dunszt.sk

kultmag

Majmom, Vergilius

és Brundisiumból százezer város nyílik

utcáin lefátyolozott holtakat szállítanak át a piacon, holtak fekszenek fel könnyű nádból farigcsált hordágyakra, hogy vegyenek a gyümölcsök kosarából, belélegezzék a barack és a szőlő és a körte üde illatát, lakmározzanak egy óvatlan percben a gránátalma szomorkás belsejéből, ügyet sem vetve rá, hogy bárki, aki figyeli őket, ráronthat képzelt valóságukra, hogy a kiszámíthatatlan hatalmak és gyanúsíthatatlan erők lesben állnak a tér konkáv hajlataiban, ezernyi szurkos ujjbegy az íjak idegén, lesben áll a sereg abban az államban, melynek szellemiségéhez tartozik, hogy elévülhetetlenné tegye a szellemet a valóságosban, de amely mégsem volt képes úrrá lenni az utóbbin, mint ahogyan elődei és utódai sem voltak képesek erre soha,

mert a szőlőszem vagy a túlérett földieper termésének egyetlen zöldes, túlerezett hajtása, egy kettéhasított citrom fröccsenése halálának párás vomitoriumában, egy narancsliget színeváltozása sem lehetett elég ahhoz, hogy milliónyi római polgárral elhitessük, éppúgy szeretjük a parasztot, ahogy a paraszt is szeret minket, azokat pedig, akik a nyolcadik dombon készülnek tüzet rakni, és utolsó körtáncukat járják türkiztorkolatú ágyúik körül, majd meggyőzzük egy másik csillaghullás napján, azokra majd több időt szánunk, nekik adjuk a jövendőt, amíg mi elfoglaljuk és belakjuk a jelent, hadd legyen övék a történelem és a romlás,

mert ebben a városban, ezt készek vagyunk elismerni, egy másik város is rejtőzik, miként az érett férfiban is megbújik egy másik, csendesebb férfi, ősi város, betemetett építmények rengetege, mely sosem tűnt el egészen, észrevétlen csúcsai távolra nyúlnak Ozirisz napsütésében, törzse összehúzza magát, ha alkonyodik a rend, és közelegnek bicegve vetett fekhelyük felé a légiók, ennek a belső városnak alig volt köze a birodalom győzelméhez, noha jelen volt, amikor a császár fejére helyezték a babért, mert elég volt kinyitnia a szemét, és rácsodálkoznia, hogy a valóság csak őérte van, hogy ő aztán, mint példázat, emlékezzen azokra a győzelmekre, amelyeket a vezérek a dombok tetején kéklő pavilonokból vívtak,

csakhogy minden példázat példázatok láncolatát hozza magával, és ahol sok példázat van, ott a példázatok cáfolatára is sor kerül, és reszketnek már, eltűnni készek az első emlékek az idegen és belső, titkos államról, melyhez éppúgy tapad a vének elismerése, mint ahogyan fiaik gyanakvása, a józan megfontolás és a hétköznapok vaskos kételyei, hogy aztán számtalan bonyolult darabra omoljon szét az ősök gyönge kezei között, akik arra hivatottak, hogy ez a hely többé ne az legyen, aminek hitték, noha másnak hinni képtelenek, új Szimonidészre, és leányára, Didóra lesz szükség, ha valaha még ismerni kívánjuk, miként álltak egykor oszlopai,

ennek az államnak a pusztulását kívántam és hallottam, miközben kivitték testemet, behozták testemet, behozzák testemet, kiviszik testemet, a kikötőben csillámlik a napfény az árbócok főkötőjén, ujjong és neheztel a tömeg, felém döfnek a tekintetek gyémántcsúcsai, és csupán egyetlen gondolat választja el tarkóm izzadtságát a halaskofák és a hordárok ostoba kíváncsiságától, hogy a város most befelé fordul, és úgy követ engem, mint önnön köldökének süppedését, mint a születés és a halál jelét, akár egy hőseposz lerontott sorait, egy eposzt Aiszkhülosz idejéből, amelyet már mindenki elveszettnek hitt, pedig a lélegzet két csomós, szándékoltan nehéz pillanata, vagyis egy mesterségesen előidézett köhögőroham hatásszüneteiben még előhívható, felidézhető, mert a lélegzet múzsája maga az emlékezet,

és ebben a városban, utalásoddal és intéseddel, Augustus, rögtön egyetértve, hová képeink szétfoszlani térnek, magam is ki-be járok a palota tornyából, a homokkőlépcsők erezetének pályaívében töltöm napjaim és képzeletem óráit, titkon még remélve, hogy, noha egyre inkább az álom résnyire nyíló ajtaját fedezem fel újra műveimben, te majd valami egészen mást látsz benne, a még teljes képek hasítékában, a szófűzés megismerésének ritmikus kielégülését, a szótagok között feltárulkozó trocheusok tengeribetegségét, a megismerés hiányát, amely állami filozófiád örök érvényességeként van jelen minden soromban, egyszerre mint kötelesség és mint gondolat, ha mindezt látod, ha a temetés költségeire gondolsz, a harangokra, melyeket halálom után öntetsz majd a modenai mesterekkel, a vendégszobák tátongó ürességére gondolsz, a babér könnyű füzérére és hatalmad végére gondolsz,

mert ez a város nem marad örökké Brundisium, miként maga Róma is elveszíti nevét, nézd csak, az utcákon máris idegenek csoszognak, asszonyok és tejüket áruló kecskék, ritkás gyapjakba öltöző kagylókereskedők, megannyi matróz kapitányukat vesztett hajókról, aki alig várja, hogy közelebb férjen az állam nyújtotta öröm és állandóság titkához és lágy morajlásban kibomló hajnalpír árnyalatainak szűzies, a túlérett szesszel teli korsók kiöntött, émelyítő maradékától érintetlen, örök és mindig visszatérő, ezért mindig elveszett zamatához, és hiába távozni képtelenek a vének, fiaik egyre sokasodnak, hangjuk madarak harsogása, és kudarcuk végül a mi kudarcunkká érik, míg többé senki sem hisz a szavunknak, hiszen a mi beszédünknek minden szó elégtelen, keskeny temető, melybe ezer másik szó omlott tisztátalanul, megbontva-süllyesztve egymás értelmét, minden szó fejfa csupán egy ismeretlen akarat sírja felett,

mert te, Augustus, mikor átvágtál pej lovaddal földjeid terméstől roskatag holdjain, amikor kezedbe vetted a szőlőtőkét, és megízlelted a tölgyfahordókban érlelt újbort, amikor hagytad, hogy a disznók kezedből kapkodják az árpát valahol Germania elkövesedett hajlékának faggyútól csillogó löszfalai mellett, amikor sovány, szépreményű ujjaddal gyűrűzted a postagalambok sovány lábait, melyek úgy remegnek, mint az összegabalyodott patkányok izzadmánya télvíz idején, ezernyi farok, de nem előtted, mert mikor a ketrecek közé léptél, engedelmesen hajtotta le bóbitáját mind, hisz mindenki tudja, aki földön és égen lakozik, hogy miféle úr jár az országban, és kinek nevét zengi a birodalom, úgy húztad lábukra a gyűrűt, annak csöpp ablakával, amelybe leendő ítéleteiket tömködik majd a buzgó írnokok, és ahogy végigjártad a limest, és megismerkedtél a távolból a skótok íjaival, mindent rendben találtál, négy nap csupán hintóval Rómától a legkülső határig, az épülő kölni dómig vagy Indiáig, a zarándokok földjéig akár, a föld mérhetetlen, ám útjai kiválóak, aminek eddig hatálya volt, lesz ezután is, a törvény új neve ajándék, és azt az egyszerű szót, te, mostantól úgy mondjuk, császárom

Fotó: Kiss Tibor Noé