Káoszból a jeleket

A Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás közös szervezésében 2020. július 1-én Krízis/művészet címmel új időszaki kiállítás nyílt a pozsonyi Brämer-kúriában. A kiállítás a szlovák gyökerekkel is rendelkező 20. századi magyar festőművésznő, Vajda Júlia művészetébe nyújt betekintést, s egyben ez az intézmény első olyan tárlat, amely virtuálisan is körbejárható és megtekinthető. A kiállítás kurátorával, Erdész Lászlóval, szentendrei és budapesti galériatulajdonossal, műkereskedővel, és nem utolsó sorban Vajda Júlia hagyatékának kezelőjével beszélgettünk.

Kezdjük az elején egy kicsit személyesebb, a kiállítástól távolabb eső témával. Ha jól tudom, már több mint harminc éve foglalkozik galériaműködtetéssel és műkereskedelemmel. Felvázolná röviden, hogy lett Önből egy nemzetközi színtéren is ismert galériatulajdonos?

Eredetileg beruházó mérnök vagyok. De volt egy nagy váltás az életemben: válás, befejeződött egy nagy beruházás, Dunaújvárosban meg épp nyílt egy galéria, ahová galériavezetőt kerestek. A barátaim – sok művész volt köztük – pedig azt mondták, hogy ők látják bennem a lehetőséget, vágjak neki. Így lettem galériavezető Dunaújvárosban az akkor egyeduralkodó Képcsarnok Vállalatnál. Ezek után elkezdtem ott érdekes dolgokat csinálni, aminek eredményeként felhívott Szentendréről Farkas Ádám szobrászművész, és mondta, hogy létre akarnak hozni egy galériát. Engem meg érdekelt a dolog, mert számomra Szentendre a magyar képzőművészet központja, abban az értelemben, hogy azok a művészek, akik engem érdekeltek és akiket fontosnak tartottam (Korniss Dezső, Bálint Endre, Vajda Lajos stb.), ott éltek, ott dolgoztak, ezért egy csoda volt számomra, hogy esetleg ott nyithatnék galériát harmincegy évesen.

Én abban az időben – akkori szemmel nézve – nem egy hagyományos galériában gondolkodtam, hanem egy menedzserszemléletű, kifejezetten nemzetközi kapcsolathálóval rendelkező galériát akartam létrehozni, ilyen akkoriban még nem volt Magyarországon. A galéria köré csoportosult – általam nagyra tartott – művészkör tagjai a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem igazán juthattak szóhoz, mivel ők számítottak az akkori Magyarországon ellenzéknek. Vagyis nem nagyon voltak kiállítási lehetőségeik, így a nagy részük anyagi problémákkal küszködött. Ezért is gondoltam, hogy szükség van az általam elképzelt galériára Szentendrén. Abban az időben a kisvárosnak jó kapcsolatai voltak Németországgal, sok német vendég járt Szentendrére, én pedig megláttam azt a vevőkört bennük, akiket megszólíthatnék. Elkezdtünk külföldi művészeti vásárokra járni – azt se tudták akkoriban Magyarországon, mi az –, így képviseltem az első öt-hat évben Magyarországot Kölnben az Artcologne-on – az egyik legnívósabb európai művészeti vásáron, ahol a dolgok történtek.

Körülbelül ötven művész tartozott a galériához, és ahol sok művész van, ott sok a probléma is. Akik tehetségesebbek voltak, azoknak a műveit ugye vették, akik nem annyira, azokét nem. De ezt a művészek nem szeretik elismerni, indult a vádaskodás, hogy én kedvezek ennek, a másiknak meg nem. Szóval a rendszerváltás után azonnal nyitottam egy magángalériát 12 négyzetméteren. Rizikós volt, de miután kimeszeltük a helyiséget, kiraktam a falra három Hencze Tamás-művet, és kitártam az ajtót szellőztetni. Így alakult, hogy még a megnyitó előtt besétált három holland lány és megvette a kiállított három képet. Röviddel a megnyitás után kibővítettük a galériát, és most már harminc éve működünk. Jelenleg azonban krízisben vagyunk.

Épp erre akartam kitérni, hogy milyen a galériák helyzete jelenleg Magyarországon? Mert ha jól tudom, áprilisban zárt be például Tihanyban a KOGART galériai is.

A krízis mindenkit érint, az ma már mindenki számára világos, hogy ez a pandémia a fejlett társadalmakban is óriási változásokat generál, mégis majdnem fölfoghatatlan és érthetetlen számomra, ami történik.

Na, most ugye háromféle galéria létezik a világon. Az első, amelyik az államon élősködik, kiszolgálja, neki nincs most se nagy gondja igazán. A következő típus, aki ugyanezt csinálja, csak a házastárson, vagy valamilyen sikeres cégen, vállalkozón csüng. A KOGART tulajdonosa annak idején a saját vagyonából 3 milliárd forintot egy alapítványba helyezett – amikor magas volt a kamat – azért, hogy galériák szülessenek, így jött létre az Andrássy úton és Tihanyban is. Egyetlen kikötése volt, hogy ez az alapítvány csak a kamatból működhet, a tőkéhez nem lehet nyúlni. Ez nem sokáig volt életképes így, de először kapott a Gyurcsány kormánytól, aztán az Orbánéktól is. Amikor elfogyott, a KOGART tulajdonosa úgy döntött, ennyi volt. Kár, mert szép galériák voltak.

És van a harmadik, a legritkább galériatípus, amely abból fizeti ki a villanyszámlát, hogy képet ad el, na ezek vannak nagy bajban, többek közt én is, mert nincs vevő. Hiába álltam két lábon. Egyrészt voltak a külföldi nagy projektek Amerikában, Kínában. Ezek most mind leálltak. Az elmúlt években 16 nagy kiállítást csináltam külföldön – csak hogy egy példát említsek: Pekingben a nemzeti galéria kortárs részlegén 2300 négyzetméteren, 172 ezer látogatónak. Másrészt ott volt a galéria napi forgalma, kiállítások stb., de Szentendrén a gyűjtők nagy része külföldi, és most eltűntek ők is, a villanyszámlát viszont ki kell fizetni.

Tereljük kicsit a beszélgetést Vajda Júlia irányába. A galéria weboldalán olyan művészektől vásárolhatunk képeket, mint Viktor Vasarely, Kassák Lajos, László Endre, Bortnyik Sándor. Honnan ez az ismeretség a hagyatékok kezelésével kapcsolatban, például Vajda Júliával?

Vajda Júlia egy nagyon különleges alkotó, egy szenzibilis, érzékeny, visszahúzódó személyiség. És ilyen volt életében is, amikor én megismertem. 1980-ban – halála előtt két évvel – együtt dolgoztam vele. A galéria fölött volt egy grafikai műhely, ebben a műhelyben minden művész kapott egy hetet egy nyomdásszal, akinek segítségével szitanyomással sokszorosítottak műveket. Ez egy jó hangulatú dolog volt, Barcsay épp úgy részt vett benne, mint a fiatalok.  Amikor Júlia oda járt alkotni a műveit, sokszor lejött és beszélgettünk. Később, amikor megtudta, hogy rákos, kihozta a lányát és annak férjét Szentendrére, és úgy rendelkezett, hogy a hagyatéka, valamint első férje, Vajda Lajos hagyatékának kezelését rám bízzák. Ez így is történt, és elkezdtem kiállításokat szervezni a műveikből a világ minden táján. Illusztrálom egy példával, hogyan zajlik ez az egész: a New York-i kiállítás megnyitójára elhívtam a MOMA egyik művészettörténészét, aki hozott magával egy másik hölgyet, és miután nézegették a képeket, kaptam egy ajánlatot, hogyha elviszem a képeket Washingtonba, akkor ez a számomra ismeretlen hölgy szívesen megnyitná a kiállítást. Kiderült, hogy a hölgy a Nemzeti Galéria egyik igazgatója. Így is történt, valamint így került a Nemzeti Galériába az egyik Vajda Júlia-mű is.

Ha jól tudom, a pozsonyi Vajda Júlia-kiállítás a képzőművésznő második szakaszát, azon belül is egy fejezetet érint főként. Miért pont erre a szakaszra esett a választás? Egyáltalán honnan jött a pozsonyi kiállítás ötlete?

Miután Vajda Júlia Trencsénben született, és 22 éves koráig Pozsonyban élt (rokonai még most is itt élnek), ezért arra gondoltam, hogy keresek a várossal kapcsolatokat, így találtam meg Kún Kelemen Melindát, akivel az a gondolatunk támadt, hogyha van fogadókészség, akkor bemutatjuk Vajda Júlia munkásságát itt, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában. Ezután végiggondoltam az egészet, hogy jó lenne egy több éves programot is kidolgozni majd, hogy miután bemutattuk a Brämer-kúriában, megpróbáljuk majd felkelteni a kereskedelmi galériák érdeklődését is, és szervezhetnénk aukciókat, esetleg megszólíthatnánk a Szlovák Nemzeti Galériát, és így tovább.

Vajda Júlia nagyon érdekes életművel rendelkezik, aminek egyik specialitása, hogy – még idősebb korában is – mindig voltak körülötte fiatalok. Nem minden művész képes erre – sokan vannak, akik megcsontosodnak –, de neki ilyen volt a természete, mindig is érdekelte, hogy épp mi történik a művészvilágban, és hát hol máshol történek a dolgok, mindig a fiataloknál aktuálisan. De nemcsak barátságot ápolt velük, hanem például, ha fontos avantgárd kiállítás nyílt valahol, akkor meg is hívták őt. Folyamatosan kapcsolatot tudott teremteni az épp kiforró és még alakulóban lévő művészettel. Magyarországon – mint mindenhol máshol – mindig is volt és lesz is egy szellemi kör, ami számít – írók, színészek, képzőművészek stb. –, az egyik ilyen jelentős társaság például mindig nála, az ő lakásán jött össze egy kis szellemi vitára. Ezt saját művészete mellette köszönhette első férjének, Vajda Lajosnak is, aki egy zseninek számított az érdemes és kiváló művészek között is.

Szóval – hogy visszakanyarodjak a kérdéshez –, valahogy így került Pozsonyba ez a kiállítás. Ami pedig a válogatást illeti: Vajda Júliának körülbelül nyolc olyan periódusa volt, amikor váltott, meg tudott újulni. Ezekből a periódusból választottam ki kettő olyat, amelyek itt markánsabban meg is jelennek. Jelzés szinte a többi is, ilyen például az Elvégeztetett című olajkép, ez az Európai Iskolás korszakából való. A két fő periódus közül az egyik a párizsi, ezeken főleg szürrealista-absztrakt pontok és vonalak jelennek meg, a másik ilyen fő téma – hogy legyen szín is a történetben – a konstruktív vonal, amihez talán jobban tudnak kapcsolódni az emberek. Jól tükrözi ezt Pozsonynak ez a negyede is: ahol vagyunk, az egy történelmi épület, de körülöttünk csupa olyan konstruktív épület van, ami a jelen kort tükrözi.

Kicsit előbb már ki tért rá, hogy Szentendre és Budapest mellett New Yorkban, Párizsban, valamint számos más helyen is rendezett kiállítást Vajda Júlia művészetéből. Milyen volt Vajda Júliának a nyugati, illetve a keleti kultúrához és művészethez való viszonya. Gondolok itt arra, hogy nem hódolt be sem a magyarországi szocialista propagandaművészetnek, ugyanakkor nem csinálta azt sem, amit sok nyugati művész, akik a piac kívánalmának kielégítésén fáradoznak. Hogy találta meg a függetlenséget, a mozgásteret a kettő között?

Ez az egyik érdekessége és titka Vajda Júliának, ami az ő egyéniségéből és belső értékvilágából táplálkozik. Ugye voltak – miként a kérdésben is benne van – az olyan művészek, akik a megélhetés, a rábeszélés vagy épp a beszervezés alapján kurzusművészetet csináltak, vagyis ha épp egy partizánt kellett lefesteni, akkor azt és csak is azt, és így tovább. Ő erre teljesen alkalmatlan volt, meg se kérték rá. Eleve az ő indulása és művészi életpályája mindig az ellenállás oldalán volt, mármint a művészi ellenállás oldalán. A barátai közül például Korniss Dezső teljes szellemi emigrációba vonult, Bálint Endre elhagyta az országot, későbbi férje, Jakovits József Amerikába távozott. Tehát nagyon sokan inkább valamilyen módon elhagyták a terepet, de nem hódoltak be. Így volt ezzel Júlia is, annyira kívül esett a horizontján a propagandaművészet, hogy eszébe se jutott soha. A másik dolog, hogy neki volt egy programja az élethez, amelynek egy fontos eleme volt, hogy fiatalon elhunyt első férjének, Vajda Lajosnak munkásságát megismertesse a világgal. A világ művészeti központja pedig mindig is Párizs volt, van és lesz. Ezért arra gondolt, hogy megpróbálja Párizsban befuttatni Vajdát. Ez egy idealista elképzelés volt, de mégis belevágott úgy, hogy nem volt pénze, ikergyerekeit pedig édesanyjára és barátjukra hagyta. Kicsempészett egy nagy adag Vajda-művet Párizsba, és megpróbálta megkeresni azokat a kapcsolatokat a múzeumok és galériák világában, akik aztán felkarolják Vajda Lajos műveit. Ebben persze semmilyen gyakorlata nem volt, ehhez képest talált aztán egy Fachetti nevű galériást, aki abban az időben olyan volt, mint most a Gagozian, tehát egy nagy név, aki persze dörzsölt kereskedő lévén meglátta a fantáziát Vajda Lajosban, és egy anyagot Júlia nála is hagyott bizományban.

Mindeközben, hogy az ő művészi fejlődése is előrehaladjon, járta Párizsban a könyvtárakat és a galériákat. Abban az időben jelent meg egy Georges Mathieu nevű francia művésznek a kiáltványa, aminek a lényege nagyon beleillett az ő elképzelt programjába. A második világháború utáni rendetlenségben főleg a magyar, emigrációba vonult művészekkel (Hantai Simon, Beöthy István, Vasarely stb.) való beszélgetések és találkozások során megtapasztalta, vagyis inkább rácsodálkozott – számára ez újdonság volt –, hogy miként is működik a művészet világa. Megtudta, hogy üzleti alapú nagyon sok minden, és őt ez taszította már csak alkatilag is: nem azért alkotott meg egy művet, hogy azt minél több pénzért eladja, mint ahogy a baráti köre se. Csodálatos pasztelleket tudott volna alkotni, amelyeket jó pénzért eladott volna, de akkor óhatatlan, hogy belekényszerítik abba a szerepbe. Szóval Júlia úgy döntött, hogy ő ettől is (nyugati piacorientált művészet) meg attól is (szocreál és propagandaművészet) elhatárolódik, és a belső világát fogja megmutatni. Ebből az egész káoszból keresett jeleket, amiből később építkezhetett. A pozsonyi kiállítás is ezt mutatja be, legalábbis a párizsi periódus egy részét.

Említette, hogy Vajda Júlia életprogramjának egy kiemelkedő része volt, hogy Vajda Lajos művészetét felfuttatja. Hogy határozta meg saját magát Júlia a férjéhez képest? Mármint a művészetben ez a kapcsolat hogy jött létre, miben különbözött vagy mit folytatott Júlia Vajda Lajos művészetében?

Ez egy nagy probléma lehetett az elején, hogy miként lehet egy ilyen domináns művész mellett érvényesülni, mint Vajda Lajos. De Júlia tudta jól, hogy csak akkor tud továbblépni Vajda árnyékából, hogyha elemzi, hogy mit csinált a férje, majd ő is megpróbál olyan műveket alkotni, aztán amikor ezt mind kivesézi, akkor aztán tovább lehet majd lépni. Itt a pozsonyi kiállításon is van két olyan mű, amely nagyon hasonlít Vajda Lajos fontos műveihez, tudatosan hasonlít, ugyanakkor mégis más. Vajda Lajosnak volt néhány olyan újítása, ami abban az időben ritka volt, évekkel később csinálták Amerikában az absztrakt expresszionisták például azt, hogy a kép a keret teljes terét kitölti, és a történet tovább folytatódik a szemedben.

Tehát Júlia ezt a csatát megvívta, volt egy rövid periódusa, amikor alkotott negyven művet, amelyek hasonlítanak a Vajda Lajoséihoz, aztán soha többet. Ez az egyik jelentősége Júliának, hogy erre képes volt, hogy mindig meg tudott újulni, hogy mindig tovább tudott lépni.

Ami engem leginkább megfogott a művészetében, azok a belső térképek, amelyek „a teremtés eszméjének női és vízszintes elemeit próbálta megragadni”.

Ha a világot nagyon leegyszerűsítjük, akkor van néhány általános rendező elv, ami mindenben jelen van. Ilyen a függőleges és a vízszintes is, az igen és a nem, a jin meg a jang, a férfi és a női princípium. A függőleges az egyértelműen a férfi princípiumot jelképezi, a női pedig a vízszintest. Ez nagyon érdekes, ha a művészeten belül gondolkodunk erről: ami megfogalmazódik ezekben az igen-nem, vízszintes-függőleges képekben, az az, hogy a vonalak bennük – ezekben a belső térképekben – mindig találkoznak egy ponton, de aztán soha többé újra, „mindenki” megy jobbra-balra, le-föl, de többször nem találkoznak.

Tervez újabb Vajda Júlia-kiállítást a közeljövőben?

Igen, nálam a galériában Szentendrén tervezek egy teljesen új anyagot bemutatni. Eddig még sehol nem voltak ezek a képek kiállítva. Persze most minden, a pandémiától függ, így az is, hogy mikor kerülhet majd sor a kiállításra, de én most azt mondanám – bizakodóan –, hogy leghamarabb az ősz második felében, október-november körül tekinthető majd meg az új anyag.

Vajda Júlia Krízis/Művészet c. pozsonyi kiállítása szeptember 20-ig tekinthető meg a Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában.

A kiemelt képet Feke Arnold készítette.