dunszt.sk

kultmag

Melankóliagyakorlás

„…arra nagyon ügyeltem, nehogy a filológiai anyag agyonnyomja a személyes magot” – mondja Földényi F. László a Literán (Saját magamat értem a legkevésbé. Nagyvizit, 2019. december 25.), és ez, bevallom, meglepett. A Hermész Könyvek sorozatban megjelent Melankóliát egyáltalán nem éreztem személyesnek akkor, amikor 1993 táján először olvastam. Azóta módosult a véleményem, s most már azt gondolom, a kutató személyessége nagyon is kitapintható és érezhető benne. Ez azonban mégsem az a személyesség, amelyet csuklóból annak neveznék.

A Melankólia a közvetett személyesség kötete, azé, amelyet Nádas Péter úgy jelez, hogy „Földényi, aki feltehetően maga is gyakorló melankolikus”. Igen, ezt a könyvet a „feltehetően” jegyében lehetett olvasni. Egy nagyon művelt és értelmes, érzékeny és világjárt ember műveként, aki egyszercsak elmélyül abban, ami ő, és elkezdi gyűjteni a kultúrtörténet értelmezéseit arról a jelenségről, amely benne is testet öltött.

A melankólia dicsérete viszont a közvetlen személyesség könyve, s erre a módosított cím is utal. Már A kezdet: Hanyatt fekve is egy (nem feltehetően, hanem nyilvánvalóan) személyes emlék leírása, amelyből kiderül, Földényi prózaíró is ebben az összefüggésben. Bizonyos részekben sutba veti minden műveltségét, és mer egyszerűen érzékletes lenni, és arról beszélni, hogyan fekszik valahol, vagy hogyan levelezett valakivel, és az milyen ember volt. Mint aki felszabadul a cédulái zsarnoksága alól: „Pihentem, de önmagam ellenére. Végtagjaim ekkor mintha a földbe simultak volna. Hasam behorpadt; a gyomrom, a májam, a beleim, de még a vesém is egymásra torlódva süppedt le, és a hasfal íve követte őket. Átalakult a testem. Kezdett távolodni tőlem. Belső szerveimet csak a talaj tartotta vissza attól, hogy kizuhanjanak belőlem. Gerincemhez, mint egy faághoz, annyi közöm volt. S a föld, ahelyett, hogy semleges talajként észrevétlen maradt volna, most támasztékul szolgált. Éreztem, hogy teljes súlyommal ránehezedem, és ezzel együtt önmagamtól is próbálok elszakadni.” (10.)

Ugyanakkor van ebben a könyvben egyfajta „Gesamtkunstwerk” is, amennyiben Földényi minden művészeti ág segítségével el szeretné magyarázni a melankólia jelenségét, bár a szellemi erőfeszítés itt korántsem olyan egyirányú, mint a korábbi esszében, jobban látszik a mozgás a műveltséganyag és az azt feldolgozó személy között; nemcsak elmagyarázni szeretné, hanem azt is megírni, amit megélt, miközben kutatott, illetve, hogy miért kezdte kutatni éppen ezt. Fénykép, film, irodalom, zene, képzőművészet, építészet – minden itt van, és minden azért van itt, mert Földényi egyszer vagy többször megnézte, lapozgatta, meghallgatta, és mert ő hallgatta meg, a nagy melankolikus.

Aki nagy konzervatív is egyben. Poszler jut eszembe, a maga szintén vállalt, ugyanakkor szintén nem korlátolt és a legkevésbé sem vidéki konzervativizmusával. „Márpedig úgy vagyok vele, hogy miért adjam lejjebb. És akkor a kortárs kínálat helyett inkább olvasok Céline-t és Mishimát, meg Csehovot és Theodor Fontanét. Ilyen értelemben nekem Céline vagy Dosztojevszkij regényei vagy Montaigne esszéi abszolút kortársaim, mert meg tudnak szólítani. És ha egy Fassbinder-filmet nézve könnybe lábad a szemem, akkor ez annak jele, hogy a film működik, pedig harmincöt évvel ezelőtt forgatták. Vagy Antonioni kíméletlen Éjszakája után bosszantó Sorrentino Nagy szépségének a szépelgése” – mondja ugyanabban az interjúban, és konokul képviseli ezt az álláspontot, ezt a látásmódot.

Az ilyen konzervatívok titka az, hogy nem ragadtak le valahol. Poszler is tisztában volt minden mai elmélettel, úgy állította, amit állított, és kijelentései mögött mindig érvek húzódtak. Földényi olyan fényképeket és képeket néz, amelyeket egy „igazi konzervatív” undorodva vetne el, mert „nem értené” őket. A melankólia dicséretének írója azonban nagyon is árnyaltan fogalmaz: „Filmművészet persze továbbra is van. De nincsen filmkultúra, s véget ért az, ami ’modern filmként’ vagy ’művészfilmként’ egy ideig történelemformáló erővel bírt. A filmművészetet immár nem egy átfogó kultúra tartja fenn és hordozza, hanem elszigetelt nevek, magányos filmrendezők, akik, a filmtörténet korai évtizedeihez hasonlóan, nem alkotnak közösséget, hanem a filmipar egyetemes világában magányos bolygók benyomását keltik. (…) A filmipar is kitermelte persze azokat a rendezőket, akik mintegy átlépték a saját árnyékukat: Tarantino vagy David Lynch például vitathatatlanul a nagyok közé tartoznak. De nagyok abban is, hogy miközben a hagyományos filmművészet szellemében észrevehetően metafizikai kérdéseket feszegetnek, ezeket hihetetlen bravúrral rántják vissza a nem-metafizika szférájába, és alakítják át egydimenzióssá.” (274–275.)

Földényinek, a nagy melankolikusnak, hiányzik a nagy nemzedék metafizika igénye, mely viszont abból fakadt, hogy hihettek valamiben, mert a világ is hitt valamiben: az ember még közösségben élt, és ha van közösség, akkor van mítosz is. Mára már csak a mítoszokkal való játék és leszámolás maradt. Ám a melankolikus egyedül volt a közösségben is, mindig a szélén valaminek, a perifériáról nézte a központot és az eget, és mindig a periférián helyezkedett el, mert megmagyarázhatatlan fájdalmai nem engedték a centrumba. Milyen lenne hát egy melankolikus a kortársak között? Nem is lehet más, mint konzervatív.

Ezt nem azért mondom, hogy lefitymáljam Földényi hiányérzetét, hanem hogy megmagyarázzam kötete struktúráját, és a vonzalmait, például ahhoz a Francis Baconhoz, akinek a számára az őrjítő rendetlenség jelentette a rendet, vagy ahhoz a Lucian Freudhoz, aki az egyik fényképen úgy néz, mintha neki akarna rontani a fotósnak. Mindegyik fejezet a hiány körülírása, egy nagy művész megfogalmazta hiány, csorbulás, tökéletlenség, vágy értelmezése. Így aztán nem meglepőek az olyan fejezetcímek, mint hogy Dürer meglátogatja Giorgionét a műtermében, és A vihar láttán mély melankólia vesz rajta erőt; A közelítő sötétség; Egy épület, amely a megváltástól éppúgy tartózkodik, mint annak hiányától; Kié a test, ha nem azé, aki benne lakozik? stb. – ezek a címek különben nem képzelhetők el a Melankólia címeiként. Hogy egy másik nagy melankolikust idézzek, „a közelítő tél” kellett, hogy Földényi ilyen címeket adjon, hogy belelásson egy másfajta sötétségbe, melankóliába; hogy már ne csak jegyzetelje és értelmezze a melankóliát, hanem élje mindenestül, közel kerüljön a partjához.

Mint minden nagy értelmező, Földényi is kimozdítja az értelmezést, ellendít a megszokottól. Ron Mueck Nagy Ember című szobrát kifejezetten nem Rodin Gondolkodójának fényében elemzi, holott a francia művész alkotása a leghíresebb megtestesülése annak, amikor az ember a tenyerébe hajtja a fejét. De ha mindig ugyanaz jut az eszünkbe, akkor semmi új nem fog az eszünkbe jutni – a melankólia nem a gondolkodás ürességét jelenti, hanem a gondolkodás űrjét, azt a vákuumot, amelybe minden melankolikus mondhatni belezuhan.

Mindamellett Földényi könyve nem apokaliptikus, nem arról szól, hogy már a művészet, a kultúra sem segít élni, hiszen ez nem lenne más, mint a legprovinciálisabb búbánat. A melankólia dicsérete olyan, mint egy napkút, amely megvilágítja a kultúrának azokat a rétegeit, amelyek a melankóliának köszönhetően rétegződtek, rendeződtek a ma is látható rendbe vagy rendetlenségbe. Az igaz persze, hogy innen tovább nincs út: nem tudok elképzelni még egy Földényi-kötetet, amely ugyanerről a jelenségről szól. A kíváncsiság, az érdeklődés biztosan nem zárult le, a személyiség annál kevésbé. A területet azonban bejárta a szerző, már nincs fa, bokor, madár vagy kóbor kutya, amit fel ne térképezett volna. Nem lepődnék meg viszont, ha megjelenne egy Földényi-prózakönyv.

Földényi F. László: A melankólia dicsérete. Jelenkor, Budapest, 2017

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket