dunszt.sk

kultmag

A magyar független színház Stohl Andrásai – interjú Göndör Lászlóval és Hajmási Péterrel

A karantén következtében elindult, online színházi közvetítések tucatjait magába foglaló kulturális dömping közepette jött létre ez a különleges, nevettetően kínos, kellően szarkasztikus és töménytelen mennyiségű, mégis, művészi színvonalú kreténséget sugárzó műsor, a KaranténShow Cápával és Létrával. Leleplezve a két műsorvezetőt, Göndör Lászlóval és Hajmási Péterrel beszélgettünk a kezdetekről, a műsor fókuszáról és a humorról mint jelentős marketingeszközről.

Stílusosan tőletek veszem az első kérdést: miért ti ketten?

G.L.: Most megfogtál!

H.P.: Erre tényleg lehetetlen válaszolni így, ha ezt kezdésként nekünk szegezik!

Na jó, akkor bővítsük: miért ti ketten kezdtetek bele a show csinálásba a TÁP Színház tagjai közül?

Göndör László: Régóta barátok vagyunk. Kivételes a hasonlóság a humorunk egy nagyon fontos tartományában.

Hajmási Péter: A TÁP-ban ismertük meg egymást, és ebből alakult ki a szoros baráti kötelék.

G.L.: H.P: Már nagyon régen akartunk valamit létrehozni mi, ketten…

G.L.: Valamit, amivel elsősorban önmagunkat szórakoztatjuk.

Azért az első adásokhoz inkább olyan emberek szóltak hozzá, akik a közös baráti társaságotok tagjai.

G.L.: Ki akartunk valamit próbálni büntetlenül a saját szórakoztatásunkra. Aztán a későbbiekben már raktunk bele munkát is. (nevet)

H.P.: Később már kénytelen voltunk! Pedig megpróbáltuk megúszni. Adásterveket is írtunk, amik biztosították a keretet, amelyen belül impróztunk.

G.L.: Én folyamatosan konzultáltam számomra fontos emberekkel, akiknek a véleményére nagyon adok, hogy mennyire sikerül közelíteni a hétköznapokban meglévő  humorunkhoz, jó-e a műsor hossza, hogyan ne beszéljük túl, jók-e az egyes rovatok, hogyan legyenek a riportok, a felosztás stb.? Aztán egyszer csak jött egy fordulópont, amikor minden megváltozott: egy szép napon bekopogtatott a stúdió ajtaján Bradly J. Junior, a stáb harmadik erős embere (Bredán Máté, a műsor médiadesignere – a szerk.). Onnantól minden jobb lett – nekünk. Neki rosszabb.

H.P.: Hihetetlen, de már kezd kikristályosodni a rendszer!

Honnan jött egy ilyen videóforma ötlete?

H.P.: Volt már korábban olyan vágyunk, hogy az amerikai talkshowkhoz hasonló, szkeccsműsort csináljunk. Nagyon sok ilyet szeretünk nézni! Vonzott minket az, hogy profi körülmények között hülyeséget csináljunk. Az első videókat kezdetben olyan embereknek is mutattuk meg, akik ismertek minket, tudták nagyjából, mire számítsanak.

Aztán lett Cápa és Létra, a két műsorvezető. Innentől már ez inkább a szerep, mint ténylegesen ti magatok, nem?

H.P.: Nem nagyon tudtunk mást csinálni, mint amik mi vagyunk. Az a szomorú hírünk, hogy mi ilyesmi figurák vagyunk amúgy is.

G.L.: Itt a nézők leginkább…

H.P.: … a hülyeségünk kvintesszenciáját kapják.

G.L.: Van a színházi humorunk, amely leginkább a TÁP Színházban nyilvánul meg. Az már egy csiszoltabb stílus, sőt, esetemben a színház sokkal jobban kihozza az igazi humorom. A KaranténShownál kihívás volt, hogy ezt hogyan mutassuk meg egy új médiumon keresztül.

H.P.: Én, például, egy szekrényben ültem, telefonnal a kezemben. Lássuk be, nem egy hálás szerep. 

G.L.: Messziről indultunk abból a szempontból, hogyan lesz ez az egész igazán vicces. Eleinte sok mindenre azt hittük, na, ez így király és szellemes! Hát, később érzékeltük, minden volt, csak az nem. Aztán egy idő után feltűnt, hogy valami nem úgy működik, mint ahogyan a színházban azt mi, a vicces páros már megszokta. Elkezdtünk kevésbé erőlködni és erőltetni a dolgokat, így egyre inkább önmagunkat adtuk a videók során. Persze úgy, hogy jobban kiemeltük az idiótább, gátlástalanabb oldalunkat, de alapvetően a valóságos énünkből merítkeztünk. Jelenleg én még mindig nem vagyok megelégedve magammal, mert úgy érzem, a színházban még mindig viccesebb vagyok, mint ezen a platformon. De közeledünk a saját hangunkhoz.

H.P.: Az élő közönség reakciójával sokkal többre megyünk majd. Persze, a kommentek meg az emojik segítenek, de hát akárhogy is nézzük… Mégiscsak egy szekrényben ülök!

G.L.: Ilyen műfaj azért nincs nagyon az országban, talán a világban is kevés: két ember élő showt csinál nem előre legyártott poénokkal, tehát ez nem egy kabaré, nem is stand-up…Élő interakciót folytatunk a nézőkkel online. Nagyon fura. Lényegében le is kerül rólunk a felelősség, mivel még nem nagyon csináltak ilyet. Fogalmunk sincs, hogyan lesz ez jó. Kísérletezünk.

H.P.: Ez egy piaci rés, és ilyen típusú műsorra, szerintünk, igény van, még ha erre sokan eddig nem is jöttek rá.

A tévés szakma és a tévés műsorok kifigurázása ezek szerint nem volt tudatos gesztus a részetekről?

H.P.: Szeretünk parodizálni Lacival. Nem konkrét személyeket, inkább embertípusokat, viselkedésformákat, mondatszerkezeteket. Ha sok tévés műsort nézünk, óhatatlanul azok lesznek az ihletforrások. Itt is ennyi volt a szándék: hozni a kvízmesteres, beszélgetős típust. A paródia direkten nem merült fel bennünk. Ezek a személyiségjegyek már beépültek, de szerintem ezzel nagyon sokan vannak még így. 

G.L.: Inkább a rossz fajta műsorszerkesztés, a rossz fajta interjúk szórakoztató és egyben provokatív erejének megmutatása volt a célunk.

H.P.: Ha megnézzük az összes híradót, mindegyik bemondó ugyanúgy hangsúlyoz. És ez valahonnan jött, egy ideje mindenki így csinálja már. Nekünk annyi az előnyünk, hogy mi ezt kívülről figyeljük.

G.L.: Sok interjú kiszámítható,  valahol azonban nagyon bátortalan is. Mi ebben a műsorban beleálltunk abba, hogy szándékosan rossz interjút készítünk kellemetlen, de minket valóban érdeklő, sokszor meglepő kérdésekkel. Ennek révén picit mást tudhatott meg a néző az riportalanyról más interjúkhoz képest.

H.P.: Ez a “Miért ti ketten?” nagyon jó példa erre. Úgy látszik, mintha nagyon határozottan kérdeznél valamit, de valójában semmi értelme sincs.

G.L.: És a híresebb emberek mégis ilyen és ehhez hasonló kérdésekre trenírozzák magukat. Aztán nagyon meglepődnek, ha kapnak egy Cápa és Létra típusú kérdést, amihez kevésbé szoktak hozzá.

H.P.: Nyilván ez is rutinná válhat az évek folyamán…

Szerencsére a ti kérdéseitek állandóan eredetiek és igaziak voltak.

H.P.: Valóban, tulajdonképpen megújítottuk a formát! Új irányokat adtunk!

Göndör Laciként és Hajmási Petiként kezdtétek. Hogyan lett ebből Cápa és Létra?

H.P.: Laciként és Petiként kezdtük?

G.L.: Tényleg? Nem is tudtam.

Az első videótokban így mutatkoztatok be.

G.L.: Azt hiszem, ez a koncepcionális baki annak a bizonytalanságnak volt az eredménye, hogy nem tudtuk, hogyan is kellene ezt csinálni. Aztán úgy döntöttünk, építsünk inkább fiktív karaktereket, amelyek elrajzoltak és parodisztikusak. Később rájöttünk, hogy a karakterek humorát akkor tudjuk igazán kiaknázni, ha az igazsághoz, vagyis magunkhoz közelítünk. Így a megformálás változott, a nevek maradtak: a két legáltalánosabb, semmitmondó, rossz becenév.

H.P.: Többen kérdezték tőlem, hogy miért én vagyok Létra? Merthogy Laci a Cápa, az egyértelmű. Nekünk pedig pont az volt az egyértelmű, hogy a magasságom miatt én vagyok Létra! Semmi megfontolás nincs a nevek mögött se.

Később már meghívott vendégek is feltűntek a Show-ban. Őket mennyire avattátok be, mennyire készítették fel erre a műsorra?

H.P.: Az esetek többségében küldtünk referencia adást, hogy lássa az adott vendég, hogyan is dolgozunk mi, mire számíthat. A kérdéseket sem beszéltük meg előre. 

G.L.: Itt is volt különbség: valakinél egyből ráéreztünk a saját stílusára, amiben ő lubickolt, más pedig nagyon feszengett az elején. Mindenki nagyon jól akart válaszolni, ez érződött.

H.P.: Azért biztonsági játékot játszottunk: olyasvalakit nem kértünk fel, akit egyáltalán nem ismertünk. Olyanokat próbáltunk hívni, akikről úgy gondoltuk, ebben partnerek tudnak lenni.

G.L.: Eközben a mi önbizalmunk is nőtt. Eljutottunk odáig, hogy most már bárkit fel merünk kérni.  

H.P.: Persze, vannak olyan álmaink, hogy sokkal tágabb körből is hívnánk vendégeket.

Nem csak színészeket és művészeket?

H.P.: Nem csak őket, illetve olyan embereket is, akiktől ez a metahülyeség abszolút távol áll. Vajon velük mit kezdenénk? Veszélyes, de vonzódunk a veszélyhez.

Belevágtatok volna ilyesmibe, ha nincs a karantén?

G.L.: Meggyorsította és könnyebbé tette a folyamatot, az biztos.

H.P.: Új helyzet alakult ki, amiben új szabályokat alkothattunk. 

G.L.: Itt most mindenkinek elveszett a hatalma. Tök mindegy volt, melyik színházhoz tartozol vagy nem tartozol, vezető vagy alkalmazott vagy. Egyfajta szabad piac alakult ki, ha van egy jó ötleted és megvalósítod, akkor könnyen az élre törhetsz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi hú, de nagy nyertesek lennénk!

H.P.: Jelen helyzetben könnyű volt elsőnek lenni csomó mindenben. 

G.L.: Függetlenként mi szabadabban is mozgunk a kreatíviparban, mint mondjuk, akik társulati tagok. Kevésbé kötik meg a kezünket. Mi ketten nem színházi tartalmat sugároztunk médiaművészeti formán keresztül, hanem igyekeztük megtalálni, hogyan lehet erre a helyzetre kortárs módon reagálni.

Ez egy olyan műfaj, amiért vagy rajonganak az emberek, vagy nagyon utálják. Kaptatok negatív visszajelzéseket?

H.P.: Szerintem anyukám közel áll ehhez a véleményhez… Izgalmas kísérlet volt ez e tekintetben is. Bizonyos tévéműsorokra biztosan hajaztak a videóink, el tudom képzelni, hogy valaki úgy nézte, a show-t, hogy tényleg azt gondolta, hogy mi elhisszük erről, hogy ez így jó. Lehet, valaki ebbe a csapdába esett, és nem értette, miért vagyunk mi ilyen rosszak. 

G.L.: Szerintem sokan tartották a műsort szánalmasnak. Főleg az a csoport, amiről Peti mesél, amelyik nem lel az önégetésben élvezetet. 

H.P.: Talán inkább sajnálnak minket. Szegények, erre vitték!

G.L: Az első videók egyikénél telefonált egy néző, Fekete Gábor, hogy srácok, ez így kurva gyenge, a hang, a videó, minden. Azóta ő folyamatosan segít nekünk, gyakorlatilag a producerünk lett. Ilyen is történt.

H.P.: Jó szándékkal leszúrt minket.

G.L.: Az iróniát nem akarjuk amúgy senki szájába rágni. Ezt a fajta humort nem mindenki szereti. Akik vevők erre, azoknak szeretnénk szórakoztató, tartalmas adásokat készíteni. 

A legelső videóban kifejtettétek, hogy tulajdonképpen azért fogtok bele ebbe a sorozatba, mert híresek akartok lenni, merthogy rólatok nem tud senki. A humor mennyire működik marketingeszközént?

G.L.: Szerintem jobban, mint gondoljuk.

H.P.: A gyakorlatban ez létezik. Sőt már az is indulatokat vált ki, ha valaki vállaltan híres akar lenni – és ettől máris híres lesz az a valaki.

G.L.: Igazából tényleg ez lett a műsorunk fő fókusza. Otthon ülünk, nem vagyunk jók semmire, nem értünk semmihez… Akkor legalább most legyünk nagyon gyorsan népszerűek!

H.P.: Megkaptuk már azt a vádat, hogy eladjuk magunkat, de voltaképpen nekünk ez is a célunk és vágyunk: mi ezzel el akarjuk adni magunkat! De csak addig akarjuk csinálni, ameddig élvezzük, ennyiben is véges ez a sorozat.

G.L.: Vállaljuk!

H.P.: Népszerűségre akartunk szert tenni, fedezet nélkül. Ez volt a mi home office-unk.

G.L.: De közben a trash-be értéket és tartalmat is be akartunk csomagolni…

H.P.: Csak jól elrejtjük. Olyan ez, mint a málnaszörppel lehajtott orvosság a kisgyereknél. Az orvosságot hozzuk, cukormázzal leöntve. 

Újra a ti egyik kérdésetekkel élek: sikeresnek érzitek magatokat?

G.L.: Annyiban igen, hogy lett két ember, aki két hónap alatt kifejlesztett egy saját showműsort, és olyasvalamibe tanult bele, amiben eddig még nem próbálta ki magát. Ez önmagában siker.

H.P.: Az is siker, hogy kitaláltunk valamit, és azt megvalósítottuk, hogy a lustaságunk nem szüntette meg a műsort. Sikerélmény az, hogy ez az egész létezik. Maga a projekt még fejlődhet, ez igaz. 

G.L.: Az, hogy egy ilyen trash-t életben tartottunk ilyen sokáig a bizonytalanságaink ellenére, az nem semmi! Sokan kritizálták is segítő szándékkal, de a legtöbben azt mondták, nyomni kell, majd fejlődik. A TRIP Hajótól pedig most kaptunk egy ajánlatot arra, hogy rendszeresen, élő közönség előtt tartsuk meg a talkshow-t ősztől. A TÁP Színházzal is van egy szövetség készülőben. Ezek nagy dolgok. 

H.P.: A StageHive videópályázaton különdíjat kaptunk, amihez járt a TRIP részéről egy befogadói nyilatkozat. Ez számunkra egy objektív, külső visszajelzés.

G.L.: Az is siker, hogy valaki lát ebben a műsorban potenciált. Életünkben nem nyertünk egy pályázaton sem, a KaranténShow-val pedig most kettőt is, a Placcc-cal együtt ( PLACCC Nemzetközi Művészeti Fesztivál, amely a művészet hagyományos helyszínein kívül – köztereken, rendhagyó helyszíneken – létrejövő alkotásokat állítja középpontba, és a nemzetközi helyszínspecifikus művészeti kezdeményezéseket és tendenciákat mutatja be a magyar közönségnek – a szerk.).  Abban az adásban Cápa és Létra kiszabadul, és rácsodálkoznak, mi minden történt kint, amíg ők a szekrényben kuksoltak.

Híresek vagytok már?

H.P.: Ott még azért nem tartunk. Az a veszély nem fenyeget, hogy felismernek az utcán. Igen, én vagyok Hajmási Péter a TÁP Színházból. Oké, bámul rám az illető, akkor ebből most melyiket kéne ismernem?

G.L.: Szűk szubkultúrában ismertek vagyunk, de tulajdonképpen akár mi lehetnénk a magyar független színház Stohl Andrásai. Ez tök jó lenne címnek!

H.P.: Vagy ez: ott folytatjuk, ahol Stohl András abbahagyta. Nem véletlenül fejezte be, de mi mégis folytatjuk!

Mégpedig a nyári szünet után a TRIP Hajón élőben és online is.