Klasszikus eposzok 21. századi szemmel

A világirodalom számos olyan művet felsorakoztat, amely évszázadok vagy akár -ezredek óta a kánon része, és amelyet generációról generációra oktatnak az iskolákban. Ki ne ismerné például Homérosz Odüsszeiáját vagy Vergilius Aeneisét? Ezen művek ismertsége vitathatatlan, de ugyanígy vitathatatlan az értelmezésük helyessége is?

Shadi Bartsch, a Chicagói Egyetem kutatója szerint a nagy epikus költemények, mint amilyen az Iliász és az Aeneis is, évszázadokon át jelentettek egyfajta mintát az emberek számára. Az ókori és középkori ember világképét jelentős mértékben meghatározták a nagy eposzok, amelyek a nemzeti és társadalmi identitás kialakulásában is szerepet játszottak. Mondhatni, hogy érték- és véleményalkotó erejük volt ezeknek a műveknek. Nem csoda hát, hogy Vergilius Aeneas alakjának kalandjain keresztül a Római Birodalom dicső megalakulását és virágzását akarta megörökíteni. Politikai és ideológiai célt követve lett a Tróját eláruló és a görögök kezére juttató személyből mitikus hős.

A nagy eposzok újraolvasása és -értelmezése számos más részletről is fellebbenti a fátylat. A hősköltemények egyértelműen férfiközpontú ábrázolásmódja a klasszikus szerepek megszilárdulását segítette elő. Dido, Karthago királynőjének összeroppanását az Aeneas-szal folytatott viszonya súlya alatt az irodalomtudósok ezidáig úgy értelmezték, mint egy összetört szívű nő viselkedését, pedig ennél sokkal több állt a háttérben: Dido politikai gyengeségére és kiszolgáltatottságára ébred rá a műben. Az utóbbi években ezt a jelenséget meglovagolva több újraírt klasszikus mű is született, amelyek a nagy férfihősök helyett a nőalakok szemén keresztül mutatják be az eseményeket (pl. Maria Dahvana Headley: The Mere Wife, Pat Barker: The Silence of the Girls, Madeline Miller: Circe).

Az eposzok mai szemmel való megvizsgálása nemcsak arra jó, hogy rejtett vagy figyelmen kívül hagyott motívumokat fedjünk fel, hanem arra is, hogy aktualizáljuk a látszólag elavult mondanivalójú témákat. Catherine Nicholson irodalomkutató szerint az emberek legtöbbször éppen ezt az „aha-pillanatot“ keresik egy műben, tehát azt, hogy milyen analógiát tudnak találni az aktuális helyzet és a történetben leírtak között. Ezért találunk számos példát arra, hogyan magyarázták az egyes történelmi korokban az Aeneis mondanivalóját: a középkorban Aeneas útját a keresztény ember fokozatos jellemfejlődésének parabolájaként értelmezték, Mussolini a Római Birodalom feltámasztásának létjogosultságát magyarázta vele, a 19. századi amerikaiak pedig Aeneasban a hozzájuk hasonló menekültet látták, aki nyugatnak véve az irányt létrehozza a saját nemzetét, elfoglal egy területet, majd leigázza az ott élő őslakókat.

Az értelmezések szerteágazóak, a kutatók azonban egyvalamiben megegyeznek: az irodalomnak nem kell koherens és kulcsrakész világképet nyújtania az olvasónak, sokkal inkább ösztönöznie kell őt arra, hogy elgondolkozzon, ő maga milyen világ vízióját tudná elképzelni. Mert az emberek hangja – akárcsak maguk az emberek – örökké változni fog.

Az eredeti cikk itt olvasható.