A színház kockázatos ügy

„Hosszabb ideje vagyok alkalmazásban Miskolcon, mint bárhol máshol életemben” – veti oda Béres Attila mellékesen, még mielőtt bármit kérdeznék. Nem semleges a fun fact hangsúlya, van benne emberi és szakmai összegzés. Továbbá némi hatáskeltés, de egy rendezőtől ezt nemhogy elnézi, de el is várja az ember. Egy színházigazgatótól meg pláne. 

Mint rendező és a művészeti tanács egyik tagja kerültél nyolc éve Miskolcra, majd 2015-ben, Kiss Csaba távozása után igazgató lettél. Az élet meg a körülöttünk levő világ változott. És a színházat érintő vízió hangsúlyai?

Nézd, sok változás elindult nyolc éve, és Kiss Csaba érdemei ebben elvitathatatlanok, de akkor sem volt cél, és azóta sem lett az, hogy erőből mutassuk meg, milyen színházban hiszünk. 2015-ben már más felállásban kaptunk egy új, ugyanakkor jóval nagyobb felelősséggel járó lehetőséget, amivel viszont tudtuk, hogy élnünk kell. Mintha a kezünkbe adtak volna egy kockát, amivel újra dobhattunk, de nem dobhattuk rosszul. Pontosan ismertem, hogy milyen érzés, ha egy előadás sikere miatt odafigyelnek rád, mert a pályám elején ezt átélhettem. De ahhoz képest nagyon rövid időn belül azt is megtapasztalhattam, milyen az, amikor azok a láthatatlan kezek, amik feltesznek egy polcra, hirtelen levesznek onnan és egy kalapáccsal apró darabokra törnek. Miután bemutattuk a Kivilágos kivirradtigot, ez a személyes élményből táplálkozó érzés – nevezzük nevén: a bukástól való félelem – nagyon erős volt bennem, és nem akartam, hogy még egyszer megtörténjen, ráadásul úgy, hogy nem az én egyéni pályámról van szó, hanem egy társulat életéről. Ezért aztán arra nagyon ügyeltünk, hogyan építkezünk, milyen lépésekben haladunk, milyen darabokat veszünk elő, kik azok a rendezők, akiket meghívunk. Alapvetően egyébként nem érzem, hogy jelentős változás vagy fordulat történt volna, inkább csak folyamatos finomhangolásról van szó.

A félelem még benned van?

Persze, nyilván, mint mindenkiben. A színház kockázatos ügy, mert fogalmunk sincs, miből lesz „A Siker”, de arra lehet figyelni, hogy sorozatos szakmaiatlanságra ne kerüljön sor. Vitathatatlan, hogy voltak melléfogások, kudarcok, de szerencsére nem látványosak, és nem ezek határozták meg a színház létezését. Évi tizenöt bemutatónál viszont törvényszerű, hogy nem mindegyik lesz Kivilágos kivirradtig vagy Feketeszárú cseresznye. Ha kétévente összejön egy ilyen előadás, az nagyon jó. 

Igazgatóként végül a tiéd minden felelősség, de a művészeti döntéseket nem egyedül hozod meg. Mitől működik a művészeti tanács? Vagy kérdezhetem úgy is, mivel igen gyakran művészeti kalácsként hivatkozol magatokra: mi az a kovász, ami összetartja?

A véd- és dacszövetség. Van valami egészen gyötrő és időigényes abban, ahogy mindenki bedobja a maga darabötletét, ahogy a színészek feladatairól mindenki elmondja a maga elképzelését, ahogy egy meghívott rendezőt, egy hozott alapanyagot mindenki megismer, de biztonságot ad, hogy régóta ismerjük egymást, barátok is vagyunk, és nagyon hasonlóan gondolkodunk. Bár az egyéniségünk más, és az ízlésünk is eltér, de ugyanonnan indultunk, ezért van egy közös szakmai nyelvünk. Mindent meg tudunk nyíltan beszélni, ebben óriási erő és tartalék rejlik. Kamuk nincsenek, a sértődések meg elmúlnak. Azt nem tudom, hogy ebben a pályában mennyi a szerencse, de az biztos, hogy irgalmatlan kitartás kell hozzá. Ez utóbbiban mi közösen és külön-külön is jók vagyunk.

De a kalácson túl, sőt még inkább a kalács előtt, a társulatra vagyok büszke. Mi nem vívtunk véres csatákat az Örkénnyel vagy a Katonával, hogy egy színész hozzánk szerződjön, mert nyilvánvaló, hogy Miskolc mint város nem tudja azt biztosítani, amit Budapest; szakmailag azonban olyan helyzetbe kerültek és kerülnek azok, akik itt vannak, hogy meglepő, eddig ismeretlen színeket mutathatnak magukból. Ha maradunk a gasztronómiai hasonlatoknál: ebben a kifőzdében jók az alapanyagok, szépen pucoljuk a répát meg a krumplit, és reméljük, hogy a végeredmény is ízlik.

Mit vesz meg a miskolci közönség? Bármit elfogad?

Nem. Voltam státuszban Egerben, Pécsen, Szombathelyen, és dolgoztam más városokban is, de a miskolci egyikhez sem fogható, nem hasonlítható. Őszintén kívánom minden igazgatónak, hogy megtapasztalja. Nem egyszerűen hűségesek – a miskolci lélekben az van benne, hogy „a színház a mienk”. Lehet arról beszélni, hogy milyen ízlés dominált korábban, de egyáltalán nem műfajfüggő, hogy mit szeretnek és tartanak jó előadásnak. Nemcsak az az elképesztően motiváló, hogy százötvenezer jegyet adunk el egy évadban, hogy elképesztő számban kelnek el a tizenöt premierre szóló Arany bérletek, hanem az is, hogy a jegyvásárlókkal és a sok évtizede bérlettulajdonosokkal beszélgetni lehet. Mácsai Pál volt itt az Azt meséld el, Pistá!-val, és egy tűt nem lehetett leejteni a Nagyszínházban. Azt mondta utána, hogy rég tapasztalt olyan feszült figyelmet, mint azon az előadáson.

Ugyanazok vettek rá jegyet, mint a Szolnokról érkező Charlie nénjére, amin szintén nem lehetett leejteni azt a bizonyos tűt?

Valószínűleg nem teljesen fedi egymást a két halmaz. Máshonnan közelíteném meg a kérdést. Szoktam figyelni, melyik előadásra milyen dinamikával fogynak a jegyek. A vadkacsa arányaiban ugyanott van, mint a Hegedűs a háztetőn. A Feketeszárú cseresznye viszont veri a Hegedűs…-t. Ez azért jelent valamit. 

Például azt, hogy működik az elválasztás, a Nagyszínházban a populáris előadások, a Kamarában a művészszínház, a Játékszínben a kísérletező produkciók programja?

Igen, miközben az is fontos, hogy minden irányban van átjárás. Leginkább a színészek miatti érdeklődés vezet a kisebb vagy a nagyobb tér felé, de mi domináljuk a választást. 

Ha lenne a műsort érintő nézői kérés vagy városi nyomás, figyelembe vennétek?

Nem. 

A három játszóhelyen esténként ezer ember ül. Mekkora a város vonzáskörzete?

Nagy, elér Debrecenig, Nyíregyházáig, Budapestig, és vannak olyan nagyon szoros kötelékek, mint a Nádasy Erikáért buszokkal jövő egriek vagy a Lajos András miatt érkező felvidékiek. Legfrissebb terveinkben a turizmus is szerepel: egy komplex hétvégi csomagban kínálni a várost, Miskolctapolcával, Lillafüreddel és a kettő között félúton levő színházzal.

Az önkormányzati választásokon két komoly jelölt volt a miskolci polgármesteri székre. Emiatt kellett A és B tervvel készülni a színházban?

Nem kellett, mert tudtuk, hogy bárki is lesz a város vezetője, a Miskolci Nemzeti Színház erős, független intézmény volt és marad, amit alapvetően a nézőinknek köszönhetünk. Annak, hogy ők magukra vonatkoztatva is vallják: a színház olyan, amilyenek mi vagyunk. Most stabil az anyagi helyzetünk, tudjuk, mekkora a költségvetésünk. Ha lesz bevételünk, ha tudunk előadásokat tartani, nem lesz baj.

Kívülről nem tűnt úgy, hogy a koronavírus-járvány lebénította volna a színházat. Mennyi volt ebből a kényszercselekvés, és belülről hogyan éltétek meg? 

Nem volt kényszeresség, és nem volt bénultság sem, de emögött is az a magyarázat, hogy öten vagyunk. Ettől lesz a mátrix rugalmas és stabil. Március 19-én értelmező próbát tartottunk, aztán pedig amit lehetett, csináltunk a neten, majd ahogy lazultak a szabályok, elkezdtünk próbálni az előírások mentén. Amint lehetett, korlátozásokkal szabadtéri eseményeket rendezni, mi június 12-én bemutatót tartottunk, és ahogy be lehetett menni zárt térbe játszani, azonnal bementünk. De bármilyen gyorsan is dönthetnénk mi ott a tanácsban-kalácsban, ha nem lenne mögöttünk egy profi stáb, amelynek tagjai több évtizedes összeszokottsággal, a színházra nagyon vigyázva dolgoznak. Időbe telt, míg összecsiszolódtunk, mára viszont szinte zökkenőmentes a működés.

Emiatt lehet nyugodtan elmenni vendégrendezni évadonként egyszer-kétszer?

Emiatt.

Ha annyira jó és inspiráló itt, miért kell el-elmenni? A számlatömb vagy a céhlegények tapasztalatgyűjtése a magyarázat?

Mert öten vagyunk, és itt nem jut mindenkinek feladat. Viccet félretéve, egyébként meggyőződésem, hogy ezekből a meghívásokból nem kevés szól Miskolcnak, annak, amit itt elértünk. Persze, az egónak, az alkotói hiúságnak is fontos, de szakmai szempontból nem árt, ha nem mindig ugyanazokkal dolgozik az ember, egyszerűen mást hoz elő egy új közeg. Épp ezért, és most megfordítom a helyzetet, hívunk mi is vendégrendezőket, akik azt mondják, rang itt dolgozni. Hozzáteszem, olyanokat hívunk, akiket visszavárunk, mert folyamatban gondolkodunk a vendégek esetében is. Nem véletlen, hogy többször dolgozott itt a k2 és Mohácsi, Székely Krisztával tervezzük a jövőt, reméljük, hogy a jövő évadban érkező Ascher Tamás majd a későbbiekben szintén visszatér. 

A szakmai figyelem középpontjában van a Miskolci Nemzeti Színház. Mi számíthat léptékváltásnak?

Az, hogy nemzetközi térben is megmérettessünk, erre adhat lehetőséget három év múlva a színházalapítás 200 éves évfordulója. A fejünkben már körvonalazódik annak az egyéves eseménysorozatnak a terve, ami komoly nemzetközi érdeklődést generálhat, és nagyon bízom abban, hogy ez a csomag megvalósulhat.

Időről időre felmerül a neved más színházak, kisebbek és nagyobbak igazgatói széke kapcsán, függetlenül attól, hogy Miskolcon vagy státuszban. Hipotetikus kérdés: ciklus közben elmennél innen?

Nem. Erős ragaszkodásom van azokhoz a színészekhez, akiket mi, a művészeti tanács tagjai vittünk oda. Értük felelősséggel tartozunk. Ők azért vannak ott, mert mi ott vagyunk, mi pedig azért vagyunk ott, mert ők ott vannak. Nyilván nehéz úgy az élet, hogy felkel az ember, levezet reggel 180 kilométert oda, délután meg vissza, mert a gyereket el kell vinni teniszezni, de ezt megszoktam. Esküszöm, fura lenne, ha nem kellene kétszer másfél órát az M3-ason tölteni.

Fejléckép: Gordon Eszter