Hogy mondják szamárul, hogy apokalipszis?

A közhelyszámba menő megállapítás szerint egy prózaírónak képesnek kell lennie arra, hogy bármilyen lény bőrébe beleképzelje magát, legyen az egy másik nemű ember, egy gyerek, egy földönkívüli vagy éppenséggel egy szamár. Ez a tétel vonatkoztatható azokra a realista regényekre, amelyek karakterek sokaságát vonultatják fel, és még az a bizonyos mindentudó elbeszélő is valahogy életet kell leheljen a szereplőibe. Fokozottan érvényes ugyanakkor az E/1-es elbeszélővel dolgozó bárminemű fikciós prózára. Ez a képesség egy bizonyos fokú empátia meglétét is feltételezi az íróban, már ha tényleg hihető megszólalásra törekszik. Erre a képletre játszik rá Selyem Zsuzsa legújabb kötetében, amely tulajdonképpen irodalmi empátiagyakorlatok gyűjteményének is nevezhető. Az empátia és az irodalom kapcsolata nem új: egyes kutatók szerint a szépirodalom közvetítette empátia nagyban hozzájárult az erőszak térvesztéséhez az emberi társadalmakban. Ezt állítja például Steven Pinker Az erőszak alkonya című nagyszabású munkájában – a társadalmakban a 17. század végétől lejátszódó „humanitárius forradalom” ugyanis éppen egybeesett a szépirodalom tömeges fogyasztásának térhódításával.

Az empátiára pedig különösen nagy az igény társadalmi kataklizmák idején. Az első világvége, amit együtt töltöttünk nem a koronavírus-járványról szól, jóllehet – marketingszempontból nyilván óriási mázlival – épp az utóbbi évek legnagyobb „világvégeélményére” időzítették megjelenését a Jelenkor Kiadónál. Nem is (legalábbis direkt módon nem) a klímaválságról szól, holott az egyébként figyelemfelkeltő és tetszetős borítója némi rafináltsággal ezt a másik aktuális katasztrófát idézi meg. Annak ellenére, hogy nem e két globális esemény mozzanataira épül a kötet, egyik fő mozgatórugója mégis az aktualitás – erre utal Ovidiustól vett mottója is („Másokat gyönyörködtessenek a régiek, én annak örülök, hogy most születtem”). Persze amikor ezt az antik szerzőtől származó idézetet egy 2020-ban megjelent kötetben olvassuk, az eleve ironikus felütést feltételez. Nincsen tehát a saját korába zárt ügy, sugallja a szerző, és hiába olvasunk hangsúlyosan kortárs sztorikat aktuális kérdésekről, mindez akár álcának is tekinthető.

És ha már álca, akkor azt illik komolyan venni. Selyem Zsuzsa pedig olyannyira komolyan veszi, hogy a kötet novelláinak egyik leghangsúlyosabb eleme a nyelvük sajátságos stilizáltsága. A novellák nyelvét különböző szlengek és zsargonok határozzák meg, olyannyira, hogy időnként olyan érzésünk támadhat, hogy idegen nyelvű szövegeket olvasunk. Bár ez tulajdonképpen törvényszerű is, hiszen a szövegek mind különböző rétegperspektívákból tudósítanak, azaz végső soron idegen nyelvű valóságokról közvetítenek. Mind a tizenöt novella magyarul íródott, ám a szociális és kulturális kódok alkalmazását tekintve tulajdonképpen tizenöt különböző nyelvet szólaltatnak meg. Ez már-már feldolgozhatatlan nyelvi sokszínűséget is eredményezhetne, ám erről nincs szó, ezek a nyelvi világok viszonylag sok helyen találkoznak. Ilyen érintkezési pont például a kortárs szleng használata a szövegekben – ez olykor már-már túlhajtottnak is tűnik, olyan „lazázásnak”, ami nem minden novellának tesz jót. Végső soron a szövegek majdnem laza füzérbe is rendeződnek, egyes mellékszereplők egy másik novellában főszereplővé válnak, és számos belső utalás fűzi össze a történeteket. Az intertextualitások rendszere kifelé is megnyitja a szövegvilágot – az utalások hálója nagyon sűrű, és egyes szövegek eleve irodalmi kapcsolódásokra épülnek, ezek felfejtése nélkül alig volnának értelmezhetőek. A legmarkánsabb példa erre a típusú novellára a már címében is Petri György egyik legismertebb versét idéző Az a napverte sáv, amelyről talán elárulható annyi, hogy a versből ismert szituációt egy másik perspektívából mutatja be.

A novellák elbeszélői jellemző módon a perifériáról érkeznek, és olyan tapasztalatokról számolnak be, amelyeket durván leegyszerűsítve az elnyomottak tapasztalatainak nevezhetünk. A kötetnek nem titkolt célja ez: a peremen lévők mesélnek peremhelyzetekről, az írói belehelyezkedés módszere által. A közlendők nyomasztó mivoltát és az egész feladat szinte elbírhatatlan súlyát gondosan adagolt irónia és az irodalmi megkonstruáltság előtérbe helyezése egyensúlyozza ki – ezek nélkül a kis könyvet agyonnyomná a novellákból kibomló rettenet. Nem könnyű feladat, amikor egy szerző globális katasztrófák túlélőinek igyekszik szépirodalmi nyelvet találni. A kortárs magyar irodalom egy hasonló tárgyú próbálkozása volt Izsó Zita 2018-as Éjszakai földet érés című verseskötete, amelyben szintén hangsúlyos szerepet kaptak olyan tragédiák, mint például a szíriai polgárháború: a kötet több verse is az aleppóiak szenvedéseit idézi meg hazájukban, illetve menekültekként. Izsó Zita azonban Selyem Zsuzsához képest épp ellentétes megoldást választott: ő teljesen kiiktatta az iróniát, mintha soha nem is létezett volna, és szikár komolysággal tapogatta ki a reményhez vezető utat. Selyem Zsuzsától sem idegen a komolyság, ám az ő elbeszélői leginkább szétfecsegik a fájdalmukat, így próbálván megszabadulni tőle. Néha már-már zavaró intenzitásúvá fajuló nyelváradásuk mintha egyenes arányban lenne nyomorúságukkal és reménytelenségükkel.

A kötet legrendhagyóbb része talán a Minden nesz című ciklus, amely állatelbeszélőket szólaltat meg. Nem állatmesék ezek, amelyek emberekről szóló tanulságokat közvetítenének, hanem konkrét tudósítások állati sorsokról. A Hazárd Baltazár című szöveg például egy szamár viszontagságokkal teli életéról szóló, a kötet egyéb szövegeihez képest meglehetősen szikár beszámoló, amelyet az értetlenség határoz meg, a saját sorssal szembeni kiszolgáltatottság. Jellemző, ahogy a szamár azt ismételgeti, ahogy saját hangját hallja: „Irtózatos hangokat hallok, én kiáltok” (92.); „feltörnek belőlem is a hangok” (93.); „jönnek ki belőlem a hangok” (94.). A szerző itt ügyesen manőverez, hogy ne sajnálatra méltó aranyos állatkákat vagy érthetetlen furcsa lényeket képzeljünk magunk elé, hanem egyszerűen szenvedni képes teremtményeket. Körülbelül az állatvédő mozgalmak klasszikus jelszavának megfelelően, miszerint nem az a lényeg, hogy az állatok gondolkodni vagy beszélni képesek-e, hanem hogy képesek-e szenvedni. Lebontódik tehát a hagyományos antropocentrikus megközelítés, hogy egy sokkal szélesebb és általánosabb platformon találkozzon az elbeszélők (elbeszéltetettek) tarka sokasága.

A kötet elbeszélői nagyon is képesek szenvedni, még akkor is, ha történetesen nem egy panaszkönyvet fecsegnek össze nekünk. A szerzői szándék körülbelül az, hogy megközelíthetővé váljanak az egyes szenvedésformák, és ehhez a szerző megközelítő nyelve(ke)t alkot. Elvégre az ő neve szerepel a borítón, így ez már az ő feladata marad. Ahogy ezt kitalálja és véghezviszi, abban kétségkívül van némi programszerűség, és ezt nem minden esetben képes irodalmi bravúrokkal elfeledtetni. A kötet kompozíciója tartalmi (hogy azért ne mondjunk ideológiait) szempontból mindenképp egységes, ám ez nem feltétlenül válik az előnyére, mivel esetenként kifejezetten érezhetővé válik, hogy egy feladatot old meg a szerző. Mindezt nagy lendülettel, lefegyverző íráskészséggel, komoly mesélőkedvvel teszi, és a szorgos munkát sem spórolja meg magának, így végső soron a feladatot zökkenőmentesen teljesíti. A kötetben fellelhető kiszámíthatóság kapcsán azt is feltételezhetjük, hogy ez az ún. current affairs-típusú irodalom felvállalt velejárója, kelléke, meghatározó jegye. Mindez persze nem működne az itt használt kimunkált, iróniával telített, a perspektívaváltásokat magabiztosan kezelő nyelv nélkül. Szokatlan szemszögek alkalmazásával kizökkentő, felkavaró helyzeteket ábrázoló kísérleti próza, kacérkodás az apokalipszissel.

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk. Jelenkor, Budapest, 2020