dunszt.sk

kultmag

Eljövetel

Az elmúlt néhány évben több film készült Lengyelországban az egyház szerepéről. A legnagyobb hatást a Sekielski testvérek Ne mondd el senkinek (Tylko nie mów nikomu) című hatalmas dokumentumfilmje váltotta ki, de kimagasló volt a nézettsége a Klérusnak (Kler, rendezte: Wojciech Smarzowski, 2018) és Małgorzata Szumowska két munkájának (W imię – Az ő nevében, 2013, illetve Twarz – Arc, 2018). A filmek körüli egyszerre termékeny és elkeseredett viták azt mutatják, hogy sok feldolgoznivaló rejlik a lengyel társadalom mélyén.

A Corpus Christi (Boże ciało) ugyancsak a szembenézés filmje, ezt az alaphelyzet egyszerű számbavétele is megmutatja: egy délkelet-lengyelországi kis falu szinte teljes lakossága gyűlölettel övezi azt a teherautósofőrt, aki a helyi közösségben kialakult meggyőződés szerint hat fiatal halálát okozta. Érdemes Janusz Wróblewski, a Polityka (nagyjából a magyar HVG-nek megfelelő lap) kritikusa szavait idézni: a film „a látszatvallásosságról és a lengyel pokolról” szól. Hogy miként kerül egymás mellé egy baleset és a vallás? A magát Tomasz atyának nevező álpap személye köti össze a két dolgot: a javítóintézetből a helyi fűrésztelepre érkező fiút gyakorlatra érkező kispapnak nézik, ő pedig egyre mélyebbre merítkezik a kezdetben ártatlannak tűnő játékba. Talán magyarázatra szorul még a filmkritikus képzettársítása is – a két dolognak a cikk tanúsága szerint sok köze van egymáshoz, amennyiben a bigott katolicizmus és a nemzet tudatalattijának nyomasztó tartalmai rendkívüli mértékben összefüggenek egymással. Nem kell messzire mennünk, mindennek a nyomai ott vannak a fentiekben említett filmekben, illetve ezek fogadtatásában. Az egyházi személyeket valahai tetteikkel és áldozataikkal szembesítő Ne mondd el senkinek elképesztő visszhangokat váltott ki, az egyébként véleményem szerint a lista leggyengébb filmjeként is említhető Klérussal kapcsolatban kiátkozásról beszéltek egyes rádiócsatornák és újságok, Az ő nevében összekapcsolja a homoszexualitásról és az egyházról való beszédet, az Arc pedig a Wróblewski által szóba hozott jelenségek egyikét mutatja be: főszereplőjét a fejét érő szörnyű baleset után kiközösíti az a falu, amelynek lakói lelkesen támogatják a rekordok könyvébe szánt Jézus-szobor felállítását.

Az álpap dolga a magyar nézők emlékeiből előhívja Bódy Gábor 1983-as Kutya éji dala című filmjét. Itt egy párhuzamot emelnék ki, ami a két film szerint negyven éve meglevő társadalmi problémára mutat rá, ez pedig a hagyományosnak mondott intézmények működési zavara – Bódy filmjében nemcsak az egyház szerepe kérdőjeleződik meg, hanem a korszak berendezkedéséből adódóan a párté is. A Corpus Christiben megmutatkozik az úgynevezett vidéki Lengyelország eresztékeibe mélyen beépült egyház sok olyan gondja, amely feszíti az egész társadalmat: a papok magányosak, miközben rájuk szakadnak a helyi közösségek problémái, a szigorúan tagolt intézményrendszer szintjei hatalmas messzeségekben vannak egymástól, a pap sok esetben kénytelen együtt gondolkodni a település egyéb hatalmasságaival, például a polgármesterrel. Az általános tekintélyvesztés oda vezet, hogy egy véletlenül megjelent fiú hatalmas szerepet kaphat a falu életében, azaz végzettség és szervezeti felhatalmazás nélkül el tudja látni ugyanazt a szerepet, amit a megkeseredett és kiégett igazi pap-kollégái (a filmben mintha az sejlene, hogy a fiú amúgy szívesen lenne pap – de hozzá hasonló rovott múltúakat az egyház nem szívesen lát). A bizalmi válság egyébként nemcsak az egyházat érinti, hanem a filmben megjelenő más intézményeket is, a gyermekvédelmi szolgálatokat és az iskolát.

Jan Komasa filmje egyrészt sokat őriz a dokumentarista játékfilm hagyományaiból: sok a natúrszereplő, akik egyébként elképesztően jók a kamera előtt, eredetiek a helyszínek és a tárgyi környezet. Másrészt Tomasz atya története a moralitásdráma felé mozdítja el a filmet: a főszereplő egyszerre tűnik Jézus újkori megtestesülésének és ördögi manipulátornak, küldetése mintha valamiféle próba lenne, sorsa a jó és a rossz örökös harcát és egymásban való tükröződését mutatja meg. A rendezőnek nem ez az első színészfelfedezése, hiszen elképesztő színvonalat hozott elő az Öngyilkosok szobája (Sala samobójców, 2011) forgatása során is – ott egy számítógépfüggő fiú pokoljárását láttuk. Bartosz Bielenia (aki egyébként játszott a Klérusban is) jelenléte a film egyik csúcsteljesítménye: Krisztusi vonások egy rosszfiú arcképén.

A film adatlapja a Mafabon

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket