egy hosszabb németországi munka során baráti lett a kapcsolatunk, ebből is eredt későbbi közös munkánk a Holt lelkekben. 

Talán felesleges is megkérdezni, miért a Radnóti lesz a következő állomásod, hiszen az egyik, ha nem a legerősebb művészszínházunk.

Van egy tér, ami az adott színészhez passzol. Amikor annak idején a Nemzetibe vagy a Vígszínházba hívtak, akkor is azt éreztem, túl nagyok nekem. A Katona Kamra például éppen nekem való. És úgy érzem, a Radnóti is. Erre a nézőszámra van szükségem, itt születhetnek szakmailag és emberileg nekem jó előadások. Persze csodás élmény volt kipróbálni a Szegedi Szabadtérit a maga 4000 nézőjével, teljesen más energiát és koncentrációt igényelt.

Sok előadást néztem a Radnótiban, úgy érzem, ott van az a közelség, családiasság, amit keresek. Emellett kísérleteznek, fiatal rendezőket hívnak. A jövő évadban próbálok majd Nagy Péter Istvánnal a Don Carlosban, Kelemen Kristóffal a Vad nyomozók című regényből készült előadásban és Valló Péterrel az Egy csepp mézben, ami ráadásul az egyik kedvenc filmem. 

A radnótis társulatból dolgoztál már együtt valakivel?

Most kerül ide Baki Dániel is, vele játszottam már, és Ari Zsófi rendezőasszisztenssel együtt dolgoztuk végig az egyetem utolsó évét. Tegnap volt az évadzáró, jó élmény volt, úgy éreztem, várnak, és nyitottak vagyunk egymásra. Tiszta szívvel jövök el a Katonából, örülni fogok azoknak az estéknek, amikor visszajárok néhány szerepre. És tiszta szívvel jövök a Radnótiba. 

Előttem van, ahogy átvetted a legjobb színésznőnek járó kritikusdíjat. Le kellett ülnöd, mert remegett a lábad, és tulajdonképpen a díjra szintén jelölt Szirtes Áginak mondtál laudációt, hogy miért nem ő kapta. Hogy állsz most, ennyi díj után az önbizalommal?

Már elhiszem, hogy hatással tudok lenni az emberekre. Ha jó az anyag, jó a csapat, és Mészáros Blanka is jó állapotban van, jó dolgok tudnak születni. 

Forgatsz mostanában filmet?  

Legutóbb Gothár Péterrel forgattam a Hét kis véletlent, amit még nem mutattak be. Most pedig Fazekas Máté Bence első nagyjátékfilmjére, a Kilakoltatásra készülünk. Egy aktivistalányt játszom benne, csodás partnerekkel. Nagy Mari játssza a kilakoltatott asszonyt, mellette Orosz Ákossal, Znamenák Istvánnal forgatok majd. 

Jó lenne fejlődni a filmezésben is. Eléggé színes a paletta, készülnek szerzői filmek, diploma filmek, sorozatok, rövid filmek, szórakoztató játékfilmek, tévéfilmek… Mindegyik más casting helyzet, szoknom kell. A filmezésben is próbálom a dolgok velejét, csontját megkeresni.   

Ha már aktivistalány… Elmentél a Színművészeti átalakítása ellen szervezett demonstrációra?

Igen. Úgy érzem, egy művészeti egyetem szabadságáért kötelességem megszólalni. Iszonyatosan fáj, hogy fiatal színészekként térfelekre kell szorulnunk, hogy a politika mindenhová beette magát, hogy bármit mond az ember, darabokra szedik. Én nem vagyok politikus és nem is akarok úgy tenni, mintha az lennék. Nem eszmék, rendszerek mellett és nem emberek ellen szeretnék felszólalni, hanem a szabad művészet oktatásáért. Abban a műhelyben tanultam, fejlődtem. A mi osztályunkban senki nem akart átnevelni senkit, nem akarták átmosni az agyunkat. 

Remélem a mi generációnk nem kényszerül abba a helyzetbe, hogy évek múltán beszélni se tudjunk egymással. Egy 21. századi művésznél nem csak az számít, mit hoz létre estéről estére, hanem az is, hogy emberileg rendben legyen. Nem lehet a másikat eltaposni, kihasználni. Az ember, az emberség a fontosabb, a művész csak utána jön.