„Elengedtem a valahová való tartozás súlyos késztetését”

A túl sok információ terhe, az elvárások és a megfelelésvágy szorítása, a valahová tartozás késztetése, az értékrendek újbóli felülírása, a kissebbségi lét kérdései, a gyász feldolgozása, alkoholizmus, trauma… Tények és lehetséges megoldások. Terék Annával André Ferenc beszélgetett.

Ha az olimpián egy szerb, egy horvát, egy szlovén, egy bosnyák és egy magyar versenyezne egymással az aranyéremért, kinek szurkolnál?

Kikapcsolnám a tévét. Komolyan. Nem tudok megküzdeni az ilyesmivel, nem is akarok. Nem tudom, kit szeretek jobban, apát vagy anyát. Azt hiszem, ilyesmit nem is szabad megkérdezni egy gyerektől, akinek a szülei, mind az öt, veszekedett, elvált, aztán viszonyokat tart fent mégis egymással. Komplikált rendszer ez, komplikált dinamikával. Néha ki kell kapcsolni a közvetítéseket. Ha személyesen ismerném mind az öt versenyzőt, akkor biztos el tudnám dönteni, ki a szimpatikus ember nekem, és akkor annak szurkolnék.

Gyerekpszichológusként hogy látod, mi foglalkoztatja manapság a gyerekeket? Melyek a leggyakoribb kérdéseik, problémáik – a járványhelyzet nehézségeken túl?

Főleg a magány, hogy ki kíváncsi rájuk, ki dícséri meg őket, ki szidja le őket. Szerintem ez régen is megvolt, csak kevesebb gyereket hagytak ennyire magára, nem kényszerítették őket ennyire gyors fejlődésre, másképp varrtak felelősséget a nyakukba. Azt hiszem, túl vannak terhelve. Van, aki azzal, hogy nem szigorú vele senki, nem tiltanak meg neki semmit a felnőttek otthon. Van, aki azzal, hogy a szülő elégedetlen, mert még nem beszél öt nyelven a gyerek, még nem teljesedett ki a személyisége a heti négy edzés, hegedű óra és matekversenyre való felkészülés között. Nem tudjuk, mit kéne elvárnunk a gyerekeinktől, ők nem tudják, mit akarunk elvárni tőlük, nem tudjuk eldönteni sem, hogy egyáltalán elkéne-e várjunk tőlük valamit vagy sem.

Úgy érzem, globálisan nagy a káosz. Túl sok az információ és nem tudunk dönteni, mi a helyes, mi nem, mi az igaz, mi nem, és közben nem látjuk sem egymást, sem magunkat.

Túl sok a jó tanács, az irányzat, a szakértő, a tudomány megbecsülése pedig egyre kisebb, a szakértő mindegy mit mond, az ember utánanéz a neten, elolvassa, focianyu87 mit szólt hozzá a témához, mit mond erről az egyik cikk, a másik, mit mondanak a facebookon, a fórumon, meg a wikipédián is ír egy csomó infót, hát utána lehet ennek nézni, minek ehhez egyetem, gyakorlati tudás. Amúgy is alacsony a Yale-hez képest X egyetem teljesítménye, mit tudnak ezek. De mit tudnak azok? Közben a nyakunkon a nyomás: teljesíteni kell! Legyél szuper szülő, legyél szuper a munkádban, legyen szuper a magánéleted, nyaralj két helyen egy nyáron. Van már autód? Mennyi van? De a gyerek szomorú, a kollégával nem lehet együtt dolgozni, de soványnak kéne maradni, meg otthon darálni a zabpelyhet és abból sütni a tésztát.

Nagy a nyomás, nagy a káosz, nehéz helyzetben vannak a szülők is, a gyerekek is, a szakemberek is. Mindenki. Nem tudom, hogy lehetne ezen az egészen segíteni. Hogy lehetne eldönteni, mi a fontos, minek van értéke?

Próbálkoztál már gyerekirodalmat írni? És ha írnál, miről írnál?

Próbálkoztam, de abba is hagytam, nagyon nehéz. Szerintem vannak, akik ezt sokkal jobban csinálják. Ami meg nem megy, azt nem kell erőltetni. Legyen tere inkábbb annak, akinek ez megy. Annak sokkal jobban örülök, ha egy jó mesét találok, amit aztán tudok használni, mint annak a görcsnek, hogy ebbe bele kéne tanulni.

Munkádat már jó néhány díjjal kitüntették, legutóbb talán a Csáth Géza-díjat ítélték neked. Hogy viszonyulsz a díjakhoz, inspirálnak, megerősítenek, vagy pedig elbizonytalanodsz, hogy „akkor most nagyon bele kell húzni”?

Igen, nagyon jó érzés díjat kapni. Megerősít, biztat, elképeszt, hogy kihez jut el a műved. Nagyon megilletődtem eddig mindig, amikor díjat kaptam. De azt hiszem, ez nem olimpia, hogy ettől tegye függőve az ember a teljesítményét. Gyerekkorban, kamaszkorban az ötösért tanulunk, nem azért, mert annyira élveznénk a pozitronok csodálatos jelenségeiről szóló fejezetet a tankönyvben. Azért tanulunk ötösért, mert jó lenne majd egyszer kitalálni, mihez szeretnénk kezdeni magunkkal az életben, és ahhoz ez a belépő. A díjak viszont nem belépők sehová. Nem is jutalmak.

Szerintem attól függ az egész, hogy mit vár el saját magától az ember. A felnőtt ember már tud dönteni arról, hogy mi miatt csinál valamit, mi a célja, mit akar elérni, hogyan. Hogy egy díj miatt akar dolgozni, a siker miatt, a hírnév miatt, késztetésből, élvezetből, kényszerből. Mindenki más. Nem tudom, egyik cél jobb lehet-e a másiknál. Mindenkinek más felel meg.

Persze, egy díj után mindig jön a szorongás, hogy mit várnak el tőlem, most akkor nagyon kell teljesíteni. Aztán kifullad az ember, hálistennek. Mert nem tudunk megfelelni mindenkinek. És dönteni kell, hogy személy szerint mi a fontosabb. Amúgy sincs olyan, hogy átadják a díjat: gratulálunk a gyermekhez, most már hátradőlhetsz, csak jót fogsz írni ezek után, hiszen odaadtuk a díjat. Ilyesmit nem szavatolhat semmi. Sem egy díj, sem tehetség, sem szorgalom.

Észben kell tartsuk, hogy nem omlik össze a világ egy rossz könyvtől, egy rossz filmtől, szereptől, képtől. Az csak azt mutatja, hogy akkoriban épp ennyire és így voltunk képesek, ezt tudtuk csinálni.

Ez nem determinál, hogy akkor mostantól csak rosszat fogunk alkotni, vagy csak jót. Minden egyes folymat más. A lényeg inkább az, hogy mi mit érzünk a folyamat közben. Élvezzük, még ha nem is lesz olyan minőségi, amit mások elvárnak tőlünk, vagy örül a közönség, de mi közben rosszul éreztük magunkat.

Személy szerint én inkább az előzőt választanám: ha nem tetszik másoknak, amit írtam, így jártunk, de legalább élveztem a folyamatot, szerettem a témámat, érdekelt az, amit csináltam, jó volt vele foglalkozni. Majd lesz másik könyv, ami vagy tetszeni fog, vagy nem. Ha másokat tartunk szem előtt a saját időnkben, nem fog maradni egy percünk sem saját magunkra. Kicsit olyan ez, mint a szerelem: nem tetszhet egy ember az összes többi embernek, és nem lehetünk mindenkibe szerelmesek. Vagy van vonzalom, vagy nincs. Csak azért meg kár valamilyenné alakulni, hogy megtetsszünk egy adott embernek, előbb-utóbb úgyis kibukik, hogy milyenek vagyunk. 

Topolyán töltötted a gyerekkorod, Szabadkán jártál középiskolába, aztán kiköltöztél Budapestre. Ezelőtt nyolc évvel a Tiszatájnak adott interjúdban azt mondtad, hogy sehol se vagy otthon: pesten vajdasági, vajdaságon pesti. Hogy érzed magad most? Azóta változtak a dolgok?

Változtak persze. Elengedtem a valahová való tartozás súlyos késztetését. Vajdasági vagyok, ettől nem lehet és nem is akarok szabadulni. Része a személyiségemnek, és örülök is neki. Otthon érzem magam bizonyos emberek társaságában, bizonyos munka végzése közben, bizonyos lakásokban, bizonyos beszélgetésekben, tevékenységekben. Annyira átmeneti most a világban minden, nem tudok tovább kaparni azután, hogy saját otthonom legyen, saját családom, saját szokásaim, saját kultúrám, saját mindenem. Biztos fog ez is még alakulni. Az ember újra és újra felülírja a saját értékrendjét, ahogy öregszik. Változik mindig minden.

Erdélyben is többször találkoztam olyanokkal, akik nem tudják, hol van Felvidék vagy Kárpátalja (de azért meg tudnak haragudni, ha egy magyarországi megkérdezi, hol van Sepsiszentgyörgy). Tizennyolc éves koromban szerintem még én is kevertem volna Felvidéket Vajdasággal, Kárpátaljáról sem sok gőzöm volt. Vajdaságban milyen az ott élő kép és viszony a többi határon túli régióval?

Fogalmam sincs, mert tizenhat éve nem élek Vajdaságban. Nehéz úgy következtetéseket levonni arról, mit gondolnak az emberek egy adott helyen, ha gyakorlatilag nem is élünk ott. A magam nevében tudok csak beszélni. Amíg nem ismertem személyesen erdélyieket, felvidékieket, kárpátaljaiakat, sőt, baranyaikat és lendvai magyarokat, addig az én fejemben is káosz volt. Azt rettentő pontosan megtanították és elvárták, hogy vaktérképen be tudjuk jelölni, a Kolubara vízgyűjtő területei hol fekszenek, hol és hány ágra bomlik a Morava, milyen sorrendben húzódik a Tara, Zlatar, Zlatibor, de azt sosem tanították az iskolában, pontosan milyen alakja és régiói vannak Erdélynek, Felvidék hol van. Még Baranyáról sem tanultunk soha.

Viszont egy csomó montenegrói folyót ismerek, a karsztvidéket is jól megtanultam, pedig azóta már nem az én országom. Szóval, amíg nem ismertem meg másik határon túlról jött határontúliakat, addig nehezen képzeltem el én is, hogy milyen ott, kik lakhatnak ott. Kivel hasonlítunk, kivel kevésbé. Amíg személyesen nem jártam valahol, nem is volt reális képem arról, milyen lehet az adott városban. Erre mondjuk nagyon jó volt a nulladik év, a Balassi Intézet előkészítő éve, ahol egy halom határontúlival ismerkedhetett össze az ember. Aztán a szegregált kollégium, ahol laktunk, ahol csak határontúliak meg néhány ukrán és orosz lakott. Az arabok, vietnámiak, mongolok mehettek a magyarországiaknak fenntartott kollégiumokba, minket viszont elkülönítettek. Először bosszantott, később jöttem csak rá, milyen szerencsés dolog volt ott lakni, olyanok között, akikkel hasonlítottunk egymásra. Sokkal könnyebb volt az egyetemről a magyarországi csoporttársak közül úgy hazamenni, hogy határontúliak vettek körül. Nem tudom, hogy ezt segítségnek szánták, vagy csak mi törtünk bele, fogadtuk el és fogtuk fel segítségnek.

Mindenesetre jó volt, hogy lehetett valahol tájszólásban beszélni, szerb vagy szlovák szavakat használni, és senki sem kérdezte meg, hogy ott, ahonnan jöttünk, van-e áram. Az is biztos, hogy az más időszak volt. Azóta nagyon kinyílt a világ. Kinyíltak vele az emberek. Változtunk mind, és változott minden. De mondjuk jó volt ez a kevertség, voltak olyan mondataink, hogy „csak veszek fel tyeplákit meg majicát, aztán mehetünk”. Az vicces volt. Kialakult a saját cockneynk.

Gyakran fordul elő, hogy mondjuk egy irodalmi fesztiválon a mindenhonnan érkező határontúliak hamar megtalálják egymást és külön csoportba verődnek. Mintha nehezebben menne a barátkozás az „anyaországiakkal”. Ezt te tapasztalod? Ha igen, szerinted miért lehet ez?

Mert kisebbségiek vagyunk. Hiába élsz az anyaország fővárosában, van, amit nem fogsz tudni soha levetkőzni. És nem is kell. De szerintem ennek is vannak rétegei. Ami nem jobb vagy rosszabb, mint a másik réteg. Amikor tavaly együtt voltunk Isztambulban, gond nélkül beszélgettünk, otthon éreztem magam veletek, a többi határontúlival.

De mondjuk másképp éreztem magam otthon, mikor a horvát résztvevővel beszélgettünk, nekem az is rettentő kényelmes volt és otthonos, másképp otthonos, jugoszlávosan otthonos. És sokkal könnyebb volt szerbhorvátul beszélni valakivel, mint angolul mindenkivel. Lényegében embertől függ, azt hiszem, mert az egyik izraeli költővel épp olyan jót beszélgettem otthonos érzéssel, mint egy törökkel, veled vagy a horváttal. Máskor meg ott volt egy szerb résztvevő, és egy árva szót sem váltottunk egymással, de tök jókat beszélgettem a német és a török résztvevővel napokon keresztül. Azt hiszem, ha két ember szimpatikus egymásnak, kényelmesen, otthonos érzéssel tudnak beszélgetni, mindegy, ki honnan jött.

Amikor dolgozni kezdtem Pesten, egy idő után észrevettem, hogy sokkal több cigány gyerek nevet a vicceimen, könnyebben tudok velük kommunikálni, mint a fehér, vagy én nem is tudom, hogy kéne ezt mondani, a többi magyar gyerekkel. Sokkal könnyebb volt velük dűlőre jutni egy-egy konfliktus megbeszélésében, jobban értették a poénjaimat, és én is az övéket. Aztán rájöttem, hogy ez a kisebbségi létből fakad. Én is úgy nőttem fel, akárcsak ők. Csak én nem beszéltem a másik nemzet nyelvét anyanyelvi szinten gyerekkoromban, általános iskolás koromban nem is nagyon barátkoztam szerbekkel.

A kollégáim nagy része többségi magyarként élt egész életében. Van, amelyikükkel nagyon otthonosan kijövök, van, amelyikkel nem. Embere válogatja. Biztos, hogy könnyebb olyanokkal szót érteni, akikkel hasonló dolgokon mentetek keresztül. Háborúról sokkal könnyebb beszélgetni egy volt jugoszlávval, a népmesékről, ünnepekről, szokásokról meg a határ minden oldaláról származó magyarokkal.

Másképp is örülünk egymásnak külföldön magyarokkal, szerbekkel, horvátokkal vagy határontúliakkal. Más is a nemzetek dinamikája.

Külföldön a szláv a kisebbségi magyarját testvérének tekinti, otthon nem feltétlenül. Viszont abban biztos vagyok, hogy annak muszáj átkattania a fejben, hogy a kisebbségi nem minőségbeli faktor, tehát nem kevesebb vagy több, mint a többségi. Ezzel is sok bajom volt, mire meg tudtam szokni, hogy ugyanolyan jogaim vannak bárhol a világban, mint akármelyik embernek bárhol a világban. Ezt tanítani kéne minden kisebbséginek. Nehéz dolgok ezek.  

A Halott nők karakterei részben fiktívek, részben saját élményanyagból dolgozol. A versekre jellemző az élőbeszédszerűség és az erős vizualitás. A kötet bevallottan a traumák kibeszélését tűzi ki céljául. Hogyan lehet a traumát nyelv által elbeszélni? Mennyire mélyre kell, illetve lehet menni ennek érdekében?

Mindenkinek más csatornája van arra, hogy levezesse a feszültségét, feldolgozza a traumákat, dolgozzon saját magán vagy a veszteségein. Személy szerint nekem az írás az, ami erre megfelel.

Nem tudnék alapítványt létrehozni, ami a szarajevóiaknak segít feldolgozni a traumáikat, se eltáncolni apám alkoholizmusát. Ha az emberhez az áll közel, hogy megfogalmazzon dolgokat, akkor írni kell róla. Ha másképp tud utat adni annak, ami helyére teszi benne a dolgokat, akkor azt kell választani. Szobrot épít, vagy utat, verset ír vagy naplót, alapítványt hoz létre vagy táncol, fest, lényegében mindegy, azt kell megkeresni, mi a saját „nyelvünk” erre.

És persze személytől is függ, mennyit képes elviselni adott pillanatban a feldolgozandó emlékekből, bűntudatból, feszültségekből, érzésekből. Mindig marad bennünk valami, szóval folyamatként kell szerintem ezt kezelni: mindegy, milyen mélyre nyúlunk, lesz még idő és tér arra, hogy még mélyebbre menjünk.

Hol világlik fel az emberség két bombariadó között?

Nem tudom, pontosan hol világlik fel. Van, hogy a humorban. Az első bombariadó az iskolában ért, földrajz óra volt. Letereltek bennünket a földszintre. A pincében voltak az alsósok, a tornateremben az 5. és 6. osztály, mi, hetedikesek meg csak a földszinten fértünk el. Sok tanár a humorral próbálta oldani a feszültséget. Nagyon belevaló tanárok voltak, végig nyugodtak maradtak, míg mi féltünk, sírtunk, kétségbeesetten kiabáltunk egymásra. Rendet tudtak teremteni. És közben viccelődtek.

Amikor egy május végi estén bombáztak, nem volt áram, és a fél utca kint volt a saját háza előtt, bámulta mindenki az eget és hallgatott, az egyik szomszéd a nagy csöndben hirtelen azt kiáltotta: igazán süthetnénk rostélyost is! Az egész utca röhögni kezdett. Eközben Koszovóban gödrökbe lőtték az embereket. De ott is volt emberség, hiszen volt, aki megmenekült, életben maradt. A minap láttam egy régi, amerikai újságcikket: négy katona volt egy fotón, alatta a felirat: hőseink, akik megakadályozták, hogy két albán lányt a szerb katonák megerőszakoljanak a saját apjuk szeme előtt. Arra gondoltam, de hány lányt, apát nem mentettek meg ettől. Pedig milyen emberségesek voltak. Ez óriási dolog. Mi meg a rostélyozáson röhögtünk és vártuk a riadó végét. Tizenöt évesen nem sokat fogtam föl abból az egészből, azt hiszem. Most meg nehéz felfogni, a normális élet részének tekinteni ezeket. Beépíteni a személyiségbe, az életünk folyamatába. Helyet találni nekik. Azt hiszem, ehhez is kéne emberség, mindenkinek.    

Hamarosan, augusztus elsején megjelenik új köteted Háttal a napnak címmel. Spoilert akarok: mire számíthatunk? Sőt, kérek belőle három idézetet: egyik legyen olyan, amit elküldenél anyukádnak egy képeslap hátán, egy olyan, amit elmondanál minden lefekvés előtt, és egy, amit nem szeretnél, hogy valaki azt mondja neked a cukrászdában.

Anyámnak nem küldenék képeslapon verset, amit én írtam, este se szeretném a verseimet lefekvés előtt elmondani magamnak, szerintem más se tegye, ha meg valaki nekem szavalná a versemet egy cukrászdában, mentőt hívnék rá. 🙂 Nem illik minden mindenhová. 

Apám haláláról, a gyászról szól a kötet. Amikor elkezdtem írni, nagyon óvatos verseket írtam. Apám meghalt, borzasztó volt, rettentően hiányzott. Írtam is a steril verseket, amikből hiányzott valami, érezni lehetett, hogy elhallgatás van mögöttük, szégyen és titkok. Végül annyira feszített ez a sterilség, hogy be kellett lássam, üres versek lesznek, ha nem írok arról, hogy apám ivott, alkoholista volt, és volt tíz év, amíg nem akartam szóba állni vele, pedig együtt is laktunk. Amikor meghalt, ez a tíz év csönd visszajött. Pedig mielőtt meghalt volna, az utolsó hat évben nem ivott, beszéltünk, nevettünk, család voltunk. És a temetés után ott álltam azzal a csönddel, és szembe kellett nézni vele. Ha egy családban iszik valaki, az mindig nagy szégyen, arról nem szabad beszélni, senki sem akar erről tudni, pedig mindenki tud. Söpörjük a szőnyeg alá az ilyen problémákat. És addig nem is tudnak változni a dolgok.

Nem tudom, mivel lenne ez nagyobb szégyen, mint egy PTSD vagy egy pajzsmirígy-alulműködés. Nem kéne szégyellni a problémákat. Mert amíg titok, nem is lehet velük megküzdeni, szembenézni, a helyükre tenni. Nagyon szerettem, szeretem apámat, de embertelenül nehéz volt elviselni a betegségét, elég sok bajom fakad ebből még ma is. Szóval erőt kellett venni, szembeszegülni a szégyennel, azzal a folyamattal, hogy erről nem beszélünk, mert a rokonok is szégyenlik, mindenki. De vagy szégyelljük jólnevelten, és akkor mindenki megtarthatja a maga látszatát, és jó eséllyel beledöglünk ebbe a látszatba, vagy igenis beszélünk róla, mert élni akarunk, egészségre törekedni. Nem tudom, a tágabb családom mit szól majd ehhez, mit szólnak a szomszédok, ismerősök, barátok. De őszintén szólva, ahhoz se szóltak hozzá sok okosat, amikor én ettől az időszaktól szenvedtem. Nem igazán segítettek, valószínűleg nem is nagyon lehet, valószínűleg nem is értették ezt.

Ahogy öregszik az ember, hálistennek egyre kevésbé érdekli, mit mondanak róla a faluban, mit gondol a szomszéd. Hát mind gondoltunk egymásról valamit, én is a szomszédokról, ők is rólam. De ezek az egymásról való vélemények csak gátolják a életet, a másiknak való megfelelés csak gátolja az embert.

Amikor az első alkoholizmusról szóló versem után levelet kaptam egy ismeretlen embertől, aki arról írt, hogy ezen ő is átment és köszöni, hogy erről írt valaki, mert neki segített, hogy megfogalmazva olvasta azt, amit átélt, amitől szenvedett, akkor azt éreztem, hogy fenébe a rokonsággal és a szomszédokkal, fenébe a jómodorral és a látszattal, egy embernek már segített, hát akkor bőven megéri tovább csinálni. Nekem ez adott bátorságot, és ezért nagyon hálás vagyok. A függőbetegeket és hozzátartozóikat nem hiába kezelik csoportban.

Ha tudod, hogy most leülnél és meg tudnál írni (versben, prózában, drámában, bárhogy) bármilyen témát, történést, helyzetet, ami téged foglalkoztat, és tudnád, hogy a végeredmény sikeres lesz, minek fognál neki?

A vietnámi veteránok gyógyulásának. Pokol és gyógyulás a háború után, mikor az ember azzal szembesül: mit tett, mivé lett, mikor semmi értelme nem volt annak, amire utasították, hogy tegye, amit aztán önszántából is tett. Közben megélt olyan bajtársiasságot, összetartozást, amit a csapata nélkül nem tudott volna megélni. Amikor az ember utólag döbben rá, hogy amit sikeresnek, jó cselekedetnek tartott, ami miatt majdnem meghalt, ami miatt a legjobb bajtársait veszítette el, az egy rossz és felesleges dolog volt. Holmi politikai pénzviszonyok, gazdasági szituációk vagy épp ideológiák, súlytalan furcsaságok folyománya. Ami emberéletekbe és tönkretett emberek jövőjébe került. Mégis felkeltek, gyógyulni akartak, a mai napig küzdenek ezzel. Ezt a témát kutatom a szakdolgozatomhoz is éppen.

Fordítsuk meg: van-e olyan téma, amire ha felkérnének, hogy írj róla, gondolkodás nélkül mondanál nemet?

Biztos van, biztos több is, de nem erre koncentrálok, elég sok dolgom van azzal, amire már igent mondtam, legyen az felkérés vagy saját döntés miatt. 🙂

Ha a mostani tapasztalataiddal találkoznál a tíz évvel ezelőtti pályakezdő éneddel és két tanácsot adhatnál neki: mi az, amit mindenképp javasolnál, hogy csináljon, és mi az, amiről megpróbálnád lebeszélni?

Semmit. Azt hiszem, minden tévútra, minden pillanatnyi kétségbeesésre és sikerélményre, minden örömre és pofára esésre szükségünk van. Most is esek pofára, most is esek kétségbe, és hajh, micsoda tévútjaim vannak… de ha nem lenne sikerélményem, nem örülnék annak, hogy írok, és nem élvezném az írást és ezt a küzdelmes folyamatot, ami vele jár, akkor nem is csinálnám tovább. Ez így együtt egész.  Hiszen ez egy folyamat. Ha átugrojuk a járni tanulást, sosem fogunk tudni normálisan futni. Meg kell tanulnunk használni a lábunkat. Minek rendeznének óvodásoknak maratont? Fiataloknak, felnőtteknek is nehéz. Gyakorolni, csinálni kell. Néha befutunk a célba, néha mi vagyunk az utolsók, néha nem is engednek bennünket nevezni, néha meg inkább tévét nézünk ahelyett, hogy elmennénk lefutni a maratont. Mindig van új maraton, mindig van új cél, nem mindenki megy ugyanoda futni, nem mindenkinek ugyanaz a cél kell, és hálistennek nincs olyan, hogyha egyszer valaki befutott a célba, akkor most már ülhet ott nyugodtan, most már lefújják az összes többi maratont is. Csinálni kell. A jó és a rossz részét is.  

Kik azok a pályatársaid, akiktől a legtöbbet tanultál és akiknek rengeteg dolgot köszönhetsz?

Palotai Boris, neki rengeteget, amikor tizennégy éves koromban elolvastam tőle az első könyvet, azt mondtam, ennek van értéke, értelme. A mai napig az első helyen van a listámon. Ha őt nem olvasom, szerintem sosem kezdek komolyan foglalkozni írással. Elisabeth Barrett-Browning, Ernest Hemingway, József Attila,  Blaise Cendrars, Kassák Lajos és még egy csomó halott író, költő. Faragó Kornéliától tanultam sokat (ő a Híd folyóirat főszerkesztője volt hosszú ideig, oltári jókat lehetett vele vitatkozni és egyetérteni), Radnóti Zsuzsától rengeteget kaptam, nem is tudom, hogyan és mivel, de felnyitotta a szememet a drámában (remélhetőleg).

Az élő szerzők közül Domonkos István (az ő szövegein mindig sírok), Kristian Novak (hogyan szőjünk, kombináljunk történetet), és még egy halom ember, aki nem is író, költő. Például Mérő Lászlótól – aki az egyetemen tanított – nagyon sokat taunltam az emberi gondolkodásról, a valóságról, a valóság utánzásáról. Radnóti Zsuzsán kívül viszont nem volt mentorom, nem nagyon kértem tanácsot senkitől, nem mutogattam nagyon a szövegeimet idősebb, tapasztaltabb pályatársaknak. Nem mertem, vagy nem is tudom, nem így alakult ki. 2003–2007 között valahogy máshogy működtek a dolgok, nem is volt nagyon kapcsolatom szerzőkkel, nem volt divat. 2007 után pedig ott volt Faragó Kornélia, de mindig volt egy-egy szerkesztő, akivel lehetett veszekedni, vitázni, az is kirajzolja elég szépen, hogy mit akar az ember, mit lehet, mit nem lehet, kinek kell hinni, kinek nem.

Nagyon keményfejű voltam, át akartam tolni minden szerkesztőn azt, ahogy én elképzeltem a verseimet. Ahol nem fogadták ezt kíváncsian, arra nem mentem tovább. Mindig volt másik út, ahol vagy rámhagyták, vagy vitatkoztak. Mindkettőből idővel tanul az ember. Ha tudjuk, mit akarunk elmondani egy-egy szöveggel, előbb utóbb megtanulunk ráérezni, mi a sok, mi a kevés, hol hiányzik valami, hol van túl sok valamiből. Magányos folyamat ez. Sok kísérletezéssel, sok kreativitással.