Egy festő, akiből kettő lett

A legegyszerűbb formák a legbonyolultabbak. A festő összeszedi új festményeit, hogy elvigye őket a galériába, ahol kiállítása lesz. Miközben a galéria felé autózik, eszébe jut, hogy megálljon egyik ismerősénél, ám helyette dolga végeztével hazahajt. Mégsem hagyja nyugodni a gondolat, hogy ismerősével nincs minden rendben, így miután hazatért, és elbeszélgetett szomszédjával, ismét autóba ül, és felkeresi ismerősét, akit az utcán a hóban fekve talál meg. Elmegy vele a kocsmába, de mivel a férfi rosszul lesz, kórházba kell vinni. A festő abban a panzióban száll meg, amelyikben mindig, az ismerőse kutyáját pedig egy nő viszi haza, akivel útközben találkozik. Nagyjából ennyi Jon Fosse új regényének a története, és azért írhattuk le az egész történetet, mert az eseményeknek a regényben vajmi kevés jelentőségük van. A festő legújabb festménye két vonalból áll, amelyek metszik egymást, két egymásba futó vonal, és semmi több. Már a regény elején megismerkedünk ezzel a képpel, és ez a kép egyszersmind egy képlet is, mert ugyanígy metszi egymást a festő és ismerőse története, akiket ugyanúgy hívnak, ugyanúgy néznek ki, és ugyanaz a foglalkozásuk. Hasonmástörténettel van tehát dolgunk, két egyforma vonal indul el a saját útján, egy ponton összeérnek, majd folytatják saját útjukat. Fosse regénye, ahogy ezt már megszokhattuk tőle, egyszerre végtelenül nyitott és abszolút titokzatos: az elbeszélő teljesen kitárulkozik előttünk, a háttérből ugyanakkor előtűnik a titkok sötét szövedéke.

Az új Fosse-regény a norvég szerző főműveként beharangozott regényfolyam első kötete: a sorozat a Szeptológia címet kapta, vagyis hétkötetnyi terjedelemre számíthatunk. A fülszöveg elárulja, hogy a teljes anyag egy öt éve készülő, 1250 oldalas monstrum. A másik név című első kötet tulajdonképpen ennek a szövegáradatnak az első mondata: egyetlen végeérhetetlen mondatba szerveződik ugyanis a regény, amely az és kötőszóval kezdődik, azt jelezve, hogy a monumentális mondatot a szerző kiragadta egy végtelen folyamból, maga ez az 1250 oldal is csak részlet. Ez a folyamjelleg elválaszthatatlan a regénytől, a szövegen végig érezzük azt a hömpölygést, amely időnként felgyorsul, máskor szétterülve lelassul – tetten érhető itt az a módszer, amely a Fosse-regények sajátja, a zenei szerkesztés, a ritmus szervező ereje, a litániaszerűség.

A teljes regényfolyam még norvégul sem jelent meg. A másik név címmel két kötet látott napvilágot 2019-ben, a Frankfurti Könyvvásárra; a Kalligramnál 2019 végén megjelent kötet ezek szerint (bár erről a kötetből nem tudhatunk meg semmi biztosat) A másik név első része. Idén kellene megjelennie a harmadik, a negyedik és az ötödik résznek (ez a hármas kb. azt a címet viseli, Az én az valaki más), 2021-ben pedig a két záró résznek (Az új név). Már a címekből sem nehéz kikövetkeztetni, hogy az egész regényfolyam a nevek, identitások problémái körül forog – Asle, a festő egy másik énjével szembesül, egy másik potenciális életével, miközben váltakozva élesebb és homályosabb látomásokban idéződnek fel életének különböző epizódjai. Fosse nem először választott központi figurának (a „főhős” kifejezés nem igazán illik ezekhez a szereplőkhöz) festőművészt: Melankólia című regényének emlékezetes szereplője Lars Hertervig, a fiatal művész, akinek a tébollyal folytatott küzdelmét követhetjük nyomon. Lars Hertervig kitaszítottnak érzi magát (túl nagyot nem is téved), és egyre inkább belelovallja magát saját rögeszméibe.

Herterviggel szemben Asle elfogadott alkotó, aki képeinek eladásából él, kiállításai sikeresek, művei keresettek, és bár ez okoz számára némi dilemmát, ezen felül tud emelkedni. Asle tulajdonképpen kiegyensúlyozott lélek is lehetne, és ennek a potenciális kiegyensúlyozottságnak az egyik alapja, hogy rátalált Istenre – A másik név ennek az istenkeresésnek (is) a története, ez a kiegyensúlyozottság azonban nem a derű és a felhőtlenség állapota, sokkal inkább a ború jellemzi: „furcsa módon sötét színekkel lehet legkönnyebben előhozni a fényt, a feketékkel, minél sötétebbek, minél feketébbek a színek, annál erősebb a fényük” (106.); „Isten a kétségbeesésben, a sötétben van jelen” (107.).

Asle azonban nem nyugszik bele ebbe az állapotba, a tépelődés a lényéhez tartozik, és azzal együtt, hogy a fényt próbálja előhozni, önmaga képét keresi: „megfordult a fejemben, hogy azért lettem festő, mert bennem maradtak a képek, zavar a temérdek kép, összezavarnak a fel-felmerülő képek, szinte mintha látomás lenne, és különböző helyzetekben, és nem tudok tenni ellene, egyetlen dolgot tehetek, festenem kell, megpróbálni kifesteni magamból az emlékezetembe vésődött képeket, ez az egyetlen lehetőség, egyesével kifesteni magamból, de soha nem úgy, ahogy láttam és ahogy bennem ragadtak, nem, azt már ezerszer megfestettem és ha csak azt festem le, amit látok, akkor mindössze lemásolom a látványt, csak egy silány másolat lesz belőle, és akkor hiába próbálkozom, nem tudok megszabadulni a tudatomba vésődött képtől, úgy kell festenem, hogy az kiszakadjon a fejemből és eltűnjön, hogy láthatatlanná váljon, hogy összeolvadjon az egyetlen képemmel, amely én magam vagyok, mert abban biztos vagyok, hogy egyetlen egy képem van csak, és ez az egyetlen egy kép a többi kútforrása, a szemnek láthatatlan, de beleszövődik abba, amit látok, és ettől válik képzeletbeli képpé” (32–33.). Ennek a belső képnek a feltárását zavarja meg az, hogy a külvilágban is felfedezi ugyanezt a forrást, mégpedig hasonmása képében, akihez emiatt leküzdhetetlenül vonzódik, és aki eltéríti őt a saját útjáról – valahol itt szakad félbe a regény, Asle töprengései közepette.

Asle titka az, hogy hiába elismert festő, tulajdonképpen végtelenül magányos, saját látomásai között téblábol, és művészetével egyetlen dolgot próbál elérni: megtalálni önmaga képét, és ezzel felszámolni művészetét. Ahogy a fenti részletben megfogalmazza: a mű elkészítése tulajdonképpen a művész megszabadulását szolgálja, ami pedig valójában lehetetlen, hiszen amit megfestene, az végső soron láthatatlan. Ez a paradoxon teszi Asle történetét megrendítővé, még ha ezúttal kevésbé látványosan is szembesülünk ezzel a megrendítő hatással, mint például Lars Hertervig történeténél. Fosse azonban ezúttal is szuggesztív nyelvteremtő művészetével ránt be bennünket a regénybe; olyan egyszerű ez a nyelv, mint Asle két vonalat ábrázoló festménye, mégis a lélek legmélyére vezet. Borongóssága arra utal, hogy a lélek legmélye nem képzelhető el a rettenet sötét fergetege nélkül – az a bátorság és egyenesség, amellyel Fosse szembenéz ezzel a fergeteggel, mindig felemelő. A. Dobos Éva alaposan ismeri Fosse nyelvét (remek, hogy a fordító neve kikerült a borítóra!), és ezúttal is magabiztosan adja vissza a norvég szerző rejtelmesen zúgó zeneiségét. (Hozzá kell tenni: bár örömteli, hogy ilyen gyorsan megszületett a magyar fordítás, a szövegben maradt elütések kigyomlálása megért volna még egy korrektúrakört.) A Szeptológia első kötetének fokalizációs technikája is jellemző Fosse írásművészetére: a feszültség egyik forrása éppen az, hogy elfogadjuk az elbeszélő zaklatott látásmódját. Soha nem lehetünk benne biztosak, hogy a képek, amelyeket látunk, mikor és hogyan „történnek meg”, melyik valóságba rántanak be magukkal. Együtt hatolunk be az elbeszélővel a sötétség mélyére, abban bízva, hogy elvezet bennünket a fény forrásához. Az első kötetben a hasonmástörténet még nem bontakozik ki teljes egészében – kérdések egész sorával várhatjuk a remélhetőleg hamarosan kézbe vehető folytatást.

Jon Fosse: A másik név. Szeptológia I. A. Dobos Éva fordítása. Kalligram, Budapest, 2019