„Mindig csak a másikhoz fűződő viszonyunkban létezünk”

Szeptember 8-án mutatják be Elfriede Jelinek Árnyék (Eurüdiké mondja) című monodrámáját Porogi Dorka rendezésében a Trafó nagytermében. Az összművészeti produkció koncepciójáról, a témaválasztás fontosságáról és az előkészületekről az Eurüdikét alakító Pető Katát kérdeztük.

Különleges alkalom, hogy Jelineket mutatnak be Magyarországon. Te hol találkoztál először a drámával?

2013-ban teljesen véletlenül láttam a bécsi Kammerspiele-ben. Egy castingra mentem ki, ekkoriban sokat játszottam német nyelvterületen, és gondoltam, ha már ott vagyok, akkor meg is nézem. Annak ellenére, hogy olyan jól nem tudok németül, hogy ezt a sokrétű szöveget az eredeti nyelvén pontosan megértsem, az első perctől vitt magával, szórakoztatott, és közben nagyon meg is rázott az, ahogyan az énkereséssel foglalkozott. A programfüzetben benne is volt a teljes darab, úgyhogy hazahoztam, elkezdtem magamnak fordítani, de persze hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni. Végül barátokon keresztül jutottam el Halasi Zoltánhoz, aki boldogan vállalta a feladatot, sokszor magával Jelinekkel is konzultált munka közben. Én is feljártam hozzá rendszeresen, és minden fordítási fázist felolvastam neki, ami alapján ő tovább tudott dolgozni. Nem volt olyan alkalom, hogy ne transzcendens élményként éltem volna meg a szöveget, hihetetlenül intim és őszinte számomra az egész. Nagyon rá tudok kapcsolódni a ritmusára, a slam poetry jellegére is, ahogyan a gondolati síkjára is: mindenki tapasztalta már, hogy ott ül vele szemben a másik, azt érzi, hogy maximálisan meg tudja beszélni vele az adott témát, de közben még három teljesen másik dolgon is gondolkodik. Jelinek úgy fűzi a körmondatait, hogy éppen ez a jelenlét vagy jelen nem lét válik egy izgalmas nyelvi tapasztalttá. Minden személyessége ellenére mégsem volt egyszerű megteremteni azokat a körülményeket, hogy megszülethessen az előadás, és hát kacifántos időszak is volt ez az életemben, mert közben megszűnt a Szputnyik, született egy gyerekem, és tulajdonképpen sokáig Halasi piszkált azzal, hogy mikor lesz már ebből valami. Jól tette.

A történet tulajdonképpen a női létből eredő komplexusokat járja körül. Mit gondolsz, mik ezek?

A szöveg ilyen szempontból két síkon mozog: az egyik komplexus az, ami magából a női létből fakad, abból a kérdésből, hogy vajon milyen helyet tudunk elfoglalni a társadalomban, mennyire nehéz az érvényesülés módja. És mivel itt Eurüdiké egy írónő, még az is felmerül, hogy az ő alkotása mint női alkotás ér-e egyáltalán valamit. Ha igen, mennyit? Kevesebbet? A történet másik fő kérdése az, hogy a férfihez képest én mi vagyok. Valójában az ebből fakadó identitáskeresés a központi szál, hiszen két ember viszonyában folyamatosan működik egyfajta alá-fölérendeltség, ami jó esetben hullámzik, és nem válik elnyomó struktúrává. Emellett a kapcsolatokból fakadó szorongás, az ismeretlentől való félelem ugyancsak fontos témája a darabnak – és itt mint ismeretlen nemcsak a halálra gondolhatunk, hanem akár saját magunkra is, hiszen önmagunkban nem, mindig csak a másikhoz fűződő, folyamatosan változó viszonyunkban létezünk.

Hét éve láttad Bécsben az előadást. Mennyire gondolkodsz most másképp az anyagról?

Sokkal komplexebben látom. Akkor nagyon erősen lefordítottam az akkori és a korábbi kapcsolataimra. Azóta született még egy gyerekem, rengeteget bolyongtam a szakmában, elkezdtem jelmezt tervezni, úgyhogy ilyen értelemben kinyílt a világ. Jóval több tapasztalatom van, sok új embert ismertem meg, változtam én is. Most már csak egy szegmense a lelkemnek az, hogy mi történt azokban a kapcsolataimban, amelyek véget értek, és talán éppen ezért kevésbé is érzem azt, hogy ez egy hímsoviniszta történet lenne. Eleinte úgy láttam, hogy itt a férfi uralkodóként van jelen, szegény nő pedig kénytelen alkalmazkodni az elrendelt erőviszonyokhoz, de valójában ez a szöveg szépen megmutatja két ember viszonyának a játékát. Egy harmonikusnak mondható kapcsolatban is megvan ugyanez a hullámzás, és kívülről talán egyértelműnek tűnnek a pozíciók, de belülről sokkal összetettebbek ezek a dinamikák.

Nem kérdés, mennyire személyes neked ez a szöveg. Magát az alkotócsapatot is te tetted össze?

Igen. Keresztes Gábort már több mint húsz éve ismerem, rengeteget dolgoztunk együtt, ezért evidens volt számomra, hogy vele szeretném ezt megcsinálni. Volt is olyan időszak, amikor elkezdhettük volna a munkát, de ő éppen nem ért rá, úgyhogy elhalasztottuk a folyamatot. Orfeusz és Eurüdiké történetét a Gluck-operából ismerem, éppen ezért a másik dolog, ami szintén egyértelmű volt számomra, hogy klasszikus zenét is szeretnék az előadásba, és Kákonyi Árpi tökéletesen illik a csapatba, akárcsak Gergye Krisztián, aki a zene, a szó és a tánc dialógusának megformálásban segít. Porogi Dorka pedig az egyetlen olyan rendező volt, akit én megkerestem, és bevállalta azt, hogy ezekkel az emberekkel, az én valamelyest már kialakult koncepcióm nyomán kezdjünk el dolgozni. Örülök, hogy sikerült ilyen emberekkel körül venni magam, most ugyanis azt érzem, hogy ez az előadás valójában egy bátorságpróba: sokszor van olyan, hogy elmondom a szöveg felét, és teljesen megáll az agyam. Ilyet soha életemben nem éltem át, mert nem az történik, hogy elfelejtettem, de tudom, hogy körülbelül minek kellene következnie. Itt teljes a sötétség, azt se tudnám megmondani, hogy hogy hívnak. De ugyanennyi munka van ebben a többiek részéről is, hiszen igyekszünk a lehető legtöbb rétegét megfogni a szövegnek. Nagyon fontos például, hogy ennek a nőnek borzasztó humora van: vagy rettenetesen vicces, vagy elképesztően nyomasztó minden iróniájával együtt. Ezt a játékot a zenében, a mozgásban, a térben, a jelmezben is megjeleníteni, és nem csak azért, mert ez a humor oldhat valamiféle feszültséget, hanem azért, mert tényleg ilyen szélsőségekben működik az ember.