dunszt.sk

kultmag

Márszel déjà vu-je

Jó dolog, ha az ember kívánságai teljesülnek – ha máshol nem is (vagy nem oly gyakran), akkor legalább az irodalomban. Hász Róbert történelmi krimijéről (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) írott kritikámat két éve a visszatérés reményét kifejező fordulattal zártam: hangot adva abbéli bizakodásomnak, hogy olvashatok még a jövőben a címszereplő nyomozó további izgalmas eseteiről (Oidipusz Zomborban, Opus, 2018/6., 66–70.). És lőn – hamarább, mint gondoltam, megjelent a folytatás, gyönyörű borítóval és – lehet, kicsit hatásvadász, de azért némi iróniát sem nélkülöző – sokat ígérő címmel: „A bácskai kisváros fülledt nyári hétköznapjait különös járvány dúlja föl, melynek áldozatai előbb delíriumos tánckórba esnek, majd végeznek magukkal” – olvasható a hátsó borítón.

S ha már a keretekről esett szó, hadd emeljem ki a fejezetcímek eredetiségét: szokatlanok, talányosak és változatosak ezek a jelölt szövegszakaszból kiragadott idézetek, melyek jelentésére az olvasás folyamán az aktuális kontextusba való visszahelyeződésük után derül fény, ami viszont olykor, a későbbi fejlemények hátterében, ezen túlmutató jelképes többlettel is gazdagodik. Bevallom, hogy miután ráébredtem a címadás logikájára, már nem csak a rejtély kibogozásának újabb és újabb fordulatait vártam, hanem azt is, hogyan kap értelmet a hol tárgyilagosnak (egy fiú és egy lányka), hol poétikusnak (akár a láthatatlan búvópatak a felszín alatti járatokban), hol pedig szlengesen expresszívnek ható (két gyomros, egy orrbetörés, és egy tökönrúgás) töredék. Sőt, ezek a címek egyenesen arra csábítottak, hogy egybeolvassam őket, függetlenül immár a regény szövegétől, s némelyikük között még bizonyos összefüggéseket is kirajzolódni véltem. A tartalomjegyzék mint avantgárd vers – tudom, ez már a szakmai ártalom számlájára írandó, ugyanakkor árulkodik arról a nyelvi igényességről és leleményességről is, ami korántsem mondható általánosnak a detektívregények többségében. (Hasonló címadási eljárásokkal, igaz, egészen más poétika részeként, Lengyel Péter Macskakőjében találkozhatunk.)

Mert, hogy mindezek mellett ez mégiscsak egy detektívregény, mely nem csupán (ki)használja annak bizonyos konvencióit, kokettál vele, hanem komolyan veszi önmagát ebben a minőségében, s teljesíti mindazon elvárásokat, amelyek miatt az ilyen típusú történeteket kedveljük, olvassuk: bizarrságukban rejtélyes halálesetek, a szálakat módszeresen bogozó, kihívásoknak és kísértéseknek kitett talpraesett detektív, szem előtt lévő, mégsem szembeszökő tettes, hangulatos, ugyanakkor nem túlírt miliőrajz, hatásosan adagolt dedukció és kaland, tragikus és szellemes fordulatok, és persze a mindent tisztázó meglepő zárlat. Miközben, sietek leszögezni, nem afféle „irodalmiaskodó” krimi ez, még ha irodalomról – szerzőkről, művekről és olvasókról több szó esik is a lapjain, akárcsak az első regényben. Köszönhető ez egyrészt a visszatérő hősnek számító Gozsdu Eleknek, akinek ebben a nyomozástörténetben – írói és ügyészi tevékenysége révén egyaránt – még fontosabb szerep jut, másrészt Fábián Marcell irodalomkedvelő feleségének, Amáliának, aki óriási tettet visz véghez: sikerül rábírnia – a szépliteratúra iránt meglehetősen közömbös – urát egy kortárs regény elolvasására. „Biztos volt benne, hogy néhány oldal után el fog aludni. Mindig így hatottak rá a könyvek. Ezúttal azonban az olvasás nem altatta, még álmossá sem tette, sőt éberré inkább, ahogy sorról sorra haladt, egyik bekezdésről a következőre, végig az író előszaván”. (28.)

Ebben persze nagy része van annak, hogy a nyomozó a szerzővel személyesen találkozik, aki dedikálja neki művét, A jövő század regényét; sőt, azt tervezi, hogy a következőt majd róla, első híres ügyének tizenhárom napjáról írja, mert „története regényért kiált” (20.). Rövid felvezetést követően ezzel az emlékezetesre sikeredett irodalmi látogatással indul 1903 nyarán, Abbáziában Hász Róbert regénye, aki – az élet írta fikció szerint – tulajdonképpen az időközben elhunyt (1904) nagy magyar mesemondó helyett írta meg 2017-ben – nota bene a jövő században tehát – a regényt.

Persze más irodalmi emléknyomok is vannak a szövegben, kezdve a finom utalásoktól a nyílt műfaji önreflexiókig. Az előbbire a sildes sapkájához ragaszkodó Gozsdu Elek („Mint mindig, most is fekete nadrág és fekete zakó volt rajta, meg valami kockás sildes sapka. Szakállával, vékony, kissé görnyedt alakjával Marcellt egy vetési varjúra emlékeztette” 51–52.), az utóbbira a Nick Carter-füzetek világának és Fábián Marcell életvilágának átfedései lehetnek a példa (255.). S még valami: Baráth Katalin Dávid Veron-szériája második kötetének, A türkizkék hegedűnek (2011) feltűnően sok motívuma köszön vissza a regényben – a századforduló multikulturális bácskai kisvárosának kronotoposzán túl, ami immáron a magyar krimi történetének kiemelt cselekményterévé lépett elő. Ilyen a rejtvényközpontú kriminek az akciódúsabb kalandregény és a kémtörténet bizonyos elemeivel történő ötvözése: az egzotikus helyszínekként szereplő Fiume és Abbázia, a Monarchia elleni politikai merénylet meghiúsítása, nemzetközi bűnszervezet leleplezése, emberkereskedelem, feminista eszmék feszegetése, a női irodalom és folyóiratírás tematizálása (Fábiánék Kánya Emíliának, az ország első női lapszerkesztőjének fiumei otthonában vendégeskednek), nőket manipuláló illuzionista, árva gyerekeket istápoló főhős. Nehéz megmondani, hogy vajon a választott helyszín és időszak-e az oka az összecsengéseknek, vagy tudatos rájátszásról van szó inkább. A stílus mindenestre más, egyebek mellett karcosabb, a szereplők, főként a rendőrök szólamát olykor vaskosabb, trágár kifakadások tarkítják, ami jót tesz a nyelvi közeg hitelességének.

Jókai úgy jellemzi Fábiánt és a modern detektíveket általában, mint korunk hősét, „aki ésszel, a tudomány közreműködésével, például a daktiloszkópia segítségével oldja meg a bűneseteket!” (21.) Azt kell ugyanakkor konstatálnunk, hogy az első részhez képest „Márszel” (ahogy a szerb felettese szólítja őt) kevesebbet forgatja a Detektívek kézikönyvét, s az új kriminalisztikai módszerek alkalmazása helyett sokkal többet kénytelen foglalkozni magánéleti és családi jellegű ügyekkel. S bár a borító „magyar Poirot”-ként emlegeti őt, karaktere és módszere ebben a regényben inkább látszik közeledni Maigret-hez, főként az, ahogyan a feleségét is bevonja a nyomozásba, beszámolva neki otthon az éppen folyó ügyekről (jóval részletesebben egyébként, mint azt a legendás francia főfelügyelő szokta).

Az eddig említett szövegközi párhuzamok természetesen nem Hász Róbert írói teljesítményének fogyatékosságaiként tartandók számon, csupán arról az általános tapasztalatról vallanak, ami a zsánerregények olvasását – a másfajta regényekhez képest talán még inkább – meghatározza: a műfaji emlékezet mozgósítása egy bizonyos mértékig egyedi, sajátos vonásokkal is bíró szöveg által. A típus és példány, hagyománykövetés és innovatív alakító szándék egyidejűségéről van tehát szó, ami az ismétlés elkerülhetetlenségét vonja maga után; s ez éppúgy lehet nyomasztó, mint kreatív energiákat felszabadító, ösztönző hatású belátás.

Nagyon úgy tűnik, hogy a maga módján ezzel a regény főhőse is tisztában van. A gyilkos leleplezésének és letartóztatásának pillanatában futnak át Fábián agyán ezek a gondolatok: „Másodszor is meglegyintette a déjà vu érzése, hogy mindez már egyszer megtörtént, ugyanúgy, vagy majdnem ugyanígy, az élete hajszálon függ, és neki cselekednie kell, ha jót akar magának. Valami mélységes elkeseredés fogta el, szomorúság, hogy a világon soha semmi nem fog megváltozni, minden csak ismétlődik, újra meg újra…” (300. Kiemelés: B. K.)

Reméljük, ez továbbra is érvényben marad, hangozzék bármennyire is cinikusan – várjuk a harmadik Fábián-regényt!

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs, Budapest, 2019