Nem tudják, de teszik – nyelvkeresés egy túlélési modellhez

Kezdhetnénk persze azzal, hogy dínókról szól(t) Cséfalvay András kiállítása, majd rögtön cáfolhatnánk is e kézenfekvő felismerést, merthogy néhány percnyi szemrevételezés után nyilvanvaló, hogy másról, többről van (volt) itt szó: a dinoszaurusz alakja inkább afféle tematikus ürügy, egy sok szálon futó, gazdagon rétegzett diskurzív-narratív háló vezérmetaforája.

Utólagos reflexióról van szó, hiszen most, hogy újra átszűröm magamon a kiállításon látottakat, már a finisszázs is véget ért. Arra viszont máig pontosan emlékszem, hogy a galéria félhomályos terébe lépve nem a kettős csontvázmodell (elsőre picit bombasztikusan ható) sziluettje tűnt fel elsőként – a tekintetem egy ponteszerűen megvilágított kis méretű reprodukción akadt meg. A brooklyni Charles R. Knight festményén (1896) két önfeledten hancúrozó dryptoszauruszt látunk – nehéz szabadulni a sejtéstől, hogy a festő kutyák vagy macsák alapján modellezte a szüzsét. Egy biztos, a kép az első ábrázolások egyike, melyek a dinoszauruszt nem statikus, élettelen exponátumként – a tájkép- és zsánerképfestészet kompozíciós alapelveihez igazodva –, hanem virgonc, eleven és mindenekelőtt társas(!) lényként láttatták. A háromdimenzióssá terjesztett csontváz-plasztika ezt a kompozíciót modellezi.

Közkeletű képzeteink a dinoszauruszokat rendszerint pikkelyes, gyíktestű, krokodilbőrszerű epidermisszel rendelkező „hüllőkként” jelenítik meg (javarészt éppen a Knight-féle ábrázolásoknak köszönhetően) – némiképpen hasonlóan, mint ahogy a görög antikvitás szobrait is (hiába a tengernyi cáfolhatatlan bizonyíték azok harsány tarkaságáról) mindmáig a winckelmanni „nemes egyszerűség és csendes nagyság” maximájához igazítva, letisztult, sallang- és cicomamentes, puritán mód hófehér testekként szoktuk elképzelni. Mára persze tudományos körökben rég elfogadott tény, hogy számos dínófaj testét, annak legalábbis egy részét, kihalásukkor egyfajta (kezdetleges) szőrzet borította – mint ahogy az is, hogy a mai madarak (némi leegyszerűsítéssel élve) lényegében a dinoszauroszok leszármazottai, miközben tollazatuk az „ősgyíkok” szőrzetének örököse (mivel nem őslénytani értekezésről van szó, megelégedhetünk ennyivel is). Vaskos leegyszerűsítéssel élve: a máig köztünk élő madarak egy részének azok a dinoszauruszok az ősei, akik a „kellő pillanatban” szőrzetük egy járulékos tulajdonságát képesek voltak hasznosítani, ezáltal, a repülés képességét elsajátítva, a kihalástól is megmenekülni. Ezen a ponton veszi fel a fonalat Cséfalvay András munkája.

A videó – a kiállítás térben-szemantikailag központi eleme – is e lassú, fokozatos „tollasodás” evolúciója köré szerveződik. A Cséfalvaytól megszokott decens (ámde mindvégig intellektuálisan kontrollált) pátosz itt is tetten érhető. Joggal nevezhetnénk hanginstallációnak is, hiszen a kép(iség) szinte alárendelt szerepet játszik – vizuális síkon e keretezés tűnik a leghangsúlyosabbnak: az első másodpercekben a képsíkba úszó tojás a szűk nyolcperces videó végére napkoronggá válik, a dínó-embrió egy madárszerű, lebegni-szárnyalni képes sárkánygyík sziluettjévé tűnik át – mintha csak egy sajátos apoteózist látnánk. Egy metaforákkal teli, sűrű, alapvetően monologizáló jellegű szövegről van szó, amely hol tételszerően, hol pedig enigmatikus homályossággal beszél közönségéhez. A beszédmód is különösen rétegzett: alapvetően mintha egy ismeretterjesztő természetfilm narrátorhangja keveredne egy lét- és ismeretelméleti problémákat fejtegető filozófus hangjával (a tényszerű, természettudományos faktumokra támaszkodó megállapítások mindeközben allegorizáló szöveghelyekkel váltakoznak). A központi metaforaháló a toll, az égbolt és a szárnyalás fogalmai körül képződik meg. A narráció arra a felismerésre épül, hogy az, amit ma tollnak nevezünk, messze nem egy tervszerű logika mentén, célirányosan „fejlődött” azzá, ami – hanem fokozatos, lassú adaptációk, produktív torzulások, szelekciós mechanizmusok és emergens folyamatok révén, generációk (tíz- vagy száz)ezreinek akkumulált aprómunkája, jövőbe vetett hite által válhatott „mai értelemben” vett (madár)tollá, végső soron a repülés, szárnyalás zálogává. A dínó jelenét és jövőjét, a világhoz való hozzáférését rengeteg olyan tényező, folyamat, „intézmény” és ágencia alakította, amely számára radikálisan megismerhetetlen volt. Mindemellett a „fejlődés” (elrugaszkodás) alapvető felhajtóereje a narrátor szerint a jövő „tömegvonzása” – a kíváncsiság (intencionalitás), a világra való nyitottság által mükődésbe hozott tetterő.

Persze korántsem egy faj, egy entitás fejlődés-, pláne nem „sikertörténete” a téma – sokkal inkább a fajok köztiség, a hibriditás, az átmenetiség, újfajta szimbiózisok, szövetségi, szomszédsági viszonyok és sympoiesisok kortárs, a poszthumán gondolatiságon megszűrt poétikája. Különösen szép mozzanat az, ahogy a folytonos „ég felé tartás”, a fellendülés, az égbolt meghódításának szándéka mögött, ha csak látens módon és szilánkszerűen is, de ki-kihallatszanak a modernitás mítoszainak alakzatai (légballonkísérletek, a Hold meghódítása, az Apolló-programok, Mars-expedíciók, Lajka kutya és Gagarin) – csakhogy itt, Cséfalvay munkájában nem a modernség korrupt, kudarcos és sokszorosan problematikus fejlődésfogalmával van dolgunk, a tudományok és a technikába, a rációba vetett (szekularizált) hit epifániájáról, hanem egy olyan fejlődés- (és túlélés-)modell alapjainak a lerakásáról, amely arra tesz kísérletet, hogy a száguldó tétlenség közepette, a radikális bizonytalanság és varázstalanítottság korszakában, a sebesség századának romjain utakat nyisson a jövő (társadalmi) belakhatósága, projektálhatósága felé.

Bár egy kurátor nélküli, szerzői kiállításról van szó – a prezentáció egészét finom érzékenység hatja át: az elemek szépen, okosan illeszkednek egymáshoz, egészítik ki (vagy éppen ellenpontozzák) egymás „üzenetét”. A lényegi mozzanat pedig mintha éppen a részelemek közti szintaxisban, az egymással való párbeszéd struktúrájában képződne meg. A csontvázmodell számomra a technikai diszpozitívumok reálmetaforája. Rögtön adná magát az olvasat, hogy az ugrás közben elkapott, a rögzített pillanatban akár repülni tetsző, társán épp felülkerekedő dínó, melynek testét több ponton tolldísz borítja, a dinoszauroszok égbe emelkedését, végső soron madárrá válását „illusztrálja”. Ez akár így is lehet, számomra mindenesetre lényegibbnek tűnik az anyag, a képalkotó eljárás jelentésessége. A végletekig élethű csontvázak elemei a koponyától a legutolsó farokcsigolyáig 3D-nyomtatóval készültek: egy olyan eljárásról van szó, amelyhez napjainkban egy sor utópisztikus képzet és elvárás kapcsolódik. Vagy ahogy manapság divatosabb kifejezéssel mondanák: a 3D-nyomtatás, illetve nyomtatott tárgyak is ágenciával rendelkeznek – adott esetben, megfelelő politikai tőke mozgósításával egy sor problématerületen (részleges) megoldást kínálhat, forradalmasíthatja, újraszervezheti a társadalmi valóság egy-egy területét (lakhatás, egészségügy, élelmiszeripar stb.), új cselekvési mintázatokat, politikai horizontokat nyitva.

Az oldalfal tablója egy hatalmas léptékű skála az idők kezdetétől a holocénig (az ember, mint Max Frisch óta tudjuk, a holocénban jelenik meg). Mint ahogy a történettudományban bizonyos folyamatok és jelenségek csakis egy longue durée optikáján keresztül válnak megragadhatóvá, úgy az ember(ré válás) története is csak a földtörténeti idő korszakolásához igazodva érthető meg igazán. Ez persze alapjaiban kezdi ki a humanizmus premisszáit, a „vitruviusi ember” ontológiai kitüntetettségének vágyképzetét. A nárcisztikus sérülés, a felismerés, hogy korántsem a teremtés koronái vagyunk – hanem egy faj a sok között, létezők csoportja, amely egy hatalmas kataklizmák, pusztulások, „zsákutcás fejlődések” és mindenfajtat teleológiát nélkülöző kontingens folyamatok talaján jöhetett létre (és formálódik mind a mai napig társadalmi, technikai, szimbolikus-nyelvi és biológiai természetű diszpozitívumok révén), viszont legalább ennyire felszabadító jellegű is lehet. Az idővonal a végesség, a véletleneknek való kiszolgáltatottság poétikája, miközben a mottószerű feliratok több ponton is rezonálnak a videó mondandójára: a cselekvésbe vetett hit, az ég (a bizonytalanságokkal terhelt jövő) felé való vonzódás mint mozgósító erejű politikai kategória rajzolódik ki előttünk. Sommásan fogalmazva: a jövőbe, a cselekvésbe, a szerveződésbe vetett bizalom = szárnyalás.

A némileg elkülönített hátsó traktus három festményea maga szubtilis hallgatagságában olyan, mintha egy, a hanginstallációhoz fűzött lábjegyzet volna. Az első táblaképen egy tojást (petét) látunk, mellette egy (madár?)tollal – a vele párban álló, azonos méretű festményen egy fészekaljnyi tojást. A köralakzat nem pusztán tojások összessége, más, illetve sokkal több annál: ahogy a videóban halljuk, egy védőkerítés, amelynek ugyancsak ágenciája van – már csak annyiban is, hogy (élettani értelemben) kijelöli, megszervezi a világba-való-vetettség kezdeti koordinátáit. A szemközti fal képén az egyes számban elgondolt tollpihe helyére a tollazat lép – a homogén tolltakaró szerves egységben illeszkedik a vázrendszerhez –, a szőrpihe, amely „eredetileg” a fészket volt hivatott védeni, immár, több (tíz)ezer generáció kitartó munkájának, (metaforikus értelemben véve) a jövőbe vetett hitének köszönhetően immár genetikai kóddá íródva, a szárnyalás (és áttételesen a továbblépés, a túlélés) eszközévé vált. A festményhármast szemlélve óhatatlanul is analógiákat keresek – és találok is néhány jó-rossz hasonlatot, hogy mégis mi mindent sikerült afféle tollazatként alkalmazkodókészségünk, intencionaliásunk és kulturális archívumunk révén külső „tollpihéből” „tollazattá” mentenük: elsőre az ugrik be, hogy alighanem a hangokkal, a hangképzéssel is így voltunk: a szájüreg, a fogazat és a nyelőcső közti furcsa kiöblösödés mint (többek közt) hangképző szerv némileg hasonló módon vált az artikulált, strukturált beszéd (a logosz) instrumentumává, mint a dinoszauruszok szőrpihés testfelülete tolltakaróvá.

Távol áll Cséfalvaytól, hogy – akárcsak metaforikus szűrésben is – tételszerű tanulságokat fogalmazzon meg. Ha valami végső kicsengést keresünk, akkor azt talán olyasmi lehet, hogy igenis, szükségünk van működőképes, kortárs utópiákra, mítoszokra és metaforákra (végső soron alternatív jövő- és valóságmodellekre), hogy a társadalmi képzelet számára belakhatóvá, elgondolhatóvá, megszervezhetővé tegyük a jövőt. Hogy a klímaváltozásként becézett, most még beláthatatlan léptékű katasztrófahalmaz kihívásaival szembenéze társadalmilag használható, cselekvésre ösztönző, a jövő felé nyitott szimbolikus-diskurzív eszköztárunk és politikai cselekvőképességünk lehessen. Merthogy metaforáinknak, gondolati modelljeinknek sokszor politikai tétje van – Bruno Latour gondolatmenetét parafrazeálva egyáltalán nem lényegtelen, hogy a Földet rutinszerűen egy, a világűrből elgondolt bolygótestként, egy hatalmas geoid alakzatként (végső soron egy kiaknázásra, felmérésre, felparcellázásra, kommodifikálásra váró) Dologként (objektumként, res extensaként) tételezzük – vagy pedig egy vékony, sérülékeny, sokszorosan rétegzett (igencsak sérülékeny) szövet- vagy hártyarendszerként gondoljunk rá, melynek mi magunk, gyarmatosítók, a természetet (kiaknázható) Másikká tevők is részesei vagyunk (mi magunk, emberek is a bioszféra sajátos kitüremkedései vagyunk, írja Vilém Flusser). Ebben a kontextusban igenis égető szükségünk van olyan fejlődésfogalmakra és -modellekre, melyek többek és radikálisan mások a kései kapitalizmus logikájához idomított (a növekedés, kiaknázhatóság, rentabilitás, kommodifikáció, profitmaximalizáció stb. fogalmaihoz igazított, mindezek szolgálatába állított) fejlődés-imperatívuszoknál. És nagyon is szükségünk van utópiákra, pláne egy olyan korban, melyben (mint azt Zygmunt Bauman is diagnosztizálta) a későkapitalista tömegkultúra egyik szembeszökő kórtünete éppen a – kurrens jövőképek és használható utópiák hiányábán – a múltba, az óhatatlanul is hazug mód nosztalgikus, adottnak és rögzítettnek vélt „retrotópiákba” való folytonos, kényszeres menekülés. (Ebben a vonatkozásban különösen izgalmasnak tartom, hogy Cséfalvay optikájában éppen az a „dínó” szerepel a jövő iránti radikális nyitottság és cselekvőképesség leitmotivumaként, amely – ahogy azt W. J. T. Mitchell fejtegeti – az Egyesült Államok kulturális ikonja, egy történeti mítoszpótlék, egy [a társadalmi képzelet szempontjából] „hiányzó” „antikvitás” alapozó mítoszának totemisztikus, a populáris kultúra csatornáin ikonikus alakzattá terjesztett kelléke [Vö. W. J. T. Mitchell: The Last Dinosaur Book. Chicago, 1998].) A tollak eresztése, az ég felé szállás, a Föld gravitációs erejével szemben a jövő tömegvonzásának való engedés Cséfalvay munkájában végső soron ennek az igénynek, a társadalmi képzelet mobilizálásanak a metaforikus keretezése.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal távozom a galéria tereiből. Világos, hogy egy felszabadító, emancipatorikus, cselekvésre és radikális ujragondolásra ösztönző modell körvonalairól van szó. Valahogy viszont mégsem felszabadultan, megkönnyebbülve hagyom el a kiállítást: ambivalens érzések feszülnek bennem. Hiába az érezhető mód okosan végigvitt kritikai él és szubverzív gondolatiság, a cselekvésre, újragondolásra, a társadalmi képzelőerő újraszervezésére ösztönző narratíva – nem tudok szabadulni a kellemetlen képzettől, hogy mindez a metaforika némely pontján problematikus közelségben van a szociáldarwinizmus gondolatiságához, vagyis hogy az evolúció nyelvezete (még ha csak metaforaként szolgál is) bajosan békíthető össze a(z alapjaiban humanista) etikával, ami tetszik, nem tetszik, egyfajta csökevényként ott munkálkodik bennem – egyszóval, hogy a „tollasodás” már jó ideje megkezdődött, a szárnyra kapók, a jövő felé gravitálók, mindazok, akik képesek (lesznek) a lakhatatlanná vált, radikálisan tönkretett földtől elrugaszkodni, köztünk élnek, mozognak: ők a happy few – a folyékonyan angolul beszélők, a programozási nyelveken értők, a márkás farmert viselők, a felhőalapú struktúrákban gondolkozni-dolgozni képesek, a bio-szuperélelmiszereket fogyasztók, a testüket cutting edge protézisekkel folyton optimalizálni tudók, a szabadidejükben maratonfutók, a „radical chic” exponensei, vagy ahogy azt cinikusan egyre több helyen olvasom, a majdani „ember 2.0” kaszt tagjai, vagy ahogy H. G. Wells mondaná, az önfeledt, reflektálatban infantilizmusban élő, nektárivó eloik. A Model for Extinction Survival számomra talán egyetlen igazi problémája: lehet, hogy alapvetően rossz regiszterben olvasom a metaforát (vagy csak egy csökevényes vitruviusi ember beszél belőlem), de akárhogy is, nem tudok szabadulni a „survival of the fittest” képzetének keserű mellékízétől.

Cséfalvay András: Model for Extinction Survival: Take to the Sky – SODA Galéria, Pozsony – június 9. – július 17.

Fotó: Adam Šakový
Courtesy of SODA Gallery