dunszt.sk

kultmag

Anya az űrből

A japán rendező, Hirokazu Kore-eda európai környezetben, Catherine Deneuve és Juliette Binoche szerepeltetésével is megtalálja azokat a kérdéseket, amelyek leggyakrabban foglalkoztatják: Az igazság is a családdá válás korántsem problémamentes folyamatáról szól.

Hirokazu Kore-eda az elmúlt évtizedekben szinte észrevétlenül egy teljes szerzői világot felépített: a termékeny japán rendező a nemzetközi filmfesztiválok elitjében bukkant fel olyan filmjeivel, mint az Anyátlanok, A fiam családja vagy az Our Little Sister. 2018-as művével, az Arany Pálma-díjas Bolti tolvajokkal pedig szintet lépett, olyanok is megismerték a nevét és művészetét, akik korábban nem hallottak róla. Filmjeiben, az életszagú, egy cseppet feszélyező, morálisan megkérdőjelezhető helyzetek feldolgozása során Kore-eda vezérfonala a család: mitől család a család, hogyan lehet családdá válni idegenek közösségéből, milyen formabontó családmodellek létezhetnek, amelyek működnek is. Első nem Japánban játszódó, nem japán nyelvű (hanem meglepő választásként: francia) filmje, a 2019-es Velencei Filmfesztiválon debütáló Az igazság sem távolodott messzire ezektől a kérdésektől – hiszen az érzelmek nyelve tulajdonképpen univerzális. Itt egy vér szerinti család a főszereplő, amelynek tagjai azonban mégis idegenek egymás számára. Így egy kései közeledési kísérletet követhetünk nyomon, amikor a híres francia dívát meglátogatja az Amerikában élő családja az új önéletrajzának megjelenése ürügyén.

Az igazság legfőbb bástyája Catherine Deneuve, aki a nyolcvanhoz közelítve is rengeteget dolgozik (évente általában legalább három-négy új filmje kijön), azonban ritkán kap nagyasszonyhoz méltó szerepet – főleg nem olyat, ahol nem csak a tekintélyére támaszkodnak. Kore-eda filmjében félig-meddig ugyan önmagát játssza, de bölcs önreflexióval; azaz mer magából hülyét csinálni is, ha kell. Szerepe szerint ő egy idősödő francia színésznő, Fabienne Dangeville, akinek minden szava támadás, kritika, becsmérlés, sértés – szinte észre sem veszi, hogy folyamatosan bántja a környezetét, számára ez a természetes. Az igazság finom ívét az adja, ahogyan ez a védőpajzs repedezni kezd, ahogyan Fabienne belátja a saját tökéletlenségét és szövetségeseket kezd keresni a hol kisszerű, hol nemes céljai eléréséhez. Mégpedig a családja körében: a megkeseredett díva már mindent látott az életben, csak a forgatókönyvíróvá vált lányát, Lumirt (Juliette Binoche), annak amerikai tévésztár férjét (Ethan Hawke) és a kislányukat nem.

Deneuve okosan és elegánsan játszik, minden rezdülése aranyat ér – olyannyira a bűvkörébe von, hogy akár azt is elnéznénk másfél órán keresztül, ahogy játszik az arcán a fény, miközben néha elereszt egy gúnyos félmosolyt. Deneuve nagyságát egyszerűen nem érdemeljük meg, ám szerencsére a többiek is felnőnek hozzá – Binoche még azt is megengedi magának, hogy utánozza a színésznőt.

A film alapproblémája talán kissé közhelyesnek tűnhet – a törtető Fabienne mindenkit feláldoz a karrierjéért –, de ahogyan egyre hajmeresztőbb példákat kapunk a jelenségre, ahogyan egyre cizelláltabb érzelmek bukkannak felszínre, annál igazabbak, átélhetőbbek lesznek a család csendes traumái, kibeszéletlen ellentétei. Az igazság az évtizedes sérelmekkel terhelt anya-lánya kapcsolatot emeli ki Deneuve és Binoche karaktere között, ám eközben további eltemetett szembenállásokra is fény derül, szinte minden szereplőnek problémás a viszonya néhány másikkal, a konfliktusok felszínre bukkanása pedig hol keserű, hol komikus, hol megható jeleneteket eredményez. Kore-eda meri sérülékenynek, tökéletlennek mutatni a hőseit, csípős párbeszédeket is megenged magának, közben pedig a humor sem áll tőle távol. Mesteri pillanat például, ahogyan egy őszinte, közeledést sejtető jelenet végén Deneuve kifakad, hogy micsoda pazarlás ilyen érzelmeket mutatni anélkül, hogy felvette volna a kamera.

Az igazság családi problémakörébe az önreflexív vonások, illetve az általánosíthatóbb, morálfilozófiai rétegek visznek plusz mélységet. A film ugyanis – azon túl, hogy a szereplői is a filmiparban dolgoznak – részben egy filmforgatás története, egy első pillantásra közhelyesnek tűnő, B-kategóriás sci-fié. A film a filmben azonban egyre igazabbnak tűnik a történet előrehaladtával, miközben lassan az is feltárul, miért vállalta el a szerepet Fabienne. A történet egy anyáról szól, aki sosem öregszik meg, mivel csak hétévente tér vissza elhagyott szeretteihez az űrből – miközben mindenki más meghal vagy idősebbé válik nála. Ez pedig könnyen párhuzamba állítható a központi problémával, az örökké az űr távolában lévő, megközelíthetetlen, inkább önmagát, semmint a szeretetet választó Fabienne-nel. Apró csavarként azonban Fabienne itt nem az anyát, hanem a lányt alakítja – az anyaszerepet játszó fiatal színésznő pedig további fájdalmas sebeket tép fel mind Fabienne, mind Lumir lelkében.

Míg az önreflexív olvasat – akár a film szüzséjén belül, akár kifelé, Deneuve személyére, karrierjére vonatkoztatva – nem válik erőltetetté, az igazságkeresés, egymásnak odamondogatás kissé túl direkt és szájbarágós. Kore-eda általában is könnyen befogadható, mégis mély filmeket készít, így lehet, hogy tévesen úgy interpretálta, hogy a nyugati film még inkább ilyen: nagyon egyértelmű, nagyon közérthető. Az igazság különböző helyzetekben újra és újra ahhoz a kérdéshez kanyarodik vissza, hogy mi az igazság. Fontos-e, hogy mi az igazság – és ez kinek az igazsága? Hogyan lehet egymáshoz közelebb hozni a különböző igazságokat? A gyújtópont Fabienne önéletrajza, amit a film több szereplője nem tart elég igaznak – Fabienne egy olyan igazságot konstruált a könyvében, ami számára hiteles. Az ő szemszögéből így kellett (volna), hogy történjenek a dolgok, tehát ha nem is ez a valóság, ez az ő igazsága. A helyzetet bonyolítja, hogy mivel Fabienne élete maga a színészet, sosem tudni, hogy mikor játszik, és mikor őszinte – egyáltalán, van-e privát énje, amit nem a vászonnak tartogat? Vagy voltaképpen Fabienne nem is létezik, csak a filmen?

Az igazság érzékenyen lazítja fel a díva páncélját, és szerencsésen még a kötelező happy endet is relativizálja: hősei nagy utat járnak be lelkileg és érzelmileg, de ekkor sem hazudtolják meg magukat. Bár a befejezést Kore-eda túlnyújtja, ahogy Fabienne egyre törékenyebbnek mutatkozik, úgy válik jelenetről jelenetre egyre meghatóbbá a film. Az igazság nem Kore-eda legmeglepőbb vagy leginnovatívabb filmje, ahogyan a színészeire sem elsődlegesen emiatt fogunk emlékezni. Azonban egy érzelmes, szókimondó, igaz és nagyon szép történet, azaz Kore-eda sikerrel mentette át a tehetségét a nyugati közegbe is. Ez a film pedig várhatóan még szélesebb közönséghez eljuthat, mint a japán rendező korábbi filmjei – így pedig meghozhatja a kedvet azokhoz is.

A film adatlapja a Mafabon