dunszt.sk

kultmag

A kizárás kizárása

A poszthumanizmus perspektívájából feltérképezve alapvetően két fontos tanulságra mutathatunk rá az Egyesült Államokban játszódó, George Floyd halálát követő tüntetéshullám kapcsán. Egyfelől felfedezhetjük a rendszerszintű rendőri brutalitás elleni fellépés hosszú évtizedek alatt akkumulálódott feszültségét, másfelől felfedezhetjük a modernitás során rögzült és a klasszikus humanizmus emberképe által rögzített kizárási struktúráknak sokszor csak hirtelen pillanatokban és erőszakos, trangszresszív Eseményekben megnyilvánuló átalakulását. A poszthumanizmus a destrukciót a dekonstrukcióba átlendítve képes lehet tágabb elméleti keretbe ágyazni az elmúlt hónapok eseményeit anélkül, hogy a kizárólagos narratíva szerepére kívánna törni. A kizárás kizárása vagy meghaladása a kizárólagosság igényéről való lemondással is együttjár.

Rövid esszémben kísérletet teszek a faji és etnikai kizárás problematikájának felmutatására, és a leegyszerüsítő, bináris válaszkísérletek szűkösségére való rámutatásra. Emellett a rövid dolgozat végén bizonyos biopolitikai megjegyzésekkel is tágabb kontextusba ágyazhatjuk a tüntetéshullámot, különösen ha a folyamatot a globális koronavírus krízis tükrében vizsgáljuk.

Halberstam és Livingstone szerint az ember fogalma a modernitás és a humanizmus metanarratíváján belül olyan stabil monopol helyzetben volt, amelyet a felvilágosodás és a modern tudomány erőszakos kizárásokon és alcsoportokba való lefokozáson, exoticizáción, patologizáción és kriminalizáción keresztül ért el. [1] A humanizmus és az antropocentrikus, eurocentrikus modernitás a kirekesztett „Másokat” „patologizálta, pejoratív módon vette számításba, kiszervezte a normalitásból, az anomália, a deviancia, a monstruozitás és a bestialitás szintjeire.” [2] A kizárás és ez a patologizációs gyakorlat a kortárs politikai és hétköznapi gondolkodásban megjelenik, és ezért ezen mechanizmus kritikáján keresztül juthatunk el egy olyan komplex megközelítéshez, amely képes lehet túlmutatni a lefokozás és az elismerés hierarchikus megosztásának gyakorlatán. Nem egyszerűen a kizárás kizárásának teoretikus megvalósítását kell végrehajtanunk, hiszen akkor beletorkollnánk a kizárás kizárásának kizárásásába. A kizárás meghaladását kell esszénk teoretikus projektjének a decentrált, rizomatikus, áramló (közép)pontjába helyezni. A zárójelezett vagy áthúzott középpontban egy olyan deterritorializáció zajlik, amely a valóság áramlására és korlátozhatatlan, közel kontextualizálhatatlan sokféleségére eszmél rá. Nem téttelen teoretikus játék a poszthumanizmus antropocentrizmust dekonstruáló megközelítése, hanem a  valóságban végbemenő elnyomó mechanizmusainak olyan újszerű dekonstrukciója, amelynek igen komoly következményei vannak. A kritikai poszthumanizmus elsősorban „nem az ember szükségszerű idejétmúltságát hangsúlyozza, inkább a differencia és identitás »újraelosztásához« járul hozzá, vagyis nem redukálja a nem emberi az emberitől való különbözésre, hanem a két tényező közti rezonancia és interferencia játékában szórja szét a különböző identitásformákat.”[3]

Miközben az emlékműdöntések és szoborlefejezések sokszor riasztóak lehetnek a maguk pusztítást és erőszakot felmutató megnyilvánulásai miatt, azonban egy mélyebb átalakulás folyamatára is rámutathatnak. A poszthumanista persepktíva felől nem egyszerűen rabszalgatartó vagy a múlt kizáró és elnyomó mechanizmusait fenntartó berendezkedést szimbolizáló szobrok ledöntésére van szükség, hanem az Ember szobrának ledöntésére. Hayles a poszthumán elmélet kapcsán az ember fogalmának bizonytalanná válását emeli ki: „valójában a poszthumán nem jelenti az emberiség végét. Sokkal inkább az ember egy bizonyos koncepciójának, felfogásának végéről beszélhetünk. Ez mindig is egy olyan koncepció volt, amely az emberiség egy töredékére volt igaz, azon kiváltságosokra, akik rendelkeztek azzal a vagyonnal, hatalommal és szabadidővel, hogy önmagukat mint autonóm létezőt konceptualizálják.”[4] A felbomlasztás forradalmi gyakorlatának így nem csupán a pusztítás folyamatai felé kell mutatnia, hanem a kizárás meghaladását lehetővé tevő nyitott ember fogalmának megalkotása felé, amelynek akár szimbólumának is tekinthető a különböző érinthetetlennek és megváltoztathatatlannak tekintett emlékművek és szobrok tavakba és egzotikus természetkulturális viszonyokba való alámerülései. Új elrendeződések és természetkulturális viszonyok eljövetelét jelenti a poszthumán kondíció, amelynek részét képezi a korábbi elnyomó társadalmi viszonyok és azokat kifejező struktúrák destrukciója és dekonstrukciója is.

Azonban nagyon fontos felfedeznünk, hogy a jelenség és az ember fogalmának komplexitását hangsúlyozó poszthumán perseptívából vizsgálva a tüntetéshullám sokszor a túlságosan leegyszerüsítő bináris ellentétbe torkollhat, amely miközben kritikátlanul fenntartja a modernista fejlődésfelfogás mára alapvetően a történelemtudomány és a természettudományok felől egyértelműen megkérdőjelezett és meghaladott ideáját, megismételheti a kizárási mechanizmusokat akár ellenkező előjellel. Smart és Smart is kiemelik Posthumanism című kötetükben, hogy a posztkoloniális tudományoknak politikai és konceptuális nehézséget jelenthet felvenni egy valódi posztantropocentrikus perspektívát a valóság megismerése során. Röviden megállapítható, hogy a poszthumanizmus posztantropocentrikus teoretikus irányultsága túlmutat a posztkoloniális megközelítések horizontján.

Ebben az esetben különösen fontos rámutatnunk, hogy nem tekinthetünk a valóságra fekete-fehéren. A bináris gépek és veszélyes dichotómiák meghaladására kell törekednünk úgy, hogy rámutatunk a fenntarthatatlan elnyomási gyakorlatokra és azoknak erőszakos – jelen esetben a rendőri brutalitásként –, való megnyilvánulásaira.

A bináris logika problematikájához kapcsolódik a rövid dolgozat elején jelzett biopolitikai szál bekapcsolása az elemzésbe. A kettőségekben való gondolkodás furcsa megnyilvánulásának tekinthetjük a COVID-19 miatti totális bezárkózást és teljes társadalmi leállást – Agamben kifejezésével élve különleges állapotot –, valamint a Black Lives Matter tüntetéshullám hirtelen nyitását. Ezzel mintha a járvány, a fenyegető és kiszámíthatatlan természet, az externalitás teljes zárójelezése történne, miközben az Ember szférája uralható, és teljesen biztonságosan antropocentrikusan  átformálható szféraként kerülne tételezésre. Sőt, a tüntetés körüli döntően támogató média reprezentáció arra mutat rá, hogy egyazon biopolitikai hatalomnak a bináris logikájáról van szó, amelynek célja alapvetően a természet és a társadalom szférájának modernista különválasztása. Ez nemcsak a Black Lives Matter mozgalom kapcsán roppant probelmatikus, hanem az antropocén vagy az ökológiai válság miatt is egyenesen fenntarthatatlan.

Komplexebb módon kell a valóságra tekintenünk, és posztantropocentrikusan kell természetkulturális viszonyainkat elrendezni ahhoz, hogy azon kizárási és elnyomási mechanizmusok helyébe Derrida kifejezésével a helyettesíthetetlen szingularitás megnyilvánulása léphessen. Nemcsak az emberi sokszínüség és korlátozhatatlan heterogenitás felfedezése szükségeltetik, hanem alapvető nyitottság a természet ezerarcúsága felé, valamint a különböző technológiai eszközök és átformálódások iránt. Miközben bizonyos strukturális igazságtalanságok és történelmi elnyomási mechanizmusok kapcsán jogos igényeket és kérdéseket fogalmaz meg a Black Lives Matter mozgalom, ha nem kellően komplex módon tekint önmagára és a valóság összetettségére, benne ragadhat annak a kizárási mechanizmusnak a fenntartásában, amely antropológiai gépként folyamatosan újabb kizárásokat és elnyomásokat termel újra. Ha a destrukciót a dekonstrukcióval árnyaljuk, olyan Eseményeket kaphatunk, amely a helyettesíthetetlenség, és leegyszerüsíthetetlenség szingularitása felé mutatnak, amely képes lehet valódi, mélyreható változásokat elérni.


Jegyzetek

[1] Halberstam, Judith és Livingstone, Ira (1995) “Introduction: Posthuman Bodies”, 1., In Halberstam, Judith és Livingstone, Ira (szerk. 1995) Posthuman Bodies (Bloomington és Indianapolis: Indiana University Press)

[2] Braidotti, Rosi (2013) The Posthuman (Cambridge, UK és Malden, MA: Polity Press), 68.

[3] Nemes (2015) Képalkotó elevenség (L’Harmattan): 182.

[4] Hayles, N. Katherine (1999) How We Became Posthuman. Virtual Bodies In Cybernetics, Literature, and Informatics (Chicago: University of Chicago Press), 287.