dunszt.sk

kultmag

Hogyan lehetne ennek az írásnak nem azt a címet adni, hogy „dwa bratanki”?

Ma, amikor – a tengerbe zajló Britannia távozása után – két Európai Uniós ország szorosan együttműködő kormányzatára lehet azt mondani, hogy igazi seggarcok, a magyarra és a lengyelre, akkor igazi felüdülés egy olyan korszakról olvashatni meggyőző és jól okadatolt népszerű történetírást, melyben a két ország ellenzékének majd másfél évtizedes együttműködése keveredik a vizsgálódás kandi górcsövének tárgylemezére.

Indítsunk képpel, mert képpel indítani jó, pláne, ha a kép országhatáron átgördülő gépkocsi képe. Játszuk azt, hogy 1982 januárja van, a hónap vége, és néhány egyetemista fiú északról begurul a vasárnapi csúcsforgalomban a parassapusztai csehszlovák–magyar határátkelő három sávjának valamelyikébe. Minden autó tetején sílécek, minden autó Chopokról, Donovalyból, Turečkáról érkezik a helyzetbe. Ezúttal a csehszlovákok nem keménykednek, miért is tennék, szinte kizárólag magyar rendszámú autók állnak sorba, a magyarok szőröznek rutinból, mert a diktatúrák immanens velejárója az állampolgár csuklóztatása. Öt-hat héttel vagyunk túl a lengyelországi szükségállapot bevezetésén, és a Lengyelországba látogatás a kötelező złoty-kiváltás útlevélbe-pecsételése miatt könnyen detektálható a határőrizeti szervek számára. A „beléptetést” (egyik kedvenc büromagyar szavam) elsőfokon végző határőr észleli a stemplit, a másodfokon illetékes és a szomszéd sorban intézkedélyeskedő vámosnak mintegy figyelmeztetőleg rámutat a piros Zsigulira: „Lengyelből!”, értsd: ezt az autót érdemes szétkapni. Aztán szerencsénk leend, mert sajátélményről beszélek, a vámost megakasztotta valami, mikor az előttünk lévő autó ellibbent, úgy lőttünk ki, mint Niki Lauda polpozícióból a Nürburgringen, és most az mindegy is, hogy Ferrarival vagy McLarennel. A vámos csak fáradtan legyint.

Mikor elindultunk síelni, aznap mondta be a rádió, hogy a VSZ-KGST országok lakói ismét mehetnek Lengyelországba. Tudtam a złoty-kényszerről, két társamat rábeszéltem, váltsuk ki a kötelezőt mi is, kiváltottuk. Az egyik síelős nap helyett átugrottunk Liptószentmikulásról Krakkóba. Már Lengyelországban, az úton ötkilométerenként volt egy cirkuszoskocsi KONTROLA DRAGOWA felirattal, katonák, igazoltatás, etcetera; 22 éves voltam, először éreztem, hogy nem csak a tévén keresztül látok jelenkortörténelmet. Krakkó élénk volt és nyugodt, a járőröző katonákat nem köpködték, dehiszen öt hét telt el a szükségállapot bevezetése óta, ha jól emlékszem, WRON volt a NER-szerű betűszava, és, szintén az emlékezetre hagyatkozva, mintha a wrona lengyelül varjú lenne, ezzel gúnyolták. Emberek tömegesültek az utcán, komoly arccal és feszülten. Sétáltunk, ismeretség, kapcsolat nem volt, és nem éreztük, hogy kommunikációs szituációba keveredhetnénk. Még világosban elindultunk visszafelé, stopposokat vettünk fel, pasi-csaj, a kocsiban már persze dumáltunk, „kurwa, kurwa, wrona, wrona”, mondták, menjünk be velük egy út menti helyre, bementünk. Hagyományos „dwa bratanki”-helyzet, alkoholtilalom, de a teáinkat úgy felrumozták, alig fért bele herbata; nem akartuk elfogadni, de valami csirkét is hoztak reszelt répával. Emlékszem a belső szégyenkezésre: ez a magyarországi, központilag kezdeményezett otromba lengyelviccek időszaka volt, a lengyelpiacok és a húszforintos puhadobozos lengyel Marlboro érája, pár hónappal korábban egy évre az ország összes egyeteméről kirúgott hallgatóként még vasmunkás voltam fél évig, nagyon foglalkoztatott, hogy miért nem lehet magyar Solidarnosċ. Ekkorra már nagyjából megfejtettem, de jólesett a további megfejtésben Mitrovits könyve.

Nézem a képet, három ember rajta. A háttérben Kenedi János olvasgat valamit egy könyvespolcnál, az előtérben Bence György és Kis János (ők ketten együtt: Marc Rakovski: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel), a magyar demokratikus ellenzék nucleusa valamikor a hetvenes évek végén. Fiatalok, okosak, bátrak, elszántak. Politikai változást képzelnek a tárgyidőszakban, mikor a „hruscsovista mintaállamban”, a kádári Magyarországon semmi nem mutat a változás irányába, mert: lábvíz, langyos sör, halasi csipke a televíziós készülék tetején a fújtüveg aranyhal alatt. Ezzel szemben ők mint Kőszeg Ferenc plafonig dekorált popart cselédszobája (festette: Kemény György), Trockij és a Yellow Submarine, polgári radikalizmus, urbánus vitriol, beatnik csörtetés, filozofikus hippihangulat és társadalomtudományos intellektusú punkattitűd. Nekik 1968 volt az, Párizs és Prága, ami az én korosztályomnak 1989. És a csehszlovákiai lánctalpcsörgés értelemszerűen elkedvetlenítette őket, de a hetvenes évek reformvisszavétele, kivándoroltató értelmiségellenes adminisztratív intézkedései (Konrád–Szelényi, „Hellerék” és a Halász-színház) ellenére maradtak és akartak: „itt és mást”. A változásnak nem pusztán a tartalmát kellett megtalálni, de a formáját is. Ők nem Bem apó miatt fordultak északkeletre, noha tudták ebben a témában is a mindent. A szovjet típusú társadalom elleni lengyel tapasztalat (1956, 1968, 1970, 1976) elemzése élezte gondolkodásukat, módszerek és formák (repülőegyetem, szamizdat) átvétele és a helyi viszonyokhoz alakítása.

1976-ban írt a nyolc évvel korábban bebörtönzött diák, Adam Michnik program-esszét, melynek az Új evolucionizmus címet adta. Nem Kádár János volt a „kompromisszumok robotosa”, hanem Michnik, azzal a súlyos elvi különbséggel, hogy ő a fennállót erkölcsileg vállalhatatlannak tartotta, de, meghajolva a nagyobb erő előtt, elfogadta létezését és kereste az „ők és mi”, a szovjet szuronyokra építő hatalom és a társadalom közötti békes együttműködés lehetőségét. A kádárizmussal szemben: behódolás és önfeladás nélkül. A ’76-os sztrájkhullám hozta el a munkásság és az értemiség együttműködését, megalakult a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) és a lengyel szamizdat. A Biuletyn Informacyjny a szovjet ősszamizdat Napi Események Krónikájára hajazott, a Robotnik (Munkás) a népszerű nagypéldányszám, míg a szélesebb ká-európai szemhatárt is kémlelő értelmiségi Krytyka szerkesztőbizottságában nem véletlenül kapott helyet Václav Havel és Haraszti Miklós. A magyar indigóval másolt ősszamizdat orosz és lengyel mintákat követett, az egymásrafigyelés először az emigrációban alakult ki – Nyugatra látogató magyarok tudták, hogy a Párizsi Magyar Füzeteket a Blvd St-Germain lengyel könyvesboltjában lehet beszerezni –, Fejtő Ferenc, Szabó Zoltán, Kende Péter, megannyi történelmi nagyság, Párizsban építgették a kapcsolatot a nagyszámú lengyel emigrációval. Haraszti, Bence, Kis János és mások a hetvenes évek végén rendszeresen utaztak Lengyelországba, Magyar Bálint, Rajk László, Demszky Gábor, Hodosán Róza kimondottan technikai továbbképzésekre, a lengyel szitanyomás, a „ramka” eltanulására mentek Varsóba. Aztán jött 1980 augusztusában a Szolidaritás, és a magyar elvtársak beszartak. Suttogó propaganda, felfokozott odafigyelés. Amikor 1981 őszén a tízmilliós tagságú Szolidaritás szakszervezet kiadta a Felhívás Kelet-Európa dolgozóihoz című dokumentumát, na ekkor már kitört a sikítófrász. 1966 óta először 1980 decemberében hozott az MSZMP KB PB határozatot a magyar ellenzékről, ezt egy újabb követte 1982-ben. „1981 őszén készült el és éppen a lengyel hadiállapot bevezetésekor jelent meg a Beszélő első száma. Ez volt az első olyan magyar szamizdat lap, amelynek a szerkesztése, a nyomtatása és a terjesztése teljes mértékben a lengyel konspirációs szabályok szerint történt.” Hát igen, a hosszú orosz és német megszállások idején kidolgozott lengyel konspiracja nem akármilyen know-how volt.

Mitrovits Miklós könyve jól mutatja be, hogy mit közölt a magyar szamizdat Lengyelországból (lehetőség szerint mindent), és a lengyel szamizdat mit Magyarországról (elsősorban 1956 elemzését). Pákh Tibor éhségsztrájkolt a Podkowa Lesna-i templomban, és a hivatalos magyar folyóiratok is publikáltak lengyel témákról. Nem csak a DE, a Demokratikus Ellenzék terrénuma volt a lengyel világ, Csoóri Sándor, Kovács István, Bába Iván is publikáltak lengyel témákban, és az egyik legaktívabb varsói ellenzéki magyar a későbbi MDF-es nagykövet, Engelmayer Ákos volt. A legviccesebb történet a „Szegedi Péter” álnéven a lengyel szamizdatban publikáló szerző esete, melyről ebből a könyvből szereztem tudomást. Az amúgy szamizdatban elejétől saját nevén publikáló Kőszeg Ferenc írt ezen a néven – a nomme du pen a szerző egyik történelmi kedvencére, Szegedinác Péró szerb határőrtisztre utalt, aki 1735-ben egy magyar parasztfelkelés élére állt –, a Párizsi Magyar Füzetekbe szánta, de az akkor már Párizsban szerkesztő Kemény István hiányolta a magyar ellenzék bemutatásából a reformközgazdászok raját. Kőszeg vállalta, hogy kiegészít, de tökéletesen elfeledkezett, ám a lengyel NOWA szamizdatkiadó rálelt a kéziratra valahol és publikálta üstöllést. Kőszeget évekkel később meglepetésként érte a lengyel szamizdatmegjelenés. Szó esik Mitrovits könyvében a SZETA 1981-es szegénysorsú mazóviai lengyel gyerekeket a Balaton-felvidéki Kékkúton Kende János operatőr („Jancsó Miklós szeme”) házában történt üdültetéséről. Az ebben való tolmácsi részvétel miatt utasították ki az országból az ELTE magyar szakos hallgatóját, később a varsói lengyel Newsweek főszerkesztőjét, Wojciech Maziarskit.

1988–89-ben a két ország ismét egymás nyomában járt, a lengyeleknél újra engedélyezték a Szolidaritás szakszervezetet, mely 1989 február-április között kerekasztatárgyalásokat folytatott az átmenetről. Június 4-én Lengyelországban félszabad választásokat tartottak. Magyarországon 1956-ot kellett rehabilitálni, Adam Michnik és mások részt vettek Nagy Imre újratemetésén. A magyar kerekasztal ezután kezdődött, a radikális ellenzék (az SZDSZ és az akkori Fidesz) a közben megváltozott nemzetközi helyzetben már nem fogadta el a michniki tételt („az elnök a tiétek, a miniszterelnök a miénk”), melyre az MSZMP és az MDF az ún. Antall–Pozsgay paktum képében tett volna kísérletet. Azóta, több, mint harminc éve sok minden megváltozott, de bizonyos párhuzamosság továbbra is látható a lengyel és magyar történetben. Mindkét, egyébiránt remek közép-európai ország a saját vidékének, falujának, országa keletjének provincializmusában vergődik, megszállottan vergődik, és nem csak az adott országok – s ezeken belül a vidék, a falu és a kelet – lakóinak, de egész Európának érdeke, hogy ezek az országok is túllendüljenek az illiberális nacpopulizmus korszakán és lezárják azt a súlyos és sötéten retrográd korszakot, ami a ma.

Kivánom Mitrovitsnak, hogy mihamarább adják ki a könyvét lengyelül, már csak a régi szlogen érvényesítése végett is: „a ti szabadságotokért, és a mienkért”. Ha meglesz, akkor ez a cikk is megérdemli a „dwa bratanki” címet.

P.S.: E cikk finalizálása idején jött a hír, ha minimálisan is, egy százalék különbséggel, de megnyerte a lengyel elnökválasztást Andrzej Duda, a hivatalban lévő buzizó-zsidózó illiberális elnökjelölt liberális ellenfelével, Rafal Trzaskowski varsói polgármesterrel szemben. Van a lengyel-magyar bukott ügyeknek egyfajta balladisztikus romantikája – gondoljunk csak arra, hogy 1944 augusztusában a keleti frontról visszavonuló magyar II. Tartalékos Hadtest a Varsói Felkelést igyekezett segíteni, amennyire tudta, Podkowa Lesna magasságában, vagy 1956 novemberére, mikor össznépi lengyel gyűjtésből érkezett rengeteg vérplazma, élelmiszer és miegyéb Budapestre –, de a 49,2 % mennyivel reménytelibb szám, mint egykor a 0,1%. (Utóbbi volt a Lengyelországban megjelent első magyar szamizdatgyűjtemény címe a hetvenes évek végén. Ennyi volt azok aránya, akik a kádárizmus megriggelt magyarországi választásain a rezsim ellen szavaztak.)

Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat. A magyar-lengyel ellenzéki együttműködés 19761989. Modern Magyar Történelem, sorozatszerkesztők: Ablonczy Balázs és Müller Rolf. Jaffa kiadó, Budapest, 2020