A reális lét utolsó sanszai

Az undor heteiben

Azon a héten, amikor hosszú hetekkel a tragédia után végre lejárt a Király Jenő haláláról való különös hallgatás szavatossága, és akiről a nyilvánosság csak így, e kései nekrológok formájában értesülhetett először, hogy egyáltalán itt élt, tanított és alkotott közöttünk, az ATV Havas a pályán című (2017. október 7-i) műsorában a Las Vegas-i mészárlás témakörében az építészként felkonferált egykori esztergomi polgármester, Tétényi Éva így reagált egy másik, a világot frissiben megrengető, ugyancsak meglehetősen tragikus eseményre: „Az erőszak és a félelem az, amit én hát kiemelnék… (Finom, szinte alig kegyeletsértően cinikus allúzió a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmre, avagy könyvre, mely allúzió a jelenlevők körében őszinte ovációt váltott ki – D. J.) És hogyha megnézzük a filmeket, amik mennek – nekem ugyan nincsen tévém, de néha azért ismerőst… megnézem, hogy mégis mi megy a műsoron …igen, elvből, most már több évtizede –, hogy tulajdonképpen azok, amikor a gyerekek felnőnek, és látják a filmen, hogy itt mindenki lő, csal, hazudik, lop, de inkább ugye lövöldözik egymást, lehet, hogy így eltűnik a valóság és a képzelet között az a határ, amit meg kellene tartani… és hát ez is olyan: buli.” (A teljes műsorral megegyező, a YouTube-ról azóta törölt videóban – https://www.youtube.com/watch?v=B3J8oXdCWJM – 27:25-től hangzott el.)

Kegyetlenségnek tűnhet a pongyola élőszóbeli közlést leírva tálalni, de a közlés tartalmi és nem pusztán stiláris pongyolasága talán még kegyetlenebb, és minél többet időzöm felette, annál kegyetlenebbnek tűnik. Végső soron is akkor tényleg a filmek tehetők felelőssé a mészárlásért, mintegy a filmek lelkén száradna közel hatvan ember halála? A társadalmi lét legbanálisabb attribútumait (lopás, csalás, hazugság) tényleg ilyen primitíven a filmek nyakába lehet és kellene varrni? A filmekben látható „lövöldözés” vajon nem mindeme elviselhetetlen attribútumok kritikája lenne inkább? Király Jenő szavaival élve: „A hírcsatornák szörnyeitől kellene félteni az ifjúságot, nem a filmek fantasztikus rémeitől vagy sorozatgyilkosaitól, akik csak jogosult szorongásainknak adnak arcot és nevet.” (Király Jenő: A mai film szimbolikája. 2017. Eszmélet. Bp. 323.) De ne rohanjunk ennyire előre, és tartalékoljuk inkább a nagy horrorgurukkal, George A. Romeróval, Tobe Hooperrel (utóbbival csaknem egy napon) eltávozott szerzőnk lenyűgözően szélsőséges és fájdalmasan őszinte verdiktjének igazságát szebb napokra: „Ha létezhet ma még valamiféle realizmus, az csak mint szennyfilm lehetséges.” (Uo. 323.)

Egy pillanatra inkább fogadjuk el a banális tudat e rögtönzött megnyilvánulását, csakhogy rákérdezhessünk: a verbális ámokfutás éppen aggálytalansága mértékében vajon nem erőszak-e maga is; a verbális mészárlás, mely magával a filmekkel számol le – ha nem is azzal, hogy a film művészet lenne, mert azzal már régen leszámolt –, nem lényegileg ugyanolyan elvetemült tett-e, mint ami kapcsán megfogalmazásra került, mellesleg magát az értelmes közbeszéd lehetőségét is azonnal felszámoló? Hiszen mindez a jelenlevő értelmiségiek őszinte elismerése és készséges asszisztálása mellett hangzott el. Miért? Mert e logikátlan logika, mely a valódi gyilkos lehetséges indítékai helyett a valódi bűnöst perdöntően a filmekben látja, éppen elvi és gyakorlati tartózkodásával mutat példát a többieknek abból az erkölcsi önbecsülésből és intellektuális tisztességből, amely önként és dalolva vonja ki magát a filmeken tengődők népes és szerencsétlen táborából. Filmeket elvből nem nézni, filmekről nem tudni, filmekről lehetőleg tudomást sem venni annyi, mint embertársaimért a minimális szellemi higiéné felelősségét vállalni – így szól az egykori polgármester önkéntelen etikai kódexe a film és a társadalmi felelősségvállalás szerény, ámde teljesíthető kapcsolatáról. Ami mégiscsak az álszentség netovábbja (ezért is érdemel különös figyelmet). Hiszen a filmeket vádló, rágalmazó és lényegében felelőssé tevő álláspontnak ez a teljesen reflektálatlan, skrupulusok nélküli önfeledt hangoztatása már maga is egyfajta mészárlás, méghozzá a verbálisan elkövetett fajtából való. Tétényi Éva szerint a filmek a gyilkosok, de legalábbis a felbujtók, az igazi felelősök. A világ szennyesét a szennyfilmek nyakába varrni „az elit ízlésdiktatúrájának kritikus-kommandósai” (Király Jenő) részéről egy magától értetődő értelmiségi reflex. Elvégre minden tömegfilm egy lábtörlő, amibe bárki kénye-kedve szerint beletörölheti a cipője talpát. A valódi gyilkos ártatlan, hiszen maga is áldozat, az áldozatok pedig mind csupán a filmek áldozatának áldozatai, ezzel is újabb bizonyosságot téve arról, hogy az erőszak csak újabb erőszakot szül. Vagy, ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben a haragtőkéjével mindvégig a társadalom tűréshatárán egyensúlyozó hősnőnek az ex-férj barátnője csacsogja: „a harag még több haragot szít”. E verbális inzultussal is felérő közhely kiapadhatatlan képmutatása hallatán Martin McDonagh hősnője kapitulálni kénytelen. Lerakja a kezében szorongatott borospalackot az asztalra, rezignáltan belátva, hogy katartikus egzisztenciális elégtételt bizony mégsem ezeken a banális, lényegében mélyen szerencsétlen, mert mindvégig dacosan felismerésképtelen figurákon kell venni.

Legszívesebben én is rezignáltan kapitulálnék, de a fentebb idézett végtelenül korlátolt megszólalásból mintegy az egész Király-életművet önkéntelenül is summázó végső interpretációs ítéletet, öntudatlan hermeneutikai végszót hallom kicsendülni, azt a slendrián rezümét, ahogyan ennek a szellemóriásnak a munkásságát a szokásos honi értelmiségi üzem – igen, a filmes szakmai üzem is, éppen róluk lesz szó ebben a dolgozatban – mindig is fitymálni fogja. Mert azt fogja, hiszen lényegében eddig is így taszította el magától. Ám Király Jenő halálhírének – csaknem egy hónappal a temetés után! – publikussá tétele hetében mindez nemcsak úgy hangzott, mint az egész életmű jelentőségét firtató végső kérdésekre adott tudattalan válasz, hanem úgy is, mint ami még azt is megválaszolja, hogy miért is ilyen furcsán és indokolatlanul későn lett publikus a halál híre: hacsak nem éppen ezért. Mintha ez a világ, pontosabban ez az ország még a halálhír publikussá tételére sem volna méltó. Mintha ez a reflexióktól és legfőképpen is az önreflexióktól irtózó, annak gyakorlására eleve képtelen, a filmet a művészet rangján még véletlenül sem elismerni képes, gyalázatosan önhitt, eleve és mindenkor összevissza, ész nélkül handabandázó, lejárt szavatosságú, szóra sem érdemes ország már csak egy ugyanilyen lejárt szavatosságú szűkszavú, semmire sem elég, semmibe sem beavató, semmire sem kötelező halálhírt érdemelne. (A magyarnarancs.hu első, rapid nekrológja például szó nélkül elment A film szimbolikája puszta léte mellett is, mintha a műnek nem lenne már évek óta tudható, publikus, egyértelmű címe, terjedelme, se online elérhetősége, se ügyetlen recenziója, csak a puszta beharangozott híre, és egy későbbi fejlemény tükrében még ez volt a méltányosabb gesztusuk, de azt a gyalázatos publikációt, amelyhez ráadásul elsőként dukált a nyomtatott sajtóban Királyról az első fénykép, nos, az a nekrológ számomra még arra sem méltó, hogy belinkeljem ide.)

Az utolsó tanári évei során (2008–2013) a Kaposvári Egyetem frissen induló Mozgóképkultúra Tanszékén – a Wikipédián olvasható tájékoztatás szerint – „tudományos munkatársként” (?) tevékenykedő, amúgy pedig 1971-től 2008-ig az ELTE oktatójaként dolgozó, a tanítványai által kezdettől foga körülrajongott és nagyra becsült, a hazai kulturális köztudat vérkeringésébe ugyan be nem kerülő, ám filmes berkekben annál ikonikusabb szaktekintélynek tartott Király Jenő első ránézésre valóban „úgy távozott az élők sorából”, ahogy élt: halkan. Kovács András Bálint nekrológjának címe az Élet és Irodalom hasábjain pontosan erre is játszott rá: A csendes óriás – Király Jenő halálára (Élet és Irodalom, LXI. évfolyam, 42. szám, 2017. október 20.). Ügyet sem vetve arra az egyedülálló körülményre, hogy csupán egy ötezer, egész pontosan: 434 + 368 + 479 + 591 + 674 + 635 + 654 + 531 + 659, az összesen annyi, mint kereken 5025 oldal terjedelmű, kilenc kötetből álló és 9,1 kg összsúlyú, kereskedelmi forgalomba nem kerülő főművét még az életében publikáló szerző esetében a csendes visszafogottságra esetleg valami nyomósabb, netalán tragikusabb egzisztenciális indok is fellelhető holmi genetikai attitűd olcsó alibijénél.

És ehhez nem is kell olyan messzire mennünk. Elég csak fellapozni Kovács írását, hogy belénk fagyjon a lehelet, ugyanis az ELTE BTK Filmtudományi Tanszék tanszékvezetőjének nekrológja csak 3000+-os műként utal a főműre. Hoppá: „A 2010‑ben megjelent közel háromezer oldalas A film szimbolikája című mű egyetemi előadásainak és filmelemzéseinek továbbírt, kidolgozott és…” – na de álljunk csak meg egy keresetlen szóra! Nem kell, hogy a filológusi énem rögtön kidobja a taccsot e pongyola adminisztrálás láttán, de mint egykori tanítványból lett kollégának nem ártana-e esetleg tudnia, mielőtt tudatná, hogy e roppant hányattatott sorsú mű több szakaszban jelent meg, és e szakaszolás elsikkasztása apropóján pusztán a 2011-es kétkötetes további, azaz több mint ezerkétszáz oldalról, valamint a 2017-es 660 oldalról egy deka szó sem esik, könyörgöm: egy nekrológban?! A szakma tótumfaktumától? Így, hogy „közel háromezer oldalas”, amikor tudvalevő, hogy annál még kétezerrel is több? Most ilyenkor tényleg hol vagyunk, a hentespult túlfelén vagy egy egyetemi tanszéken, tessék már eldönteni! (Ha ez egyáltalán még oppozíció… „háromezer oldalas”, piha!)

És ezek fényében még a Magyar Narancson akartam az előbb elverni a port? És egyáltalán: egy ilyen arcpirító, a kollegiális bajtársiasság minimumát is felmutatni képtelen könnyelműség láttán tényleg még mindig csak az érem egyik felének epitheton ornansán kellene rúgóznunk, és azt szájba rágnunk, miközben nemhogy a csend mint halk józanság, de a legégbekiáltóbb botrány se jellemezhetné jobban az érem másik felének azt a dupla könyörtelenségét, ahogy a néma kuss állóvizébe fojtották Kovács András Bálint soron következő mestermerényletét a Király Jenő Wikipédia-oldal szerkesztői? Ott ugyanis egy halk mukk, annyi sincs arról a Tilos rádióban 2017. dec. 19-én elhangzó Off-Kánon című másfél órás – elvileg Király Jenő emlékének szentelt – rádióműsorról, amelyben KAB egyetlenegyszer sem ejt ki a száján egyetlen Király Jenő-műcímet sem. A felkiáltójel le ne maradjon nekem: sem!!! A film szimbolikája is csak úgy kerül egyáltalán szóba 28 perc 25 mp-nél, mint „hatalmas nagy nyolckötetes mű” – na, ez aztán a haladás, két kötet máris előkerült! –, és konkrét műcím is csupán kétszer, mindkét alkalommal a riporter, Nemes Z. Márió szájából, aki előbb 16:16-nál a Frivol múzsát, majd 27:02-nél A film szimbolikáját is néven nevezi, ha már egyszer címe is van annak a gyereknek (alulsaccolva, mert négyezer oldalasként említve, de üsse kavics, ő legalább mentette a menthetőt.)

Hogy még vérlázítóbb legyen a differencia a szakma pitiáner trehánysága és a Király-életmű fenséges nagyszabása között, halkan megjegyezném, hogy Király nemcsak a horror esztétája volt, de a halálé is, az életmű két legfontosabb tételének mindegyike ugyanis halálesztétikával zárul. Sőt: utóbbi még haláletikával is! (Lásd: A film szimbolikája. IV/2. 476.) Még egyszer felteszem a kérdést: akkor tehát kicsoda is a csendes? Amikor a reprezentatív recenziók az életmű amolyan hivatalos mészárszékévé válva darálják be a lehetséges hírérték maradékát, és közben két kézzel belezik ki a mű autenticitását is, könyékig intimpistáskodva a bennfentesség látszatának fedezéke mögül – melynek állatorvosi lova éppen az előbb említett, eleddig sehol szóba sem kerülő KAB-interjú –, akkor mégis mit is tehet a szerző: netán kiabálja túl saját életműve élve eltemetésének szégyenét és kínját?

Ha A film szimbolikája monstrum, talán csak nem ugyanaz a csapda leselkedett rá kezdettől fogva, melyről Király így ír a Frivol múzsában, még nem sejtve, hogy sajnos önbeteljesedő próféciaként: „A monstrum csapdája: szörny lett, mert nem kapott elég szeretetet, és nem kaphat szeretetet, mert monstrum lett.” (Király Jenő: Frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. I–II. köt. 642.) A sors keserű iróniája lenne csupán, hogy végül maga az életmű került ebbe a csapdahelyzetbe? Különös tekintettel egy olyan főműre, amelyet szellemi-morális radikalitása és páratlan strukturáltsága, valamint semmihez sem fogható szívszaggató eredetisége folytán az írásbeliség egyik legfontosabb és legkülönösebb szépirodalmi műveként kellene majd lassan elkezdenünk számon tartani?

A befogadástörténet evolúcióját egy kicsit tüzetesebben is áttanulmányozva azonban teljesen világos kell legyen: ez a szekér már nagyon korán a magyar Ugar posványába, mocsarába, pöcegödrébe – ahogy tetszik – süllyedt. A Titanicot egy jéghegy süllyesztette el, a Titanic fenségű Király-életművet az első gyom (dudva, muhar, égig érő gizgaz), ami az útjába került, és amin azóta sem tud keresztülvergődni. Egyetlen korai írásról beszélek, annak is egyetlen, méghozzá első bekezdéséről csupán, ahol végzetes gellert kapott a hatástörténet, és amit azóta sem hevert ki az életmű. Még konkrétabban: Sneé Péter 1995-ös, a Frivol múzsát recenzáló reprezentatív írásának első mondatáról van szó. (Sneé Péter: A diskurzus másik fele. In Filmkultúra. 1995/6.)

Egy mondat szimbolikája! Elöljáróban annyit, hogy mindezidáig ez a recenzió tartja az egy Király-műre eső leghosszabb érdemi írás mennyiségi rekordját, amit Varga Annának ugyan lehetősége lett volna a 2010-es és a 2017-es megjelenés alkalmából magába A film szimbolikájába, illetve A mai film szimbolikájába írt terjedelmes utószavaival felülmúlnia, ám egy apróság miatt ez mégsem jött össze neki. „Minden élő, működő, s az alapkérdésekről szóló könyv gondolatmenetében van(nak) olyan fejezet(ek), amely(ek)et a befogadó, lelki békéje érdekében, jobb, ha átlapoz.” (Király Jenő: A film szimbolikája. A filmkultúra filozófiája és a filmalkotás szemiotikai esztétikája. Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék – Magyar Televízió Zrt., Kaposvár–Budapest, 2010. I/2 129.) Varga Annának, valamennyiünk lelki békéje készséges megóvása érdekében, úgy látszik, az egész művet sikerült átlapoznia, eleget téve Király Jenő óvó figyelmeztetésének, ugyanis egyik utószavában sem sikerült egyetlen idézetet sem összehoznia abból a műből, amelyet végül is nagyvonalúan utószavazott. Azért ez igazán bámulatra méltó teljesítmény, ismerjük el. Egy Király-tanítványtól pedig aztán végképp dicséretes, miközben ráadásul az első utószó végjegyzetei még így is több mint két hosszú oldalt töltenek meg. Sneé azonban még volt annyira nagyvonalú és ódivatú múlt századi fazon, hogy ügyelt a részletekre, és idézett a recenzált műből – bár sok köszönet abban sincs –, ezért aztán mindmáig őt kell a – meglehet – mára már lejárt szavatosságú szakmai paraméterek figyelembe vétele mellett a mennyiségi rekordernek tartanunk.

És akkor az inkriminált mondat: „Király Jenő a tanárom volt, mint ahogy a Nemzeti Tankönyvkiadónál két kötetben megjelent nagy összefoglalásának lektora is.” Igen, jól látják: lektora. Véletlenül sem a szerzője esetleg. Elírásra gyanakodnak? Ne tegyék. A Frivol múzsa mindkét kötete impresszumában ott áll tisztán és világosan a következő szakmai megjegyzés: „Lektorálta: Bujdosó Dezső”. Akkor vajon mi lehetett a baj? Sneé nem tudott olvasni, vagy nem ismerte a szavak jelentését? Önök mit gondolnak, mi ebben a mondatban a bökkenő mindezek után? Az, hogy „a tanárom volt” összeegyeztethetetlen azzal, hogy egy tanár a saját művének ugyanakkor a szerzője is legyen? A tanítványi lét múlt ideje még a szerzői lét jelen ideje rovásra is elsőbbséget kell élvezzen, ha egyszer az előbbi személyes élményen alapul, míg a másik – szerzőnek lenni – csak amolyan úri huncutság, azt bárki mondhassa? Egy műnek, melynek minden mondatát Király Jenő jegyzi, képtelenség lenne megállapítani a szerzősségét, amikor az oda van írva a címlapra? Szóval mi a baj ezzel a mondattal? Tippjük van-e, mert akkor inkább elárulom.

Az, hogy egyáltalán olvasható. Az, hogy nyomtatásban egyáltalán megjelent. Az, hogy a Filmkultúra folyóirat egyáltalán publikációra méltatott egy ilyen szánalmasan vacak és nettó dehonesztáló írást, az! Mert aki már az első mondatában ilyen alattomos és ostoba csúsztatásra képes, attól minden további aljasság is kitelik. Az nem lesz tekintettel senkire és semmire. És elég csak ennek az első bekezdésnek a végére érni, hogy mindez be is igazolódjék: „Tisztelem és szeretem, ugyanakkor komoly fenntartásokat ébreszt bennem írásának roppant tömege, mint ahogyan aggódva veszek kézbe bármilyen monstruózus művet. Kivált olyat, amelyiknek szerzőjével szinte semmiben sem sikerült egyetértenem még.” Tessék! Csak a már leugatott szerző szerző, alanyi jogon és a puszta teljesítmény okán csak úgy nem jár a titulus. Azt előbb ki kell érdemelni a kritikustól, aki már az első mondatát elhibázza! Mert ő dönt. De a baj még ennél is gyötrőbb. Király Jenő ugyanis ebben a folyóiratban publikálta először azokat a nagy filmelemzéseket, amelyeket később a Frivol múzsába szerkesztett, így itt jelent meg a grandiózus Casablanca-elemzés, az első két Mad Max-film méltató elemzése, valamint az egész későbbi életmű fényében is a legvirtuózabb és leginkább ars poeticus műelemzés az akkor idehaza még szerzői tiltólistán lévő Kubrick-filmről, a The shiningról. (Egyéb más írások mellett, de ez a három a legemblematikusabb.)

És Sneé Péter szemrebbenés nélkül képes ugyanebben a folyóiratban kijelenteni például, hogy „Király Jenő víziója (így, a lektor és az ő víziója, ugyebár – megj. D. J.) Stanley Kubrick Shiningjáról fittyet hány a megelőző eszmefuttatásoknak éppúgy, mint a néki tápot adó mozidarabnak”. Mert Király Jenő hány fittyet. És Sneé ezen látszólag jelentéktelennek tűnő, mert csak odaköpött és semmiféle bizonyítékkal alá nem támasztott pitiáner kijelentése óta a Király-recepcióban csak és kizárólag Király a nagy fitty- és hóhányó! Ugyanez pepitában, a ressentiment alig halványabb megnyilvánulásaként a Filmvilág hasábjain, ugyancsak a Frivol múzsa kapcsán: „A szerző mintha híján volna a szellemi életösztönnek: nem kreál tekintélyt parancsoló formát a rendszerépítő tartalomnak. Sőt!” (Hirsch Tibor: Ha Bolyai, akkor nem-Euklédeszi. In Filmvilág – filmművészeti folyóirat 1995/1.) Nem kreál, sőt egyenesen ő hány fittyet azóta is a saját szerzőségére, ő hányja telibe a minimális filológiai tisztesség hány fittyet azóta is a saját szerzőségére, ő hányja telibe a minimális filológiai tisztesség megkövetelte pontos oldalszám-adminisztrálást, ő a felelős a saját műcíme feltüntetésének hiányáért is a saját nekrológjában, nyilván, ki más, mint ahogy végül még azért is neki kell majd elvinnie a balhét, amiért nem tiltakozott eléggé az ellen a jogfosztás ellen se, amelyhez fogható példátlan és megindokolhatatlan idiotizmust és aljasságot még nem látott az írásbeliség. És amely Sneé első mondatának valami egészen sátáni konnotációt kölcsönöz a szerzői létjog végleges megátkozása értelmében.

Mert A film szimbolikája első hat kötetét utószavazó, mellesleg az egész szerzői vállalkozás kulcsfigurájának, a főmű kiadásért valójában felelős tanítványból lett munkatársnak, Varga Annának szemrebbenés nélkül sikerült olyat állítania, melyre ember nem gondolt volna, hogy háromezer oldal után egyáltalán képes lehet majd bárki is. (Erős szpojler következik, gyengébb idegzetűek most…) Mégpedig azt, hogy: „Nem írt, hanem lett könyv A film szimbolikája, mely nem a szerző, hanem a szerkesztő, Balogh Gyöngyi műve, amelyet KJ-nek – az 1995 óta – az ELTE filmszakos (…) diákjainak tartott előadásaiból és szemináriumai anyagaiból állított össze.” (Varga Anna: Kiadói utószó A film szimbolikájához. In Király Jenő: A film szimbolikája. A kalandfilm formái. III/2 569.) (…én előre szóltam.)

Mert hiszen a könyvek csak úgy lesznek. Az a szokásuk. Lepattannak a falvédőről, vagy csak úgy örömükben a tanár ölébe pottyannak. Négy évtized végigszájalt tanári munkásság után ez a minimum, nem igaz? Na, és akkor most mondják azt, hogy Király Jenő nem egy korszakos fittyhányó, és hogy Sneé Péternek nem volt tökéletesen igaza! Tessék parancsolni! Elvégre háromezer oldal után a saját műve utószavából kell megtudnunk, hogy Király Jenő még csak meg sem írta azt a művet, melynek minden mondatát ugyan ő jegyzi, de amely művet szemrebbenés nélkül ki lehet csavarni a saját kezéből, mert, ezek szerint, Királynak oly mindegy, ki és mit és hol hadovál össze a művéről. De a legbűbájosabb faszság – mert viccnek kicsit erős lenne – még csak ezután jön. Miután utószava első (!) oldalán Varga szinte az összes eddig megjelent Király-mű autentikus és érvényes mivoltát megkérdőjelezi a Karády-könyvtől a Mágikus mozin át egészen a Frivol múzsáig bezárólag holmi piszlicsáré kifogásokra hivatkozva – amúgy tessék szíves elolvasni, veszett fejsze nyele, most már ezzel a gesztussal kell együtt élnünk, de, szavamra, nagy élmény –, szóval miután ő is letette az asztalra a maga meglehetősen markánsnak mondható intellektuális névjegyét, úgy tizenkét oldallal később közli velünk, még fel sem ocsúdottakkal, hogy: „A könyvhöz már megadtam a használati utasítást, most a gondolatrendszerhez is meg kell adnom.” (Uo. 581.) Ajvé!

És ha a mesteréért a legtöbb erőfeszítést megtevő legtehetségesebb tanítványnak ilyen aduász van a kezében, és azt ki is játssza, akkor ugyan mit fegyelmezzék magukat a főmű első recenzensei, akik ezek után úgy kérdőjelezik meg a főmű strukturális tartószilárdságát, ahogyan az nekik éppen jólesik. Miért zavartassák magukat, ha egy cirka 25 oldalas össztartalomjegyzékkel bíró mű esetében gond nélkül leírhatják a Filmvilág szerkesztőinek cinkossággal felérő érdektelenségét kihasználva azokat a gyomorforgató szemétségeiket, hogy: „Ha van sérülékeny(nek tetsző) pontja Király Jenő új munkájának, akkor az a szerkezete. A film szimbolikájának struktúrája nem annyira szisztematikusan megtervezett, mint a Frivol múzsáé, és némiképp egyenetlen. A fejezetek impresszionisztikusabb módon épülnek egymásra, de nem mellesleg: mindez bevallottan van így. A kötet részben a szerző egyetemi jegyzeteit tartalmazza (a válogatást és a szerkesztést Balogh Gyöngyi, a lektorálást Varga Anna végezte), ezért célszerű úgy közelíteni hozzá, mint a Frivol múzsában leírtak elmélyítését, és okadatolását célzó szövegfolyamra.” (Pápai Zsolt – Varga Zoltán: A király koronája – Király Jenő: A film szimbolikája I–IV. rész In Filmvilág. 2013/2) Okadatolást célzó szövegfolyam! Némiképp egyenetlen! Nem annyira szisztematikusan! Mindez bevallottan! A kötetet részben a! A mű autenticitásának aláásásáért folyó ádáz küzdelmükben éppen csak azt nem veszik számításba a kollégák, hogy pár bekezdéssel feljebb ennek éppen az ellenkezőjét mondták, amikor is voltak oly szívesek megállapítani, hogy: „A film szimbolikája című monumentális filmelméleti művével Király Jenő felteszi a koronát munkásságára.” Most akkor melyik is a főmű, tessék mondani? És akkor ennek a kétkezes recenziónak mégis hova tűnt a szerkezeti megalapozása, röviden szólva: a tézise? És ha már egyszer – a feltételezett szerzői gesztust megismételve – feltették a király fejére a koronát, ami – de tényleg csak a gyengébbek kedvéért – ugye a főműstátusz metaforája ebben a kontextusban, akkor miért is kellett azt onnan ilyen részvétlen, gusztustalan, még a Sneé-i karakter-, sőt király-, megasőt Királygyilkosságnál is elvetemültebb felelőtlenséggel leverniük, uraim? A szellemtörténet szóban és írásban egyaránt legstrukturáltabban megnyilatkozó koponyájának főművét a kenetes tartüfféria (Friedrich Nietzsche) teljes retorikai mézes-mázába belefojtaniuk? (Azt már meg sem merem kérdezni, hogy akkor mi van, ha Király nem az önmegkoronázás merőben nárcisztikus gesztusának szánta a művét, hanem esetleg ennél távlatibb, perspektivikusabb, hovatovább ambiciózusabb motivációktól fűtve magát az írásbeliséget, a szellemtörténetet – nevezzék, ahogy jól esik – célozta be megkoronázandó tételként? Szégyellem magam, elvégre én elolvastam a művet, nem is kérdeztem semmit, spongyát rá.)

És így tovább, a legmélyebb mellébeszélés farvizén a végtelenbe és tovább! A film szimbolikáját egyszerűen nem akarjuk tudomásul venni, és kész. Inkább szemrebbenés nélkül letudat- és szövegfolyamozzuk, strukturálisan kivéreztetjük, alaposan megcsonkoljuk, legfeljebb stiláris érdemeire való tekintettel időnként jól hátba veregetjük, hogy még így is csupán csak a tanítványok számára leplombált konglomerátumba ütközzünk végül, melyet „az értéksejtés híján való naivitás” (Király Jenő) még a saját maga számára is tökéletesen megsemmisített és használhatatlanná tett. És ha szerzőt, művet, struktúrát, volument és érvényt már mind jó alaposan megvontunk és megkérdőjeleztünk és szilánkosra aprítottunk, még mindig marad egy hozzátartozó, a feleség, Balogh Gyöngyi, akire kéretlenül is rásózhatjuk az egész hóbelevancot, nehogy véletlenül is megszakadjon a bűnbakképzés és áldozathibáztatás logikai és mentálhigiénés vezérfonala. Csak nehogy véletlenül feltűnjön a kedély láthatárán egy autszájder, aki majd minderre rávilágít! Csak nehogy bárki is rákényszerítse a világot arra, hogy megtegye azt a gesztust, amelyre egyszerűen senki emberfia sem kényszeríthető, vagyis hogy elővegye ezt az életművet, és felüsse valahol, mondjuk éppen az elején. Úgyhogy tegyük is ezt meg gyorsan, mielőtt inunkba száll a bátorság és elmúlna az akut hányingerünk!

Az a javaslatom, hogy egy pillanat erejéig időzzünk már el ennek az életműnek a tulajdonképpeni nyitányánál. Annál az előszónál – A Frivol múzsa 3. oldalán található, „Előszó helyett” felkonferált Ady Endre-„mozivers”-nél, Az undor óráiban címűnél –, amely egy olyan tragikus életművet előszavaz tehát, melynek éppen ezek a lejárt szavatosságú, a szerző szavaival élve: „a lezáró szignifikáns nyomorába” belesüppedt nekrológok lesznek majdan az utószavai. (Mintha Sneé írásától kezdve Varga Anna utószavain át Kovács András Bálint [and Co.] legutolsó megnyilatkozásáig bezárólag az egész befogadástörténet mindeddig önmaga szellemi kapacitásának nekrológjaként lenne csak érvényes, ha már egyáltalán.) A nekrológ amúgy is a lezáró szignifikáns hivatalos műfaja, és így már önmagában méltatlan egy minden elemében a megmerevedés, a lezárás, a búcsúzás gyalázata ellen tiltakozó elméhez, de szinte még az emlékéhez is. És már csak azért is vessünk egy pillantást éppen az előszó műfajára, mert nekünk, igazi, rettenthetetlen, cseppet sem frigid, mindenre elszánt olvasni akaró olvasóknak mintha éppen itt, az előszó kapcsán dőlne el minden további hermeneutikai sanszunk sorsa.

Hiszen ez az emblematikus előszót pótló ars poeticus nyitány, eme bizonyos Ady-vers is nyilvánvalóvá tette már az életmű elején, hogy a szerzők szellemi alkatának hasonlóságán túl talán valami sokkal lényegibb és vészjóslóan drámaibb azonosságról is szó lesz a későbbiekben. Azzal ugyanis, hogy a költészet teréből lépünk be ebbe az életműbe, mely lényegében semmi más, mint gondolkodás, befejezhetetlen és szakadatlan tiszta gondolkodás, méghozzá, bátran megkockáztatom, hogy a legtisztább és legradikálisabb gondolkodás az írásbeliség történetében, mely gondolkodás „önmagát mint legfőbb hatalmat élvezi” (Maurice Blanchot: Kafkától Kafkáig. Kalligram. Pozsony. 2012. 33.), akkor ezzel azt is mondjuk egyúttal, „hogy e gondolkodás nyelve a par excellence költői nyelv” (Maurice Blanchot: Az irodalmi tér. Kijárat. Budapest, 2005. 25.). Azért egy költő előszavaz, mert amit előszavaz, az maga is költészet. „[A]z Erósz által megtermékenyített nyelv túlcsorduló temperamentumának emanációja a költészet” – olvashatjuk A film szimbolikája III/1 kötetének 115. oldalán ezt az üdítően frappáns szerzői meta(ön)definíciót.

Vagyis nem csupán esztétika, nem is csak műfajteoretika, semmiképpen sem csak egy mozgalmas tanári praxis kiglancolt írásos mementója, nem is valamiféle „pszichoanalitikus és szemiotikai-strukturalista” (Kovács András Bálint) beszédmód elegye A film szimbolikája, legkevésbé sem esszék és csupán filmekről szóló írások kusza végtelenje, hanem lényegileg költészet, tisztán költői nyelv, páratlan ragyogásával elvakító költői opus magnum. Az „egész szenvedélyének” (III/2. 395.) elkötelezett „jóindulatú totalizmus” (IV/2. 13.), a „cenzúrázatlan egész” (I/1. 140.) enciklopédiája. A szellem eposza, világforgatókönyv, létmese (I/1. 241.). Az ellenvégzet, a reflexivitás, az önreflexivitás, röviden: a rémegzisztencia művészi diadala: „A rémegzisztencia a csürheegzisztencia egyetlen maradék ellentéte, már csak a rém az, aki magában bízik, maga tűzi ki a célt és oldja meg a feladatokat, s ettől lesz ő ennek a világnak a közepe, mint egykor az első amerikaiak” (III/1. 453.). A lényegnézés, a lenni tudás, a rezignáció magasiskolája (II/2. 107., III/1. 146.), és a végső nagy transzformációé a teljes átszellemülés értelmében (II/1. 21.). Egy kérlelhetetlen zombivadász feljegyzései: „elég egyetlen kritikus szellem, aktív és szenvedélyes, bátor és öntudatos, eltéríthetetlenül a maga útját járó lény – az öreg professzor, a zombivadász” (II/1. 47.). Életfogytiglani szenzáció! (III/2. 406.) Kulturális orgazmus! (IV/1. 467.) Frankensteinné avató frankensteini élmény – mégiscsak egy monstrumot fogok babusgatni ebben az esszében –, „visszahozva egy kifáradt világba, a nagyüzem világába a felfedező és alkotó nemzedékek által képviselt gondolati erőt és nagyságot” (II/2. 61.). A világtörténelem „harmadik apagyilkosságát” előkészítő nagy mű, melyet „az univerzum racionális struktúráját szavatoló ésszerű tekintély” az életével írt (IV/2. 236–237.). Melynek megvalósulása aztán egy ilyen isteni mondattal tud elkezdődni: „Ha a tudat szublimált vágy, azaz tudásvágy, akkor a »tudattól független objektív valóság« a vágy elérhetetlen tárgya; ha az ember létvágy, akkor a létteljesség a törekvés célja, melyben nyugtot találna.” (I/1. 5.)

Ennek a felfoghatatlanul hatalmas műnek a szerzőjéről mindeddig csupán egyetlen ember adta a leghitelesebb, legihletettebb, legméltóbb portrét – ezt enyhe szégyenszemmel kell leszögezzük, bár egyáltalán nincs ezen semmi meglepő –, és ezt is a tizenkilencedik század végéről kellett előbányásznom, íme: „Szabad érzületű, kizárólag a megismerésnek élő emberek gyorsan megtalálják külső életcéljukat, végső viszonyulásukat a társadalomhoz és az államhoz, és boldogan megelégednek például egy kis hivatallal vagy vagyonnal, ami épphogy elegendő a megélhetéshez; mert úgy rendezkedtek be az életre, hogy a külső javak nagy változása, sőt netán a politikai rendszer összeomlása se borítsa fel az életüket. Minderre a lehető legkevesebb energiát fordítják, hogy minden összegyűjtött erejükkel – és mintegy mély lélegzetet véve – elmerüljenek a megismerés elemébe. Így remélhetik, hogy mélyre merülnek, és bizonnyal lelátnak az »alapig«. – Egy ilyen szellem az eseményeknek csak az egyik csücskét ragadja meg szívesen, nem szereti a dolgok teljes kiterjedését és burjánzó redőzeteit: nem akar beléjük bonyolódni. – Ő is ismeri a szabadságnélküliség, a függőség, a szolgaság hétköznapjait. Időnként azonban eljön a szabadság vasárnapja, máskülönben nem tudná elviselni az életet. – Valószínű, hogy még az emberek iránti szeretete is óvatos és kissé rövid lélegzetű, mert csak annyira akar belebonyolódni a vonzások és a vakság világába, amennyire a megismerés célja megköveteli. Abban bízik, hogy az igazságosság géniusza mond majd valamit tanítványának és védencének, ha a vádló hangok netán szeretetben szegénynek neveznék. – Élet- és gondolkodásmódjában van némi kifinomult heroizmus, ami megvetésre méltónak tartja, hogy felkínálkozzék a tömegtiszteletnek, miként azt durvább bátyja teszi, és csendesen végigvonul a világon, majd ki belőle. Bármilyen labirintusokat vándorol is végig, bármilyen sziklák között kényszerítette is át időnként a világ áradata – ha kilép a fényre, világosan, könnyedén és szinte hangtalanul járja útját, és a napfény lehatol egészen a mélyére.” (Friedrich Nietzsche: Emberi, nagyon is emberi. Könyv szabad szellemek számára. Osiris. Budapest, 2008. 144.)

Mi se spóroljuk meg az ihletett szavakat a kései főmű kapcsán, ami minden bizonnyal a nyelv legnagyobb szemantikai terheléspróbája és a szellem által adható legátfogóbb létperspektíva, mely így az esztétika teológiának való tartozása maradéktalan lerovása is egyben, a világ végén megmutatkozó végső érték mint testet, szövegtestet öltött legtragikusabb entitás, „melynek létintenzitása nemcsak a realitásnál, még a játéknál is gyengébb, azaz lengébb, nehezebben megfogható és megőrizhető, tehát magasabb rendű. A legirreálisabb irreális tárgy. A legtávolibb a realitástól.” (Frivol múzsa. I. köt. 44.)

Ennek az alkotónak Ady, ahogy már Nietzsche sem csupán az elődje, hanem szinte a kortársa, a rokona, szinkron eseménye, a másik arca: az, amelyik látható és kanonizált, szemben azzal, ami nem látható és örökre kanonizálhatatlan, felfoghatatlan, beismerhetetlen és megszelídíthetetlen marad. Ady alkoholista volt, Király a saját végtelen interpretációs delíriuma munkaalkoholistája. Ady még órákban méri az undort, Király már időtlen tapasztalatként összegzi, egy örökös hátraarc egzisztenciális aranyfedezeteként. Ady undora így inkább csak jelzésértékű marad, afféle előundor, lelki aperitif, kortynyi lélekkeserű. Ady undora szalonképes, Királyé szalonképtelen. Adyé nemzeti karakterű, még amolyan magyar undor, Királyé egyetemes, lényegibb, keserűbb, mert már arról is tud, amiről az Adyé nem: a „mozi-kép” meggyalázásáról, a film örökös lekicsinyléséről és a világ elaljasodásának banális bűnbakjává nyilvánításáról, a „lezáró szignifikáns” ama nyomoráról, mely az élni vágyás utolsó őszinte menedékét, a mozit is utolérte, felfalta és – a jelek szerint legalábbis – megemésztetlenül kiköpte.

Emlékeztetőül:

Az undor óráiban

Jobb az undor, mint a harag:
Be jó volna fölszabadítnom
Egy nagy, elforduló undorral
Harag-hörgette magamat.

Én, halni térő agg legény,
Napjaimat már csak kihúzom
S gyermekeket nem fogok hagyni
Romlás és pusztulás helyén.

Ha gőgös, dőzsölő hadak
Ültek nyakára romló népnek,
Így van az rendjén bizonyára
S csak aki méltó, az szabad.

Egy-két szegény iródiák
Sohse állitott meg még sorsot
És népeket veszejtő, titkos,
Törvényes, nagy tragédiát.

Gőgös undorral volna jó
Nézni, hogyan kerül zátonyra
Kalózok kezén martalékul
Egy gyönge bordás, rossz hajó.

Itt voltunk: voltak vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek.

Anno Sneé Péter még azon is kiakadt, hogy Király a mozivers nem is létező kategóriáját aggatta erre a műre, de talán ideje lenne felnőni a feladathoz, és végre tudomásul vennünk, hogy ez többé még csak nem is Ady-vers. Már soha többé nem lesz Adyé. Mindig is Királyé volt. Ady egyenesen neki írta, hommage-ként, hogy – alkalomadtán – Király Jenő majd ezzel baszhassa rá az ólajtót erre a süket, frigid és analfabéta világra. Ahogy Nietzsche is korábban feladja a harcot, ha valaki előre szól neki, hogy még legalább száz évet kell kibekkelni, mire az általa oly várva várt virtigli szabad szellem eljő! Kibekkeltük. Jó. Eljött. És most?