A színház ars poeticája

A Liliomfi hálás darab, a vándorszínészek története kiváló lehetőséget nyújt az alkotóknak, hogy elmondják, mit gondolnak a színházról, milyen kritikákat fogalmaznak meg a jelenlegi struktúrával szemben. Ugyanakkor kimarad a kockázat, a Liliomfi azoknak a nézőknek is elviszi az előadást, akik inkább a hatásos tömegjelenetek, meghökkentő fordulatok, a nőnek öltözött bajszos férfiak, a bajszos férfinak öltözött nők miatt mennek színházba.

A Weöres Sándor Színház bemutatója nem az első Liliomfi-rendezése Mohácsi Jánosnak: az Örkényben már volt egy hasonló díszlettel és jelmezzel bemutatott előadása. Az utóbbi évadokban több társulat is megtalálta a darabot, elég csak a Sztalker Csoport 2015-ös, a celldömölki Soltis Lajos Színház 2018-as, vagy a Kecskeméti Katona József Színház 2019-es előadására gondolni. Utóbbi premierjét alig három hét választotta el a szombathelyi bemutatótól.

A Weöres Sándor Színház Liliomfi-előadása kritizál. Kritizálja a romantika romjaiból ránk hagyományozódott tehetségkultuszt, aminek láthatóan semmi alapja nincs, de amivel bárkit bármibe bele lehet hergelni. Ebbe a kultuszba nem férnek bele a nők, akik jobb esetben csak szeretőnek jók. Aki pedig enged az udvarlásnak és a vágyainak, az idealizált szerepből szempillantás alatt feslett színésznő besorolásban találja magát. Szembetűnő a sokat megélt Róza és a színházzal még csak ismerkedő Mariska hasonlósága, a színésznői életút különböző szakaszait jelzi a hasonló jelmez is (Remete Kriszta munkája). A női rivalizálás itt azonban átmenetileg női szolidaritássá alakul, a versengés együttérzéssé és tudásátadássá fejlődik Róza és a férjhez menni vágyó Mariska és Erzsi között. A bimbózó sisterhood ritkán jelenik meg a magyar színpadokon, jóleső érzés látni. Albert Zsófia Rózája okosan mozog ebben a mindenki számára vesztes helyzetben: úgy vív ki másokat is támogató autonómiát, hogy felismeri a rendszer kényszerítő erejét, alakítása főszereplővé emeli.

De a férfiaknak se jut könnyebb út. Macsóságuk alapját a tehetségtelenségtől való rettegés jellemzi, a színház alapját csak akkor jelenti a bizalom, ha a bevétel elkártyázását kell megbocsátani. Prototípusa ennek a világnak Szellemfi (Róbert Gábor), akinek a Hamlet – pénz – virsli Bermuda-háromszögben eltűnik a vándorszínészeten kívüli civil élete. A tehetség relatív volta épp Liliomfin csattan: végül pont az istenadta tehetségű vándorszínésznek nem jut hely az alakuló kőszínházban.

Feslett színésznők és szorongó színészek: mintha ez lenne a bizonytalan színházi élet ars poeticája. A színházi életé, aminek fő érdeme, hogy nem valódi, hogy menekülést jelent a felelősség vállalása elől. Lábodi Ádám Liliomfija egy gyerekkori traumáktól menekülő, dacosan rettegő kisfiú, akinek egészen addig a pontig tart Mariska iránt érzett olthatatlan szerelme, amíg nem kell a saját apjával beszélnie. Bizonytalan, hogy mekkora ez a szerelem valójában, mekkora részét teszi ki a lázadás az apai út folyatása ellen, és mekkora az apa-fiú rivalizálás Mariska kezéért. Végül Liliomfi és Mariska vonzalmának beteljesülése az atyai világba való betagozódás elemévé válik, a happy end kispolgári életben való folytatása gyors kiábrándulást hoz. Az édesanyja halálát gyászoló Liliomfi automatikusan Rózához fordul menyasszonya helyett, búcsújuk intimitása megható. Nem véletlen, hogy ebbe a világba se a szerelem beteljesülése, de még a holt atya szellemének megjelenése se hoz minőségi javulást. A mérgezett csülkös bab vonzó menekülési megoldást jelent a szereplők számára, mindenki készségesen öngyilkos lesz – egészen addig, amíg ki nem derül, hogy méreg helyett tárkony került az ételbe. Ebben a világban még meghalni se lehet tisztességesen.

A tehetségkultusz sajnálatos újratermeléséhez vezető egyenes út lenne, ha az egyéni történetszálak és alakítások mellett elsikkadna a társulati összjáték kiemelése, pedig ez jelenti az előadás fő hajtóerejét. Pontos az előadás dinamikája, a több mint háromórás játékidő végére se fullad ki. Öröm nézni a Vak menyéthez címzett fogadó népét, a gatyában táncoló Petőfi Sándort (sic!) (Kenderes Csaba), a kis és nagy szerelmi csalódásokat, Erzsi (Gonda Kata) és Gyuri (Antal D. Csaba) rendhagyó, de megkérdőjelezhetetlen párosát. Klappolnak a tömegjelenetek is, Kovács Márton és szedett-vedett népizenekara: Horváth Dániel, Horváth Ferenc és Nagy Olivér zenéjére egy-két hamis hangtól eltekintve jól működik a kórus. Jó nézni, mennyire szereti a szombathelyi közönség a társulatát, örömmel mennek bele az üldözéses jelenet interaktív részébe, Bajomi Nagy György epizódszerepében nyíltszíni tapsot kap, amikor Szilvai Tódor (Kálmánchelyi Zoltán) és Szellemfi hallal vívott párbaja nem tervezett nevetésbe csap át, felrobban a nézőtér.

Sűrű előadásról van tehát szó, ami egyszerre viseli magán az ismert mohácsis jellemzőket, a kritikusabb vonalat és az elképesztő ingerhatást. Már csak az a kérdés, hogy a struktúra kritikájának ábrázolása magával hozza-e annak megkérdőjelezését, annak megváltoztatásának reményét is. Erre azonban nem ad választ az előadás.

Szigligeti Ede – Mohácsi István – Mohácsi János: Liliomfi

Szereplők:
Liliomfi, hősszerelmes legenda/Lábodi Ádám m. v.
Szellemfi, minden színészek öregapja/Róbert Gábor
Róza, színésznő/Alberti Zsófi
Szilvai Tódor, orvosprofesszor/Kálmánchelyi Zoltán
Mariska, a gyámleánya/Dunai Júlia
Kányai Kamilla, vénkisasszony/Vlahovics Edit
Kányai fogadós, a bátyja/Endrődy Krisztián
Erzsi, a fogadós tűzrőlpattant lánya/Gonda Kata
Gyuri, pincér/Antal D. Csaba
Szomszédasszony/Nagy Cili
Feri, örök beugró/Jámbor Nándor
Schwartz, pesti fogadós/Szabó Tibor
Ifjú Schwartz, a fia/Balogh János
A vak menyéthez címzett kocsma népe:
Kolompár Károly/Kenderes Csaba
Boglárka/Nagy-Bakonyi Boglárka
Flóra/Herman Flóra e. h./Ostyola Zsuzsanna
Róbert/Szabó Róbert Endre
Kecsa, táncoskedvű törzsvendég/Móri Csaba
Viki, pultos/Takács Viktória
valamint:
Bajomi Nagy György
Kovács Márton és szedett-vedett népizenekara:
Kovács Márton (hegedű)
Horváth Dániel (hegedű, brácsa)
Horváth Ferenc (cimbalom)
Nagy Olivér (bőgő)

Zene: Kovács Márton
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Remete Kriszta
Koreográfus: Tóth Richárd
A koreográfus jobb keze: Móri Csaba
Korrepetitor: Falusi Anikó
Súgó: Jenei Ági
Ügyelő: Móri Csaba
A rendező jobb és bal keze: Ostyola Zsuzsanna
Rendező: Mohácsi János

Fotók: Mészáros Sándor / WSSZ