dunszt.sk

kultmag

Tényleg pompás

A sajtóban publikált irodalomkritika névjegy: rövidre fogva megtudhatjuk belőle, milyen is a kritikus szövegszerzőként, hogyan értékel és súlyoz. A kritikagyűjtemény ezzel szemben komplettnek tekinthető világkép, s megmutatja, például, mennyire tartja magát a kritikus saját elvei és mérlegszempontjai kiépítőjének és követőjének. Egy ötven kritikát tartalmazó, 23 ívnyi kritikagyűjteményből nagyon sok egyéb is kiolvasható: például, hogy milyen értelmezési módokat próbálgat a szerző, mikor milyeneket; mi mindent mérlegel olvasás és írás közben; mennyire távolságtartó az értelmezett szöveggel (vagy akár a szerzővel) szemben; milyen szakmai elvárásoknak kíván megfelelni vagy milyen értelmezői-elméleti háttérrel fejti ki véleményét; mennyire koherens és következetes; stb.

Károlyi Csaba rendszeresen leteszi névjegyét az Élet és Irodalom hasábjain, itt egybeválogatott kritikáinak többsége e hetilapban jelent meg, de az ÉS-kvartettek kezdeményező levezetőjeként is folyamatosan bemutatkozik. Könyvében mindkét fórumra többször utal, a Sorstalanságra például 10 pontot adna, s rögtön el is helyezi a könyvet a 20. századi magyar irodalom terén, mikor megjegyzi, hogy számára ritka a legtöbb ponttal értékelhető regény, egy további példát (mégis) azonnal hozzárendel: az Iskola a határont. Egyébként pedig hangsúlyozottan kortárs művekről ír, ezt az előszóban kifejti és megindokolja, de a tartalomjegyzékből napnál világosabban kitetszik: a kortárs (tehát nem jelenkori, hanem a korunkkal tartó) irodalom foglalkoztatja. Abból is a java.

A szerző rokonszenves vonása a könnyed, világos, házi (mindennapi) használatra kialakított stílusa, mely nem tüntet az egyébként nyilvánvaló szakmai háttérrel és kompetenciával, de nem is veszteget szót iskolás magyarázatokra. Tartózkodik a kiszólásoktól és többnyire az ítélkezéstől is: elemez, nem bírál. Néha a hangulatát adja vissza a könyvnek, máskor a fontosságát indokolja, rámutat szerző és műve (élet és irodalom) összefüggéseire, követi a történetelvűség vagy hiánya kritériumait. „Szeretem, ahogy…” – kezdi egy mondatát, s én szeretem az ilyen, minél egyenesebb, annál kedvesebb felvezetéseket. Ez épp az olyan kritikaolvasóknak felel meg, mint amilyennek magamat tartom: szeretném megtudni, nekem való-e a recenzeált könyv, de azt is, mit gondol felőle a recenzens, és a könyvről való véleményét miként képes az adott (aránylag szűk) területen vázolni. További vonása, ahogy a könyvekhez és a szerzőkhöz viszonyul: előzékeny olvasó. Nemkülönben az olvasókkal szemben is az. Ahol szükségét érzi, cselekményt kivonatol, szerkezetet vázol, a nyelvezetet vizsgálja, motívumokat göngyölít fel, hívószavakra figyel és figyelmeztet. Közvetlen bírálatot elvétve mond, inkább a könyv pozitívumai mentén halad, de ahol szükséges, ott rossznak, elhibázottnak mondja a rosszat, az elhibázottat (ezt aztán röviden elintézi, nem veszteget rá szót). Egyébként elhibázott könyvvel inkább nem is foglalkozik, talán kettővel, de alighanem ezekre is csak azért esett a választása, mert a szerzőtől olvasott jobbat is.

Körültekintő olyan értelemben is, hogy a vizsgált művet az előzményeivel is szembesíti, azokhoz képest mérlegel, sokszor pedig különböző szerzők könyveit veti össze. Sűrűn idéz a műből, ahol erre van szükség, ahol az idézettel támasztja alá véleményét; beszédes, jó idézetei vannak. Idézi a kritikustársakat, ebből a jól csengő nevek hosszú sorából mintegy mellesleg kiderül, kinek ad feltétlen a szavára; idéz irodalomtörténészeket, szerzői nyilatkozatokat, fülszöveget, kifejezetten elit szerzőket s helyeket. Ha fontos (vagy mert nagyon jó, vagy mert nagyon nem), megemlíti a szerkesztőt, korrektort, a grafikust, a könyvborítót. Sokat lehet Károlyi Csabától tanulni a tekintetben is, hogyan közeledik egy könyvtárgyhoz.

Lenyűgöző a szerzőnek nemcsak az olvasottsága és jártassága, hanem a már említett olvasóbarát stílusa is, mely azonban olvasott és tájékozott olvasót feltételez. Említettem, ritkán talál kivetnivalót az olvasmányban, valószínűleg megfontolja és megválogatja, miről írjon, s éppen ezért a Pompás hely pompás könyvek ajánlójának is megteszi, csak bírja az olvasó az iramot és a merítés szélességét (nem bírja, ez világos). Mindenesetre nagy kedvet kapunk egy-egy könyvhöz, pontosabban szinte mindegyik itt taglalthoz és a velük kapcsolatban említettekhez is: okkal bízunk a kritikus ízlésében, mert jó értelemben véve elfogult. Öntükröző módon a Kántor Péter első prózakötetéről írott mondat a Pompás hely szerzőjére is vonatkoztatható: „Aki itt beszél, azzal mindannyian nyugodtan ismeretségbe keveredhetünk, mert olyan, mint mi vagyunk.” De több hasonlóan érvényes citátumot is felhozhatnék, a sok helyett álljon itt még egy: „Mintha Pályi eleve csak a válogatott műveit adta volna közre.” Kétségtelen, Károlyi Csaba anyaga is eleve megszűrt. Jó nemcsak a felépítése, a fejezeteken belüli tagolása, hanem a dinamikája is. És hibátlan (szerkesztette: Szilágyi Zsófia, borító: Hrapka Tibor).

Károlyi Csaba az értékítéleteit tekintve is egyértelmű, nem sok szinonimáját használja a jó könyvnek, inkább fokozatokat különböztet meg („nem eléggé meggyőző”, „egészen kiváló”, „tanítani lehetne”, „az eddigi életmű legjobb teljesítménye”, „a nyolcvanas évek magyar prózájának egyik csúcspontja”, „kivételes író” stb.), bár természetesen mindegyikben más a jó. Többször hozzáteszi egy-egy megfogalmazásához: „szerintem”. Kedvenc kiemelő szava a remek, ez számos esetben fordul elő. Nem baj, ha minden nagyon jó szöveg vagy írói megoldás „remek”, mert ennek az ítéletnek az árnyalását maga a kritika tartalmazza. A „remekmű” csak két kisprózának jut ki: Szvoren Edina A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak és Pályi András Szabadíts meg című novellájának. „Személyes kedvenc”-e is egy kispróza, Tóth Krisztina Párducpompájából a Kimenő hívás; a kötetet „kiugró írói teljesítmény”-nek, az említett tárcanovellát „mestermű”-nek tartja. Egyébként innen, a Párducpompát értékelő szövegből származik a Károlyi Csaba-kötet címe is: „pompás ez a hely?” – ezzel a kérdéssel zárja a recenzió sorait, s bár ott és úgy ez egy országállapotot értékelő ironikus felvetés, maga a kritikagyűjtemény valóban pompás hely, ahol jól érzi magát az olvasó.

A kötet szerzője személyes vonzalmat érez a tárgyalt szövegekhez, elemi köze van hozzájuk (gyakran a szerzőkhöz is), ez az irodalom életének része, érintettsége tehát vitathatatlan. És Károlyi Csaba az általa belakott szövegek közt jól súlyoz, jól viszonyít – így még a remekek közt is felépül egy skála. Emlékezetesen jó könyv. Ha azt írom, jelentős kötet, az csak a fontosságát emeli ki. Igen, nagyon fontos kötet. De azonkívül, és ez talán még inkább mutatja jelentőségét: igazi irodalmi kaland. A borítón, ha jól látom (nem látok a legjobban), a vizsgált könyvek szerzőinek nevéből és a könyvcímekből létrejövő sűrű terepen egy fűnyíró halad keresztül. Igen, a kritikus ápolja az irodalmat, és karbantartja az olvasót, előkészíti számára a teret. A kritikus tere ekként lesz pompás hely.

Károlyi Csaba: Pompás hely. Irodalom, kritikák. Kalligram, Budapest, 2019