Esküvői album

A hivatal ajtaján kilépve 
vakító napsütés fogad.
Rizsszemek százai csillannak
a májusi ellenfényben, ütemtelen
taps merevíti ki a pillanatot.
A fehér és a sötét alak
egyszerre hajtja le a fejét, 
a tökéletes jelen idő véletlen
homokszemekkel próbálja kitölteni 
a térkövek repedéseit.

A főtéren öltönybe burkolózott 
férfiak és távoli, áttetsző nők. 
A szirmokat szóró gyerekek
mögött az egyik kutyát sétáltat, 
a másik üveges tekintettel fekszik
a padon. Valaki a tér közepén
nyíló szökőkútba réved. Egy 
világvégi sziget jut eszébe, 
ahol a vízesések még nem 
kényszerültek a kövek börtönébe, 
és ahol a vízcseppek nemcsak
egy pillanatig lebegnek, mielőtt
a beláthatatlan mélységbe merülnének. 
hanem a levegő fonalaiba kapaszkodva
addig bűvölik az aljnövényzet alatti
törésvonalakat, míg azokból
ki nem virágzik a legsötétebb élet.

Nem jutott eszembe elbújni, 
hiába hívogattak őszinte
megértéssel a hézagok. 
Behúzódhattam volna 
egy másik névtelenségbe, 
a gyógyíthatatlan hallgatás
nyugalmába, ahol a rizsszemek
bizonytalan pergése végül
rendszerré szelídül, ahol
a homok lüktető sercegése
egyesíti az összes lehetséges
pillanatot.

Nem tudom, hogy mivé változtak
ezek a titokzatos fényképek,
hogy a nyers következmények
maradandó bizonyítékait,
vagy a születésben lévő
jövő háborítatlan relikviáit
látom-e bennük, de bármilyen
nyomot is hagytak az idő
hasadékaiban, csak törékeny
emlékezéssel tehetem őket jóvá.