Szelíd földöntúli rettenet

„Nem ismersz rám,
ha éppen rám nézel.
Különben kívülről fújsz.”
(Vida Gergely: A testrablók támadása)

Szőke kislány sétál a stégen. Körülötte dús, zöld vegetáció, az égboltot azonban sötéten gomolygó felhők borítják; vihar közeleg. A lány tekintete valami olyanra szegeződik, ami túl van a kereten. Csak a könyv megfordítása után válik nyilvánvalóvá, mi az, amit néz: a bal felső sarokban egy lebegő űrhajó látható. Nem könnyű észrevenni, mivel kékes-szürke árnyalatai teljesen beleolvadnak a viharfelhők színkörnyezetébe.

Bartók Imre könyvének pazar borítóképe kiválóan ragadja meg a cím és a kiemelt idézet által előirányzott műfaji elvárásokat: a horrorisztikus atmoszférájú háttér övezte földönkívüli jármű látványvilága egyaránt mutat a sci-fi és a horror irányába is. A beavatottak vagy rajongók számára a cím (A testrablók éjszakája) utalásértékű, mivel a popkultúra alternatív kánonjában kiemelt helyet elfoglaló regényt idéz fel, A testrablók támadását (Jack Finney: The Invasion of the Body Snatcher, 1955), amit többször is megfilmesítettek (1956, 1978, 1993, 2007). Az inváziós és a metamorfózis-elbeszélést ötvöző alaptörténet szerint földönkívüli eredetű növények spórái árasztják el egy amerikai város területét, melyek az alvó emberek testébe jutva indákat növesztenek, beavatkoznak az áldozatok DNS-ébe, s azok életenergiái árán, testüket felemésztve, replikációkat hoznak létre. E gyors lefolyású újjászületés eredményeként kicsit gépies mozgású, szenvtelen beszédű és főként érzelemmentes hasonmások jönnek létre, melyek aztán szervezetten és felettébb hatékonyan dolgoznak saját fajuk szaporodásán. Az invázió feltartóztathatatlannak tűnik, a magukat emberi külsővel álcázó idegenek száma rohamosan nő, a velük szembeszálló főhősök esélyei pedig egyre inkább csökkennek. A történetnek nincs megnyugtató feloldása.

Ezen irodalmi és filmes előzmények ismeretében tehát minden okunk megvan azt gondolni, hogy a magyar szerzőnél e sci-fi-horror narratíva gyermekirodalmi adaptációjával van dolgunk. Az olvasmány életkori besorolását a jobb alsó sarokban látható nyolcas karika, illetve a hátsó borítón olvasható jellemzés teszi egyértelművé, mely „a szorongásról, az önzetlenségről és a leleményességről” szóló „gyermekmese”-ként határozza meg A testrablók éjszakáját.

E zsánerek világában kevésbé otthonosan mozgó, vagy akár azoktól tudatosan tartózkodó befogadók számára okkal merülhet fel a kérdés, hogy mi köze van a gyerekirodalomnak ezekhez a nyomasztó, fenségesen dermesztő hangulatú fikciós univerzumokhoz?

A kérdésre a mai kiadók könyvkínálata adja meg a választ. Egyfelől: a gyerekeknek vagy a tinédzsereknek szóló krimik és fantasyk mellett ugyanúgy találkozunk itt sci fi és horror-regényekkel, vagy akár ezeket ötvöző, nemegyszer sorozattá növő történetekkel is. Másfelől: a gyermeki aspektus felnőtteknek íródott, azonos műfaji mintázatokat követő művekből sem hiányzik. Konkrét példánknál maradva: Az 1978-as és az 1993-as filmadaptációban egyaránt felbukkannak gyerekek. A korábbi verzióban keretező funkciót töltenek be: a film elején egy utcán sétáló iskolai osztályt látunk, amely az űrből származó fertőző virágok közelébe kerül (a veszélyről mit sem sejtő tanító néni arra buzdítja őket, hogy szedjenek a különös kinézetű növényekből), a végén pedig azt, ahogy – immár dublőrjeik – fegyelmezetten menetelnek a gyűjtőpontok felé. A későbbi feldolgozásban egy kisfiú szembesül először azzal, hogy az anyukája valójában nem is az anyukája (természetesen nem hisznek neki), s tinédzserkorú nővére ennek hatására kezd el gyanakodni és kutakodni a különös átváltozás okai után. És a 2007-es filmben (Invázió) is a főszereplő kisfia kerül veszélybe.

Amikor tehát Bartók Imre úgy döntött, hogy a sztorit a gyerekek világához közelíti, nem egy idegen tematikus elemet vitt bele a történetbe, hanem ráhagyatkozott egy abban eleve benne levő karaktertípusra, s ebből bontotta ki a maga szerzői vízióját. E szerint egy Krisz nevű kislány biológiatanárával szövetkezve deríti fel az elváltozások eredetét, majd szabadítja ki az osztálytársait és a családját a testrabló idegenek fogságából. S még ha a gyermeki figura és nézőpont az ő leleménye lenne is, nem beszélhetnénk formabontásról: a gonoszt megtestesítő lények által fenyegetett vagy akár megszállt gyerekek alakja korántsem példa nélkül való a populáris kultúrában, elegendő ezzel kapcsolatban – tényleg csak jelzésértékűen – néhány regényklasszikusra (A csavar fordul egyet, Rosemary gyermeke, Az, Coraline, Temető könyve) utalni, vagy olyan filmekre, mint Az ördögűző, Ómen, A kör.

Az elmondottakból egy másik kulcsfontosságú kérdés is következik: Szüksége van-e a gyerekeknek félelmetes monstrumokat szerepeltető vagy az elképzelt civilizációk szorongató idegenségével szembesítő történetekre? Nem felelőtlenség őket ilyen műfajközi utazásokra invitálni? Több szakértő (pszichológusok, mesekutatók) is azon a véleményen van, hogy nem azzal teszünk jót a gyerekeknek, ha a nekik szánt történetekből kihagyjuk a szorongást vagy rettegést keltő motívumokat, hanem azzal, ha félelmeiket megtestesítő és legyőzhető figurákat alkotunk. A szörnyek ilyenek, a kivetítés és a levezetés esztétikailag hathatós eszközei.

Ami a horrorisztikus hatások mértékét és jellegét illeti, Bartók Imre szövege nagyon (talán túlságosan is) visszafogottnak mondható. Hiányzik belőle a zsigeri hátborzongatás, nem igazán él a suspense-ben rejlő lehetőségekkel sem (nincsenek benne valódi téttel bíró, kiélezett szituációk), s alig mutat valamit a metamorfózisokból (az undor, a bizarr és a groteszk kategóriái nem játszanak szerepet a történetben). Pedig hogy mennyire érti és tudja használni ezeket a műfajtipikus hatáseszközöket, azt már A patkány éve (2013) és annak két további folytatása is, ékesen bizonyította. Nyilván tudatos poétikai döntés eredménye az, hogy még átalakított és szelídítettebb formában sem élt velük. Ebből adódóan aztán ha valami félelmetessé teheti az elbeszélést, akkor sokkal inkább az, amit nem fejt ki a szöveg, illetve nem mutat meg a kép, s ezért a gyermeki fantázia a maga módján egészítheti ki. Bevallom, kicsit többet vártam a szövegtől, túl rövidnek, szikárnak és helyenként töredékesnek találtam, amiért aztán néhány fordulattal vagy megoldással sem tudtam igazán kibékülni: a biológiatanár túl gyorsan jön rá az átváltozások magyarázatára, Krisznek valószínűtlenül könnyen sikerül elcsennie a cellakulcsot, az átváltozottak túl könnyen és hamar adják meg magukat, s viselkedésükben nincs semmi fenyegető. Néhány komolyabb akadály és „forró” helyzet azért jót tett volna a cselekmény feszültségívének. Persze lehet, hogy mindez csak a gyermeki nézőpontot kellőképpen el nem sajátító felnőtt olvasó hiányérzete, akit túlságosan befolyásoltak a pretextus filmadaptációi.

Sietek azonban hozzátenni, hogy A testrablók éjszakája nem csak szövegből, hanem legalább annyira képekből is építkező műalkotás, ami a fent említett hiányokat kompenzálni tudja. Bán Sarolta illusztrációinaknem pusztán kísérő, díszítő funkciójuk van, s nem is csak egy-egy jelenet vagy figura kiábrázolásában érdekeltek, hanem végig jelentős mértékben alakítják a történet világát. Sőt: azt kell mondani, hogy a könyv méretét és terjedelmét nézve a képek aránya meghaladja a nyelvi elemekét. Tulajdonképpen egy folyamatos vizuális hátteret biztosítanak a szövegnek, amely mintegy szó szerint is ráíródik a – természeti és urbánus környezetet konkretizáló – képekre. Nem hagyományos illusztrált (gyerek)könyvről van tehát szó, hanem olyan picture bookról, ahol egymást feltételező és támogató, szimbiotikus viszony van kép és szöveg között, melyek szerves egységet képeznek: a szöveg nincs meg az illusztrációk nélkül, és az illusztrációk egymásutánja csak a textuális kiegészítőknek köszönhetően ad ki egy összefüggő vizuális narratívát (a műnek a fordítása például csak ugyanebben a formátumban és képi kivitelben volna elképzelhető). Az egymásra simuló és egymásba ékelődő képek és mondatok együttesen teremtenek meg egy olyan könyvtárgyat, amely aztán a lapozgatás tempójától és irányától is függően alakul át – a befogadók tudatának vetítővásznán – erőteljes képi hatásokkal kísért-formált irodalmi elbeszéléssé. Ha abból indulunk ki, hogy a 8-10 éves gyerekek elsődlegesen még vizuális típusok, gondolkodásukat és kommunikációjukat is döntő mértékben a képszerűség határozza meg, akkor az illusztrációk ilyesfajta dominanciája indokoltnak is mondható.

Az illusztrációk színes fotók, legnagyobb részt realisztikus benyomást keltő fotómontázsok. Nagyméretűek, egész oldalas vagy akár dupla oldalas kiterjesztésűek, melyeken nemritkán csak 2-3 mondat szerepel. Egy részük természetfotó, melyeken a fenséges esztétikai hatásnak érvényesülését elősegítő hegyeket, erdőket és gomolygó felhőtömböket, illetve óriásira nagyított víz alatti hínárokat látunk. Itt a zöld és a kék a domináns színek. Másik részük ipari enteriőröket ábrázol, ahol is a nagy, tágas terek, a monumentális gépek, a vascsövek és lépcsők labirintusa kelti ugyanazt a lenyűgözően félelmetes hatást. Az iskola szertárában játszódó rész illusztrációi pedig sajátos módon ötvözik a két csoport alkotóelemeit és színvilágát. A csövek és vezetékek hálózta, különféle szerszámokkal, kacatokkal teli sötét helyet egy középen fekvő bábból sugárzó, kékes-zöldes derengés világítja meg. Krisz tanító nénijének még formálódó alakmását rejti a különös képződmény: a könyv legszebb, leghatásosabb illusztrációja.

Ugyancsak kitűnik a sorból az az osztály ablakai mögé „vetített” kép, mely két vízben álló, tavirózsákhoz hasonló virágokkal körülvett férfit ábrázol: az egyikőjük kardjára támaszkodva pihen (mintha szundikálna), a másik épp orrához emel egy virágot. Ez az órán elhangzó tanári magyarázat vizualizációja, az Odüsszeia 9. énekéről van ugyanis éppen szó: „A lótuszvirág nagyon finom, de különös bódulatba juttatja a fogyasztóját. Miután túl sok lótuszt ettek, Odüsszeusz társai megfeledkeztek az útjuk céljáról és az otthonukról!” Bár elég valószínűtlen, hogy ilyen korú gyerekek Homéroszról tanuljanak az iskolában, miként az is, hogy épp ekkor toppanjon be hozzájuk az immár átváltozott igazgató, az alvást okozó pirulák bevételére utasítva őket – maga az antik párhuzam nagyon találó. A rejtélyes eredetű virág és annak álmosító és tudatmódosító hatása több tekintetben is emlékeztet a földönkívüli növény működésére, és a megszállt áldozatok személyiségváltozására. Ráadásul az illusztráció kerete olyan benyomást kelt, mintha a két alak akváriumban lenne, ami pedig a történet befejezését vetíti előre (erről később szólok).

Felbukkan a szövegben egy másik, intermediális párhuzam is, ami már jobban tükrözi a gyerekhős kultúrafogyasztási szokásait. A hasonmások mozgását és szenvtelen tekintetét látva Krisznek az egyik zombis videójátéka jut eszébe, ezért amikor el kell vegyülniük a tömegben, azt próbálja eljátszani, hogy ő egy zombi. A testrablók és a filmes horrortörténetek, illetve a rájuk épülő számítógépes játékok ikonikus élőhalott figurái közti hasonlóságok kibontása messzire vezetne, csupán két olyan további vonást emelnék ki, ami még összeköti őket: a test- vagy húséhséggel járó agresszió és a csoportos életmód.

A történet pozitív végkicsengésű: a földönkívüli invázió nem válik reménytelenül kontrollálhatatlanná, s nem kerül sor az idegenek megsemmisítésére sem. Az utolsó fejezetből megtudjuk, hogy a főszereplő kislány javaslatára az alakmások – kiváló alkalmazkodóképességüknek köszönhetően – víz alatti lényekké alakultak át, s egy tó mélyén építették ki a maguk birodalmát. Az utolsó illusztrációk egyikén az igazgató polipszerű csápokat növesztett alakját látjuk, akinek arca – szándékosan-e vagy sem, nem tudom, de – erősen emlékeztet H. P. Lovecraftra, a természetfeletti horror és a dark fantasy klasszikusára. Kultuszteremtő műveinek világa ismeretében nem kell különösebben hangsúlyozni e miliőnek a jelentőségét. Persze lehet, hogy mindez csak a felnőtt olvasó belemagyarázása, akit túlságosan befolyásoltak az amerikai író művei.

Mint ahogy az is ennek a számlájára írható, hogy az apa tréfának szánt utolsó mondatában sem feltétlenül derűs feloldást, hanem baljóslatúan elbizonytalanító effektust látok. Krisz apja, ízlésével merőben ellentétes módon, nem citromos, hanem csokis fagyit vesz magának. Lánya csodálkozó kérdésére pedig azt feleli a hegyek irányába révedő tekintettel: „Igen, a citrom is finom. De az ember mindig kipróbálhat új dolgokat, nem igaz? – felelte, és Kriszre kacsintott.”

A testrablók egyik ismertető jegye, hogy a tökéletes külső, testi hasonlóság mellett nem képesek az áldozatok személyiségjegyeinek maradéktalan reprodukciójára. A bábokból kikelő hasonmások azzal árulják el magukat, hogy olyat tesznek, mondanak vagy akár esznek, amit az „emberi prototípus” azelőtt soha.

A könyv utolsó, szöveg nélküli duplaoldalának illusztrációján a vízfelszínen áttörő napfény kölcsönöz megnyugtató, anilinkék derengést a víz alatti világnak. Idegeneket nem látni, csak a sejtelmes homályban kígyóként tekergőző indák nem engedik elfelednünk, hogy ott vannak valahol, a mélyben, s mi nem tudhatjuk, mi zajlik bennük, így azt sem, mennyire volt valós, őszinte a megszelídülésük.

Bartók Imre: A testrablók éjszakája. Bán Sarolta illusztrációival. Tea Kiadó, Budapest, 2019