Le tudnád nekem írni?

Kevés olyan zenész van, aki folyamatosan változó és fejlődő hangzásvilága mellett is konzisztens kritikai és közönségvisszhangot kap, de Perfume Genius ezen ritka kivételek közé tartozik. Előző lemezét is már egy kiteljesedett művész kiforrott munkájaként említette a zenei sajtó, így a Set My Heart on Fire Immediately címre hallgató album megjelenését nagy elvárások előzték meg.

Mike Hadreas könnyedén lehetett volna a Nagy Szenvedő Outsider Művész. Queer fiatalként bőven kijutott neki a bullyingból és az erőszakból, amelyhez súlyos drogfüggőség is társult – mindezt pedig Crohn-betegség és testképzavar is tetézte. A 2000-es évek végére azonban összeszedte magát, és elkezdte zenei karrierjét. A 2010-es Learning lo-fi etűdjeiben és a 2012-es Put Your Back N 2 It kamarapop dalaiban a saját traumái mellett a társadalom számkivetettjeinek történetét meséli el gyakran plasztikus szövegekkel, rengeteg empátiával, ítélkezés nélkül, itt-ott megcsillanó reménysugárral. Amikor azonban az ars poeticaként is felfogható Hood című dalhoz („Soha nem szólítanál kedvesemnek, / ha valóban ismernél”) készült videoklip sokaknál kiverte a biztosítékot, Hadreas a 2014-ben megjelent Too Bright torz szintetizátorriffekkel megtámogatott glam rockjában és cinikus dalszövegekben élte ki a dühét és csalódottságát. A két és fél évvel később, 2017-ben megjelent No Shape című negyedik albumán Perfume Genius ismét egy új arcát mutatta meg: a zene barokkosan díszes, a szövegekből pedig boldogság és magabiztosság árad.

[reszketeg levegővétel] / Egész életem fele már letelt – így indítja az albumot a Whole Life, és már itt biztosak lehetünk abban, hogy a No Shape biztonságérzetének lőttek. Hadreas nem titkolta, hogy az ötvenes-hatvanas évek klasszikus balladái – különösen Roy Orbison – nagy hatással volt rá az album megírásakor, és ezt ebben a dalban lehet a leginkább tetten érni. A lágyan hömpölygő hangszerelés, és az Orbisont megidéző, mélyen búgó és mégis a sírás határán álló vokál végül a mennyekbe vezet minket, hogy aztán visszazuhanjunk a Describe post-grunge nihiljébe, ahol „már nem szólnak a harangok, csak a gyomrom korog”. Perfume Genius zenéjére mindig is jellemző volt a műfajok keverése, és ez itt sincs másképp: a post-grunge nyitóriffet a refrén alatt countryval színezett dream pop váltja, míg a dal egy közel kétperces ambient kódával zárul – az a hallgatóra van bízva, hogy ennek a végén kitörünk-e ebből a depresszióból, ahol a fizikai tapasztalás is csak vágy, vagy teljesen beleveszünk abba. A Crohn-betegség és a testképzavar miatt Mike Hadreas szövegeiben a test általában valamiféle ellenségképként jelenik meg, éppen ezért izgalmas, hogy a Without You az összhang pillanatát ragadja meg egy szerelmes dal keretében. A kitartott szintetizátorriffek és a játékos zenei megoldások miatt a dal simán elférhetett volna a The Cure legendás Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me albumán is; a végére pedig nemcsak mi, hallgatók, hanem a különböző hangsávok is táncra perdülnek.

A dalok sorrendje rettentően sokat számít egy album érzelmi és zenei ívének meghatározásában, és Perfume Genius alaposan ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket. A B oldalt indító, egy kellemetlen egyéjszakás kaland történetét elmesélő Jason ugyanis visszarepít minket a hatvanas évekbe, csakhogy a célpont ez esetben Franciaország. A mézként csorgó basszus, amit a vonósok és a csembaló(!) tesz teljessé, Serge Gainsbourg barokk pop-rockját juttatja eszébe, Hadreas pedig Gainsbourg-protégée-t imitálva angyalian naiv falzettben énekel. Innét ismét a pokol következik, a Leave az album legmegfejthetetlenebb dala, a démonira torzított vokál és a klimax felé rohanó hegedű mögül egy szadomazochisztikus jelenet sejlik fel. Az újabb megsemmisülést ismét a nyolcvanas évek hangzásvilága oldja fel, az On the Floor az album leginkább mainstream popdala, szabályos dalegységekkel, és könnyen értelmezhető szöveggel – de hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgunk, a Cocteau Twins énekesnőjére, Elizabeth Fraserre emlékeztető glosszoláliával vezeti a dalt siránkozva-szenvedve az utolsó taktusok felé.

Ha az On the Floor az abszolút vágyódás dala, ahol már nem is a vágy tárgya a fontos, hanem maga a vágy, a Your Body Changes Everything ennek a vágynak a beteljesülése. Ez a beteljesülés azonban sem nem romantikus, sem nem erotikus, harci dobok és torzított vokálok között küzd meg egymással – vagy egymásért – a két test. Az egész albumon visszatérő motívum, de ebben a dalban a leghangsúlyosabb, ahogy Perfume Genius a ritmusszekcióval kelt feszültséget a dalaiban – a dobok néhol dadognak, néhol mintha nem a dal ütemével harmóniában szólalnának meg, néha csak kósza zörejként bukkannak fel mindennemű mintázat nélkül, kihúzva a lábunk alól az egyetlen biztos viszonyítási alapot. A dalt záró I know kántálása egyszerre tűnik vigasztalónak és beletörődőnek, mígnem a szemantikus szaturációnak köszönhetően a kifejezés ismételten hangjátékká redukálódik. A Moonbend ismét Perfume Genius experimentális oldalát villantja meg. A dal, amelyben – mintegy a Without You ellenpontjakét – egy testet váj ki a holdfényből, amelyben elrejtőzhet a világ és az élet elől, a klasszikus zene elemeit egyesíti a Talk Talk kései post-rock kísérletezésével egy szinte transzcendentális igézetben. Hasonlóan álomszerű hangulatot fest le az ezt követő, két férfi katona titkos szerelmét megelevenítő Just a Touch is – az egyetlen olyan pillanat az albumon, ahol két egymást követő dal között nincs semmilyen disszonancia.

A lemez D oldalát ismét akut pulzálás nyitja, a Nothing at All fojtott lüktetése az első pillanattól kezdve katarzisért sikít, de a második refrén előtt a dal szinte teljesen elhallgat, hogy aztán az utolsó refrénre kirobbanjon a keserédes klimax, amit még Bruce Springsteen is megirigyelne. A Schubert Ave Mariájának nyitóhangjait megidéző One More Try elkezdi lezárni az albumot, visszakanyarodik a vágy testi-lelki dimenziói közé – az öregedés és a halál talán nem olyan rossz, ha van az ember mellett valaki –, és visszakanyarodik az Orbison-féle balladák dallamvilága felé is. A power popot és a dream popot elegyítő Some Dream az értelem és érzelem utáni vágyat vizsgálja meg még egyszer, metszően éles szövege azt firtatja, vajon megérte-e annyi mindent feláldozni a művészetéért („és annyi időt töltöttem azzal, hogy minél tökéletesebb legyek / most nincs mellettem senki […] csak a szél fütyül a nádasban, és én csak ezt hallgatom […] Mindezt egyetlen dalért?”) Az album záródala, a Borrowed Light, pedig a vágy metafizikai vonzatát firtatja, eljátszik a gondolattal, hogy talán nincs is semmi titok a létezés mögött, nincs számunkra több, mint az itt és most – nem véletlen, hogy Hadreas a Pitchforknak adott interjújában karrierje legszomorúbb dalaként jellemezte a szerzeményt, amely zeneileg nemcsak az albumot teszi keretbe, hanem az énekes karrierjének első tíz évét is, a finom, minimális, énekhangot előtérbe toló hangszerelés az első két lemezére volt jellemző.

A Set My Heart on Fire Immediately Perfume Genius leglelkesebb kritikai visszhangját kapó albuma lett (a kritikákat összesítő Metacritic oldalon az album ebben a pillanatban 91%-on áll), és ez nem véletlen. Hiába széttartóak az albumon a zenei hatások és megoldások, hiába
szólnak a dalszövegek szinte mindenről a szexualitás és a filozófia közötti spektrumon, és hiába nehezen befogadhatók az avantgárd megoldásokkal operáló dalok, Mike Hadreas bensőséges őszintesége azonnal lángra lobbantja a szívet, hogy ne vesszünk bele az utolsó dalban felvázolt semmibe, hiszen semmi sem olyan bizonyos, mint az, hogy ha vágyakozunk,
akkor még élünk. Mindez pedig egy olyan ötvenperces érzelmi és zenei hullámvasútra ülteti fel a hallgatót, amelyre minden kínzó kérdés, fájdalom és furcsa katarzis ellenére vissza akar szállni, újra meg akarja nyomni a lejátszás gombot – és, azt hiszem, ennél nagyobb dicsérettel nem lehet illetni egy albumot.

Perfume Genius: Set My Heart on Fire Immediately, 13 dal, 50 perc, Matador Records, 2020