A punk és a Beatles

Most, hogy hatvannégy múltam, felfedeztem a Beatlest. Na jó, nem most fedeztem fel, valójában mindig is bírtam. Talán nem bírtam annyira, mint a Rolling Stonest, de akkor is. Még arra is képes voltam, hogy elmenjek az Ifiparkba Hungáriára, mert a Hungária szinte végig Beatlest játszott. A Hey Bulldogot, például, neki köszönhetem. A Come Togetherben pedig a Gemini járt az élen. A Geminié volt amúgy a legklasszabb balatoni klub, nevezetesen Szemesen, de aztán betiltották, mert az ott éjszakázó rajongók hajnalban lenyúlták a boltok elől a kakaót. (Megemlékezett erről a Népszabadság is a 2015. augusztus 14-ei számában.)

Akkoriban, ugye, nem lehetett lemezekhez jutni, vagyis nagyon kellettek az ilyen „hiánypótló” zenekarok. A Yellow Submarine albumot is csak tizenöt év késéssel adta ki a Favorit, ha már a Hey Bulldog elérhetőségénél tartunk.

De bocsánat, kissé elkalandoztam.

Szóval, ott tartottam, hogy hatvannégy múltán rádöbbentem, hiába van meg a Yellow Submarine, nekem a Bulldog köret nélkül, kislemezen kell. Kerítenem kellett egy példányt, azonnali hatállyal. Úgy szólt, mint az állat, csodásakat vakkantva, csak a többi kislemezt hiányolta nagyon. A társait…

És hát igaza volt.

Mit lehet ilyenkor csinálni? Szereztem mellé egy kóser Come Togethert, aztán a Get Back, az Old Brown Shoe, az Eleanor Rigby és a Strawberry Fields Forever következett. Hát így kezdődött… És azóta nincs megállás… A minap végre az amerikai Helter Skelterem is befutott.

„Ha bolond vagyok, részemről rendben”, jutott eszembe Bellow, de mint kiderült, éppen ellenkezőleg. A helyzet az, hogy abszolút naprakész, sőt kimondottan trendi vagyok.

2020 első felében ugyanis a Beatles együttes lemezeiből adták el a legtöbbet Amerikában, legalábbis a Nielsen SoundScan kimutatása szerint. Több mint egymilliót. Miközben esküdni mertem volna, hogy már a kutyát sem izgatja ez a fél évszázada lezárult sztori. Nálunk például az Aréna sem telt meg, amikor Paul McCartney koncertezett 2003. május 15-én. Fekete leplekkel takarták le az üresen maradt sorokat, mert nem akarta elkezdeni a bulit, amíg be nem fut mindenki…

Megszámoltam: McCartney huszonhat Beatles-számot nyomott le. Beszarás és padló, csak azt bántam, hogy elhanyagolta a szóló dolgait. Pedig a 2002-es Driving Rain és a pár évvel korábbi Flaming Pie album is a csúcsról való. Az utóbbin jól hallatszik, hogy McCartney előtte a Beatles Anthologyn dolgozott, és annyira a saját hatása alá került, hogy kedve szottyant megint…

És tényleg… Aki nem hiszi, annak annyi szerintem.

Most csak egy dalt emelnék ki róla, a Heaven On A Sunday címűt. Aztán spuri a lemezboltba. Július 31-én ugyanis újra kiadták a Flaming Pie-t, dupla bakeliten, hogy végre használhatóbb nyarunk legyen.

Na de ideje, hogy visszatérjünk a kislemezeimhez! Van köztük egy nettó punk is, a Helter Skelter. Ez a szám ugyan a ’68-as White Albumra került (melynek a hivatalos címe: The Beatles), kislemezen csak ’76-ban, a Rock ’N’ Roll Music című válogatás kapcsán jött ki. Mókás előzményéről és drasztikus következményéről minden kiderül Barry Miles Paul McCartney című könyvéből. Történt, hogy miután Pete Townshend egy interjúban „a leghangosabb, legnyersebb, legmocskosabb” Who-dalként kaserolta az I Can See for Milest, McCartney-nak kedve támadt, hogy rátegyen egy lapáttal. Így aztán a stúdióban addig tekerték a hangerőt, amíg a Helter Skelter nem lett olyan húzós-ütős, amilyen – és amilyen még soha nem volt a Beatles, de talán más sem.

McCartney mindig is szeretett olyan kétértelmű fogalmakkal operálni, mint a Helter Skelter. Mely éppúgy megfelel a káosznak, mint annak a spirális csúszdának, mely a felemelkedés és a lehullás metaforája. A baj csak az volt, hogy egy Charles Manson nevű frusztrált szektavezér el tudta hitetni betépett követőivel, hogy a Helter Skelter (és a White Album több száma) nagyon is egyértelmű üzenetű, ráadásul kimondottan nekik szól, arra utasítva őket, hogy öljenek, elősegítve ezzel az apokalipszist és a nyomában egy új világ létrejöttét.

Te jó ég…

A homlokára horogkeresztet tetováló Manson elsősorban valami „fekete uralom”-tól rettegett, de előtte még a producer Terry Melcheren akart bosszút állni, aki elzárkózott popzenei nyomulása elől. Csakhogy közben a filmrendező Roman Polanski és felesége, Sharon Tate költözött Melcher Los Angeles-i házába. 1969. augusztus 8-án Polanski Európában tartózkodott, így nem vett részt Sharon partiján. Négyen voltak a lakásban, amikor rajtuk ütött a Manson család, majd vesztére befutott a sofőr is… De Mansonnak öt gyilkosság nem volt elég, a „véres kések” következő éjszakáján végeztek a szupermarket-tulajdonos LaBianca házaspárral is. A falat és az ajtót az áldozatok vérével kenték össze: „Rise”, „Helter Skelter”, „Piggies”. A White Albumra utalt mind.

Mintha nem lett volna éppen elég baja a Beatlesnek…! 1968-ban már könyörtelenül kirajzolódtak rajta a bomlás jegyei. Brian Epstein halála után nem volt, aki összetartsa a banda félrekacsingató tagjait, illetve már banda sem volt, csak tagok voltak egyre feszültebb viszonyban. Lennon egy lépést sem tett új szerelme, a nyomulós Yoko Ono nélkül, és egyedül rá hallgatott. A White Album harminc számából nem volt egy sem, amit együtt vett volna fel a zenekar.

És erre még belerondított Manson is…

Szegény McCartney nem is játszotta a Helter Skeltert 2004-ig.

És szegény Lennon…

Ha minden igaz, Lennonnak is azért kellett meghalnia, mert egy elmebeteg Beatles-rajongónak szövegértési gondja támadt. Mark David Chapman ugyan nem a Beatles-szövegeket értelmezte rosszul, hanem Salinger Zabhegyezőjét (Barna Imre újabb fordításában: Rozsban a fogó). Mely olyan mély hatással volt rá, hogy azonosult a hősével, és (1980. december 8-án a New York-i Dakota-ház előtt) Holden Caufield bőrébe bújva négy golyót eresztett Lennonba. Aztán mint aki jól végezte dolgát, leült a járdaszegélyre, és tovább olvasta a regényt, amíg kiérkeztek a rendőrök. „Ez a vallomásom” – írta a könyv első oldalára.

Sokkal többet a bíróság sem tudott kihúzni belőle, de mint kiderült, szörnyen csalódott Lennonban, amiért „elfordult Jézustól”. A Vatikán ugyan megbocsátotta Lennonnak, hogy 1966-ban azt mondta egy riporternek, hogy „a Beatles népszerűbb Jézusnál”, de a túlbuzgó Chapman nem tudott mit kezdeni (a szülei halála óta feldolgozatlan traumákkal küzdő) Lennon életének és művészetének ellentmondásaival. Aki azt írta a God című dalában, hogy „Isten az a fogalom, melyen keresztül / lemérjük fájdalmunkat. (…) Nem hiszek a Bibliában, / (…) Nem hiszek Jézusban, / (…) Nem hiszek a Beatlesben… / Csak magamban hiszek / Yokóban és önmagamban. / Ez a valóság.” (Fordította Bánosi György.)

Már ha erről, ha csak erről szól a sztori.

Mert ugye az sem kizárt, hogy szerepet játszott benne a CIA is. Az nem vitás, hogy a CIA ferde szemmel nézte, hogy Lennon és Yoko ’71-ben Amerikába költözött. A tömegekre ható rocksztárokat eleve megfigyelték, de Lennont egyszersmind politikailag veszélyes, radikális elemként tartották számon.

Ami „eltitkolt életéről és haláláról” tudható, azt Sebők János mind megírta A Dakota-ház fantomja című kiváló könyvében, azt az elméletet húzva alá, miszerint a pszichiátriai kezelés alatt álló Chapmant „alvó gyilkossá” programozták, és modellpszichózissal rávették, hogy gyilkoljon.

A CIA számára ugyanis komoly kockázatot jelentett, hogy 1980 nyarán (az addig visszavonult) Lennon újra aktivizálta magát. Elvégre „egy közismert baloldali elkötelezettségű békeharcos volt, kapcsolatokat ápolt a munkásosztállyal, a radikális csoportokkal, a kisebbségekkel, tehetségesen agitált, milliók figyeltek a szavára, karizmatikus személyiségét sokan elfogadták, s személye már nem megosztotta, hanem összefogta a különböző társadalmi rétegeket”. Miközben az elnöknek választott Ronald Reagan támogatói, a hadiiparban érdekelt „héják” azt szorgalmazták, hogy az elnök azonnal hozzákezdjen a katonai projektek megvalósításához.

Ez elég lehetett Lennon elhallgattatására – már az elmélet szerint…

Szegény Lennon…

Az egyébként megvan, hogy 1970-ben miért küldte vissza a királynőnek a (’65-ben kapott) Brit Birodalom Rendjét?

Három oka is volt rá: 1. Mert Nagy-Britannia részt vett a nigériai Biafrában dúló polgárháborúban; 2. mert Nagy-Britannia támogatta Amerikát a vietnámi háborúban; 3. és mert a Cold Turkey lecsúszott az angol slágerlistán.

(Szokássá vált megjegyezni: a harmadik érvet bizonyára viccnek szánta…)

Hát nem tudom…

Lennon egyébként úgy tervezte, hogy a Cold Turkey Beatles-számként jelenjen meg, de a többiek nem lelkesedtek érte, így végül a Plastic Ono Band második kislemezeként vette fel. Tízből kilenc narratíva szerint a heroin-függőségéről szólt, de Lennon asszisztense később megesküdött, hogy a karácsonyi pulyka-túladagolás állt a háttérben, csak Lennon ezzel nem akarta kiröhögtetni magát.

Ami biztos: én nem tudok betelni vele… És amikor a Helter Skelter után hallgatom, azzal kell szembesülnöm, hogy bizony a Beatlesszel kezdődött a punk is… És onnan nézve máris könnyebb a Lennon halálával lezárult beat-korszak hiányát elviselni.

Új fejezet: a punk és a Beatles.

Mondom, csupa felfedezés…