dunszt.sk

kultmag

A kihűlt világ

Telelő szil bonsai fa egy többemeletes mélygarázs szerpentinje alatti térben – válaszolta Martinkó Márk postafordultával a borítón lévő fényképet firtató e-mailemre. Ha a neon nem lenne, akkor mélytengeri vagy űrbeli látványra gyanakodna az ember, így azonban látszik a megfigyelő is.

Krusovszky Dénes verseiben a megfigyelő beszél. A kötet szerkezetéből is látszik, hogy nagyon tudatos alkotóval állunk szemben – túlzottnak érzett tudatosságát többen a szemére is vetették az Akik már nem leszünk sosemről szóló ÉS-kvartettben (2019. február 8.). A megfigyelő azonban eleve tudatos, és a kérdés az, mennyire tud a szövegekben benne lenni az a „ciccenet”, amit Bárány Tibor hiányol a regényből.

Én azt a regényt szerettem, és ezeket a verseket is szeretem. Egy kihűlt világ verseiként olvasom őket. „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. / Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.” Azért jut eszembe a magyar irodalom egyik legnagyobb verse, mert Krusovszkynál is többször van nyugágy, az árnyék viszont soha nem csörömpöl. Valahogy furcsa csend van mindig, és ha mégsem, akkor az olvasó vagy szimbolikusnak érzi, vagy annyira kimozdul a lírai narrációban, hogy már nem is zaj. Két egymás melletti versből idézem a példákat: a Nem énekesmadár az első, az Augusztus a második jelenségre világít rá. Már a cím és az első sor negációja sem engedi, hogy azonosuljunk az első esetben, míg a második egy álmot mesél el: „álmomban / megint hallottam a sakálok / vonyítását a kert alól, mondod végül, / amire szelíden biccentek egyet, / hiszen én csalogatom oda őket / minden éjjel.” (41.) A reflexió vagy az allegória burkolja be a kiáltást, és abszolút módon igazolja a fülszöveget: „Az összeomlás előtt kellene megnézni / mindent, csak azt nem tudom, / hogy az összeomlás előtt vagyunk-e még.” (Ha ilyen lesz a vége – 75.) Nem tud a beszélő semmit pontosan vagy biztosan, bár inkább afelé hajlik, hogy az összeomlásban vagyunk éppen.

Az Augusztus zárása azt is megmutatja, hogy a beszélő nem vesz részt semmiben, vagy (ami bizonyos szempontból ugyanaz) nem árulja el, hogy részt vett benne. A Szakadni kezdett esőjébe vissza kell mennie, mert meg kell győződnie, hogy csakugyan zuhog (32.). Letisztult, apokaliptikus versnyelv – mondanám, csakhogy az apokalipszis soha nincs éppen itt. Túl vagyunk az Apokrifen: az Áttetsző viszonyok már nem keres senkit, aki pedig ott van, az nem menti meg. „…valamit akarunk egymástól is, / megfogom a kezed, tartom kicsit, / aztán óvatosan beejtem / a fáradt lovak közé.” (65.) Semmi sem zsigeri, azonnali, pillanatnyi, spontán, minden a gondolkodás vagy a lemondás fátylain túli. A szerelem roppantul gyanús, távoli szövetségnek tűnik inkább. Szürkületi világ ez, de az idegen szó jobban kifejezi: krepuszkuláris. A címadó vers első részében az infinitívuszok a cselekvés előtti vágyat sugallják, és azt, hogy valószínűleg soha nem vezet majd cselekvéshez: „Szamarat bottal verni, / madarat kalitkába zárni, / kutya nyakába koloncot kötni, / ökör orrába karikát dugni…” (76.) A 3. és 5. rész arra bizonyíték, amit a szerelem kapcsán mondtam: az első az „odi et amo”-ról szóló filozofikus szöveg, a második a többszörös tükrözés műve: „Egy újságcikkben olvastam, / hogy előző éjjel valaki / kilopózott az elhagyott homokbányába, / és purhabbal fújta tele / a gyurgyalagok odúit, / mégsem merem ezt elmesélni neked, / nem akarom, hogy azt hidd, dicsekszem.” (77.) Felmerül a kérdés, hogy ugyan mire kell a szerelem, hogy vajon több-e egyáltalán valami kifáradt szociális konvenciónál, ha annyi önbizalmat sem tud nyújtani, amennyi egy újságcikk elmeséléséhez szükséges, illetve hogy mennyire bízik az ember a kedvesében (vagy az benne), ha ilyeneken gondolkodni muszáj.

Az Áttetsző viszonyok tehát egyfelől egyszerű világot mutat: minden bizonytalan, minden gesztus hosszas gondolkodás eredménye, minden bizalmat bizalmatlanság tesz tönkre, még mielőtt kialakulhatna. Ugyanilyen okból bonyolult is, hiszen, ha azt sem tudjuk, vége-e a világnak, mégis mintha a lejtőn mennénk lefelé, akkor nem érthető, mi tart meg bennünket itt. Talán a megfigyelés; ennek energiái azonban nem végtelenek.

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok. Magvető, Budapest, 2020