dunszt.sk

kultmag

Elhagyni az allegóriát; Bobby Farrell nem volt normális

Elhagyni az allegóriát

Ha nagyon koncentrálok, akkor néha képes vagyok egyedül lenni. Ez a feladat lefedi mindennapjaimat, és most egy erkélyen ülve, belebámulva az eleven kék égbe elmondhatom, hogy ebben a pillanatban nincsen szükségem másra. Ezek a pillanatok ritkák és pont ezért értékesek számomra.

Félek, hogy csak egy hete fejeztem be a kötetet, ami időmet teljes mértékben kitöltötte, és eddigi erőfeszítéseimet, életem tétjét ilyen könnyen hátrahagyom. Ugyanott tartok, hogy ugyanazt próbálom megfogalmazni századjára, ezredjére, amit az első versemben is megfogalmaztam. Ahogy kinézek balra, most fényesedik ki rövid zápor után a Hármashatár-hegy, alatta házsorok. Ennyit lehet elmondani valamiről, vagy valakiről, aki teljesen egyszerű ebben a világban. Mindig is azt gondoltam, hogy egyszerű élni, csak mi bonyolítjuk túl. Ez a hitem szerencsére akkor is megvan, amikor belebonyolódok abba a vitába, hogy miként szólítsalak. Több javaslatom is volt már, de mindegyiket elvetettem, mert olyankor, ha nevet adok neked, nem tudok egyszerűen beszélni arról, hogy most fényesedik ki rövid zápor után a Hármashatár-hegy, alatta házsorok. Csak belemagyarázni tudlak, és abbéli vágyamat, hogy egyszerűen (naivan) szemléljem a világot, máig nem engedtem el (nem engedted, hogy elengedjem), és ezért általában megragadok az egynél.

Az egy sok minden lehet, mondjuk fa, de akkor gyökér, lombkorona, és persze napfény, meg víz, és akkor eső. Így maradsz meg egynek, aki csak önmagával osztható, tehát minden mással is (mondjuk velem).

Perszeel akarom hagyni az allegóriát. Jórészt már el is hagytam, mert elhatároztam, hogy arról fogok csak beszélni, ami körülöttem van. Néhány szétdobált cetliről, jegyzetről, olyan feladatokról, amiket nem vagyok képes elkezdeni. Tudom, hogy ilyenkor sem írok őszintén, csak elhesegetem a gondolatát annak, hogy nem érek fel az allegóriáig. Sokkal egyszerűbb, és pont ezért kielégítőbb arról írni, ami kézzelfogható. Amikor fiatal voltam, még mertem allegóriát írni, mert fiatalon nem éreztem problémának a kort, sőt lealacsonyítottam, ami igazából arról szólt, hogy fiatalságomban a kort sem értettem, és azon keresztül az allegóriát. Ezért van a ködösítés. Fiatalon a ködösítés nélkülözhetetlen, hogy később lámpával lehessen bemerészkedni és felfedezni az allegóriából dolgokat. Ha nem ködösítenénk előszőr magunknak, nem lehetne felfedezni az allegória részeit. Ilyenkor az ember elkezd foglalkozni a nagyon is közelivel, a hétköznapival, és könnyebbségként éli meg, hogy a látása leszűkült, hogy már nincs igénye a távolba nézésre. Ahogy fiatal csak a távolba néz, úgy a felnőtt csak közelre, és a kettő közötti távolságon keresztül így teremtjük meg a hidat, amin végre kényelmesen lenézhetünk az allegóriára. Az allegóriából. Nietzsche mond erről dolgokat és kétségkívül igaza van, hogy a nyelv hazugságon alapul. De a hazugság pont azért rejti el az igaz dolgokat, hogy benne magára találjon az, aki egy erkélyen ilyesmi dolgokról gondolkodik.

Most fényesedik ki a Hármashatár-hegy, alatta házsorok.

Bobby Farrell nem volt normális

Nem tudom hogyan csináljam, megálljak, vegyek egy nagy levegőt, és kezdjek neki minden nap annak, hogy normálisan éljek, amikor úgyis tudom, hogy ez sohasem fog sikerülni? Bizonyos értelemben a zenén keresztül jobban sikerül átvészelni a hétköznapokat, mert amikor zenét hallgatok, mások életébe léphetek bele. A zenén keresztül könnyen alakot lehet cserélni, a Boney M Ma Baker számára gördülékenyen megy az írás is, mert ha ismétléses playlistre rakom, egy idő után a három vokálos lány mellett úgy érzem, akár én is lehetnék Bobby Farrell. Amikor elindulok a szürkés, zivataros Budapesten valami tennivaló után nézni, az legjobban a kóborlás közben megy, a Deák Ferenc tér és az Astoria között pont ideális az a 4 és fél perces útvonal, amíg a Ma Baker szól. Útközben meg-megnézik különcségemet, a furcsa ruhákat, amiket hordok, talán mégis a mozgásom az, ami a leginkább figyelemfelkeltő. Majdhogynem perisztaltikus, kígyózó mozgásban haladok előre, így lehet csak a Ma Baker ritmusára. Zenére mozogni mennyivel egyszerűbb, mint csak lenni a csöndben. A csönd nem nekem való, agyonnyom, pont mint ez a júniusi, fenyegető ég. Ahogy tizedjére teszem meg az Astoria és a Deák Ferenc tér közti utat, egyre többen figyelnek fel botladozásaimra, mégis a szájuk szélén megbújó mosolyok szélessé terebélyesednek, sokan követnek tekintetükkel.

Megvan bennünk a normalitás vágya. Hogy ne ezüst szatén nadrágban, meztelen felsőtesttel kelljen végigvonulnunk a városon, hogy ne csináljunk magunkból hülyét mások előtt, hogy ne szívrohamban haljunk meg a testet és lelket egyaránt megpróbáltató magamutogatások után. Mondjuk a zene és Bobby Farrell példáján a normális inkább az idegen. Amitől félünk, mert felborítja bennünk a normálist, hogy mind valaki mások vagyunk, a testünk, a lelkünk sem a mienk, mert nem hozzánk tartoznak. Ez a mozgásban a legegyértelműbb, mert a mozgásban automatizálódik leginkább ez az érzés, hogy nem vagyunk a sajátunk. A tánc Bobby Farrellnél a saját testétől elvágyódásnak, a normálistól való elszakadásnak a rituáléja. Amíg sétálok, egyre pontosabb képet kapok róla, hogy Bobby Farrell nem volt normális. Sőt, megdöbbentően abnormális volt. Idegen ettől a földtől, az emberektől, a saját testétől.