Élet lejárt szavatossággal

Sokat sejtető címet kapott Bartalos Tóth Iveta szeptemberben megjelenő könyve, akit a novellás kötet hátteréről kérdeztünk.

A Mert nőnek lenni jó polgári társulás egyik vezetőjeként rengeteg szlovákiai magyar aktivitás kapcsán feltűnik a neved, illetve az „Anyább” anyák és annak nemrég elkészült szlovák fordítása (Príručka nedokonalej matky) az itteni (magyar) irodalom üde színfoltja. Novemberben a wmn.hu közölte A nap, amikortól soha többé nem ment orvoshoz című írásod – ahogy az írói facebook oldaladon is sejtetni engeded, több személyes tapasztalatod is feldolgozod a novellában. Mit ad neked ezáltal az írás?  Mekkora szerepet játszik nálad a kreativitás mellett az önkifejezés?

Gyerekkorom óta fontos  önkifejezési forma számomra az írás. Voltak időszakok, amikor azt gondoltam, el tudom engedni, mert nem tudtam vele eleget foglalkozni, esetlegesen más dolgok kerültek előtérbe az életem azon szakaszában, de ha feltettem magamnak a kérdést, tudok-e írás nélkül élni, a válasz mindig a nem volt. Volt, hogy csak magamnak írtam, hosszú évekig  blogot vezettem, egy országos magazinba is írtam rendszeresen. Mindezek mellett ott volt a rendezvényszervezés, a műsorvezetés, így volt terem arra, hogy más formában is ki tudjam fejezni magam és megtaláljam a hangom. Aztán valahogy alakultak, formálódtak a történeteim, és egyre több novellát írtam. Szeretem ezt a műfajt.  S ha már az önkifejezésről kérdeztél, számomra az önkifejezés azt jelenti, hogy a képességeim, eszköztáram, tehetségem segítségével megmutatom azt, amit érdekesnek, értékesnek tartok. Azt, amit alkottam. Ha mindaz, amit leírok, közönségre talál, az egy jó és kellemes érzés. De nem szabad abban elveszni és pont az önkifejezés éményét  elveszíteni, hogy mindenkinek tetszeni akarjak.

Milyen újdonságokkal szolgált számodra az út, ami a könyv első ötletétől annak megjelenéséig vezetett?

Volt ebben az alkotási folyamatban játékosság is. Mertem több stílusban írni úgy, hogy mégis mindegyik én vagyok. Mertem befejezni történeteket és nyitva hagyni, az olvasóra bízni a befejezést. Írtam mesélve és írtam tényszerűen közvetítve.  Nagyjából negyven történet született meg abban az időszakban, és ez rutint, tapasztalatot adott. Nem elég fejben írni, fejben fantasztikus történetek születnek, de amikor az ember papírra akarja őket vetni, akkor rájön, hogy egyrészt átadni sem tudja őket úgy, ahogy képzelte, másrészt nem is biztos, hogy elég tapasztalt író hozzá. Az írás gyakorlás is. Vannak írások, amelyeknek csupán annyi a céljuk, feladatuk, hogy majd az azt követőt az író még jobban meg tudja írni.

Kik hatottak rád, illetve mi/ki ösztönzött arra, hogy az önmegvalósításnak ezt a formáját válaszd?

Rengeteget olvasok. Sok író ösztönzőleg hat az írásaimra, vagy inkább az írási kedvemre. Kedvenceim a ma élő és alkotó íróink közül Dragomán György és Szvoren Edina, de Tóth Krisztina és Grecsó Krisztián írásait is nagyon szeretem. Ha a klasszikusokat vesszük sorba, akkor Jókai, Szabó Magda és Szerb Antal a kedvenceim. A nemzetközi porondról pedig Knausgard, Ulickaja, Olga Tokarczuk írásait is rendszeresen olvasom. Backman könyveivel most ismerkedem. Furcsa kontraszt egy frissen befejezett 586 oldalas Knausgard-könyv után Backman játékos stílusát befogadni.

Ami az önmegvalósítás kérdését illeti, inkább önkifejezésnek tartom az írást, mint önmegvalósításnak. Sok mindenben érzem magam jól és otthonosan, az írás is ilyen, és nem tagadom, hogy számomra a legkedvesebb pont ez, mégse használnám rá az önmegvalósítás kifejezést.

Hogyan jellemeznéd röviden a könyvet?

Nem titkolt célom volt, hogy olyan történeteket írjak, amelyekben ott  a szorongás, a rettegés, a félelem, a most mindennek vége, vagy vége is lehet érzése. Ez utóbbi azért fontos, mert ha tudnánk kezelni a felsorolt érzelmeket, vagy tudnánk róluk kommunikálni, akkor a legtöbbünk élete sokkal könnyebb lehetne. A mi generációnk gyakran befelé él, szenved, szorong, majd pusztul el. Pedig néha csak annyit kellene mondani, hogy segíts, hallgass meg, állj mellém, vagy azt kérdezni, ezt hogy érted? Apróságokon csúszhat el egy élet, az önbizalom, az önszeretet, és marad helyettük valami destruktív, romboló, fájó érzés. És még onnét is lehetne építkezni, gyógyulni. De csak úgy, ha az ember tud és mer segítséget kérni. A leírt történeteim legtöbbjének van valóságalapja. Volt, amit láttam, megfigyeltem, és volt olyan is, amit saját magam éltem meg. Sok mindent magunkkal hozunk, eltanulunk, átveszünk, örökölünk. Ezeket is kell tudni értelmezni. Kell érteni, mi miért alakult úgy az életünkben, ahogy. Miért lesz valaki ugyanúgy szerető, alkoholista, mint az apja, vagy az anyja. Miért áldozza fel magát egy ember mások miatt. Meddig lehet úgy élni, mintha már lejárt volna a szavatosságunk.