dunszt.sk

kultmag

Filmröpiratok a koronavírus-járványról

Mára közhellyé vált, hogy a 2019 végén, 2020 elején kibontakozó koronavírus-járvány alapvetően megváltoztatta életünket. Bár Magyarországon és a szomszédos országokban nem tombolt olyan intenzitással a pandémia, mint Kínában, az Egyesült Államokban, Olaszországban, Spanyolországban vagy Oroszországban, de márciustól júniusig itt is sokan betegedtek és haltak meg, valamint bevezettek korlátozásokat, számos rendezvényt mondtak le, illetve a mozik is júliusig zárva tartottak. A filmvilágra kifejezetten nagy csapást mért a járvány, mert sok nagy filmbemutatót el kellett halasztani, rengeteg film és tévésorozat forgatását függesztették fel, és van olyan, amelynek munkálatai máig nem indultak újra. Tehát nemcsak az volt, illetve az amerikai helyzet súlyossága miatt tulajdonképpen még most is az a probléma, hogy nem lehet moziba menni, hanem az is, hogy a szakmabeliek kényszerszabadságukat töltötték, nem tudtak dolgozni, legalábbis a megszokott módszerekkel nem.

Ám a kreativitásnak még a koronavírus-járvány sem szabott határt, hiszen a veszélyhelyzet alatt a filmkészítők alternatív megoldásokhoz folyamodtak. Jóllehet, egy Marvel- vagy DC-filmet, egy Jurassic Worldöt vagy egy Avatart nem lehet mobiltelefonokkal forgatni és otthon megvágni, ebből a szempontból kifejezetten előnyös helyzetben voltak a „független” filmalkotók vagy az európai filmesek, akik egy hollywoodinál jóval lazább, a szerzői törekvéseknek inkább kedvező közegben működhetnek. Jellemzően ők fogtak bele olyan projektekbe, mint a Netflix Otthon készült című szkeccsfilmje, amelyben persze az ismert, fesztiválkedvenc szerzői filmesek (Pablo Larraín, Paolo Sorrentino, Ana Lily Amirpour) mellett hollywoodi filmekben szereplő sztárok (Kristen Stewart, Maggie Gyllenhaal) is részt vettek. Természetesen magyar alkotók is csináltak „karanténfilmet” (például Enyedi Ildikó: Szamár és Nyúl beszélgetése), és az HBO indított egy Otthon című projektet, amelynek eddig spanyol és lengyel változata készült el, majd került fel az HBO GO kínálatába. Ennek a cikknek a lengyel változat a főszereplője, de néhány mondatott érdemes szentelni a spanyol verziónak is.

Az Otthon-filmek lényege, hogy az adott ország különböző, jellemzően inkább fiatal alkotói (akik lehetnek rendezők, írók és színészek egyaránt) meghatározott terjedelemben (a lengyeleknél 10 perc volt a felső határ) készítsenek filmet a koronavírus-járvány alatti korlátozásokat, szabályozásokat betartva, profi stáb és eszközpark nélkül, kvázi egyedül (bár a lengyel verzióban néhány kisfilm kooperáció eredménye, és a filmeknek lehetett több szereplője), értelemszerűen a veszélyhelyzethez kapcsolódó témában. Persze az „otthon” fogalmát (jellemzően inkább a lengyel változatban) a filmkészítők igen tágan értelmezhették és értelmezték, így nem feltétlenül zárt szituációs drámákra, „lakásfilmekre” kell számítani, mert sok olyan alkotás szerepel a felhozatalban, amelyek metaforikusan értelmezik a fogalmat, és inkább gondolati síkon, asszociációk révén kapcsolódnak a témához, nem pedig direkten foglalkoznak vele.

A spanyol verzió áll legközelebb a címben is vállalt koncepcióhoz, mert a szigorú helyi korlátozásokból következően a rövid- és kisjátékfilmek nagyrészt tényleg otthonokban készültek, csupán a második (Elena Martín: Nézd meg ezt a cicás videót) játszódik egy kvázi kommunaként berendezett egykori hajógyárépületben. A spanyol rövid- és kisjátékfilmekben domináns téma a konkrét bezártság, illetve a karanténból fakadó, nyilvánvaló emberi konfliktusok is előkerülnek: egyesek felfedezik partnereik és barátaik negatív tulajdonságait, mások – mint Carlos Marques-Marcet filmesszéje, az Utazás a szobám körül – magányukban filozofálni kezdenek, elgondolkodnak olyan dolgokról a kényszerszabadság alatt, amelyekről a felgyorsult világ rohamtempója miatt nem is lenne idejük elgondolkodni. Például Rodrigo Sorogoyen Egy rendkívüli helyzet című művében egy pár férfi tagja kezdi el idegennek érezni kedvesét az egyhangú és nagyjából tétlen hétköznapokon, sőt úgy véli, annak különböző alteregóival tartja fenn a kapcsolatot, de nem találja az „igazit”, akit korábban, a rohanó hétköznapokban – mint az nyilvánvalóvá válik, hogy csak – felszínesen ismert.

A spanyol Otthonról színvonal-ingadozása ellenére megállapítható, hogy a lehetőségekhez képest az alkotók történetei ötletesek, ha nem is mindig sikerült azokat maradéktalanul jól és összeszedetten megvalósítani, illetve a lakás mint visszatérő helyszín miatt a változatosság hiánya is kifogásolható. A többféle helyszín mellett a lengyel verziónak kifejezetten jót tett, hogy több alkotó dolgozott rajta (a 14 rövidfilmen 16), így stílusát és témáit tekintve is sokkal változatosabb szkeccsfilm született A lengyel Otthon is magában foglal esszéfilmeket (Krzystof Skonieczny: Rejts el a marrákesi gépen, Mariusz Treliński: Semmi sem állhatja útját ennek a tavasznak) és valóban otthonokban játszódó filmeket (Anna Zamecka / Sung Rae Cho: Kiotó, április 21., Magnus Von Horn: Koronagyilkos, Jan P. Matuszyński: A várakozás, Xawery Żuławski: Koronapara), azonban ezek mellett felbukkannak (részben vagy egészben) animációs filmek (Renata Gąsiorowska: Tojáshéj-otthon, Krzysztof Garbaczewski: A csiga, Tomek Popakul: A Hold), riportfilm (Paweł Łoziński: Maszkok és emberek), dokumentarista (Jerzy Skolimowski: Honvágy), önironikus és öneflexív (Jacek Borcuch: Ma van a születésnapom), lírai (Małgorzata Szumowska / Michał Englert: Fiú kilátással) és szürreális-fantasztikus (Andrzej Dragan: Egy dal a világ végéről) alkotások is. A lengyel rövidfilmekre általában jellemző, hogy eklektikusabbak, nagyobb perspektívában gondolkodnak, így képesek bemutatni a koronavírus-járvány szélesebb körű, nemcsak az egyénekre gyakorolt, hanem társadalmi hatását is. A nagyfokú kreativitás ellenére a többséggel ugyanaz a probléma, mint spanyol párdarabjaik esetében: a kezdeti lendület általában a végkifejletre alább hagy, elmarad a katartikus befejezés, sőt némelyik igen rossz filmmé válik.

A lengyel Otthont a veterán filmrendező, Jerzy Skolimowski (Sorompó, Ölésre ítélve) Honvágy című filmje nyitja, ami tulajdonképpen kakukktojás vagy bizonyos értelemben „csalás”, mert nem Lengyelországban, hanem Olaszországban játszódik, ahol láthatóan ott ragadt az alkotó, akinek „privát börtöne” egy festői szépségű tájon helyezkedik el. A Honvágy az egyik legjobb, legösszeszedettebb alkotás a szkeccsfilmből, érződik rajta, hogy egy tapasztalt filmrendező műve. Skolimowski keretbe helyezi a „cselekményt”, és nyilvánvaló, mégis erős képi szimbólummal nyitja és zárja a rövidfilmet: a rendező „lakótornyának” rácsos ajtaja kinyílik és becsukódik. A nyitás után persze nem a szabadság üdítő levegője fogadja az alkotót és a nézőt, hanem az üres terek és kiürült utcák csendes, nyomasztó látványa. Illetve csak alapállapotukban csendesek a filmképek, mert Jerzy Skolimowski képen kívüli, nem diegetikus zajokkal, hanghatásokkal, emberi beszéddel érzékelteti, hogy egykoron, a járvány előtt ezeket az olasz helyszíneket még emberek tömegei töltötték meg, ám most ha tél és hó nincs is, csend és halál sajnos vannak. Így ha a Honvágy azt nem is mutatja meg, mi a helyzet Lengyelországban a koronavírus-járvány idején, azt meglehetősen hitelesen ábrázolja, hogy a rendező miért nem térhet haza: a csend terei tágasak, de veszélyesek, mint arra egy szinte minden képen feltűnő, a szél által sodort biztonsági nejlonkesztyű is utal.

Krzystof Skonieczny (A város alatt, Elvakít a fény) Rejts el a marrákesi gépen című rövidfilmjét azért is volt jó ötlet Skolimowski műve után második részként beilleszteni, mert így az Otthon szép ívet ír le, azaz a külföld felől lassan-lassan, de megérkezünk Lengyelországba. Ennek az útnak a következő állomása a Rejts el a marrákesi gépen, ami egy erősen szimbolikus-allegorikus filmesszé, amelyben központi motívum az utazás megszakítása, illetve a repülőgép lezuhanása. Ezzel Skonieczny frappánsan megfogalmazza a koronavírus-járványból adódó egyik alapproblémát, hogy a mobilitáshoz szokott emberek nem utazhatnak (sőt Magyarországhoz hasonlóan Lengyelországban is határzár volt érvényben). A film csupán hang szintjén megjelenő, a géppel lezuhant túlélő főszereplője ezt az élményt adja át monológjai formájában, illetve ilyen módon, a katasztrófa miatt változik a túlélés helyszíne kényszerűen átmeneti otthonává. Míg Jerzy Skolimowskinál a honvágy, a hazautazási vágy az alapmotívum, addig Krzystof Skonieczny rövidfilmjében a külföldre utazás lehetetlensége és veszélyessége a fő probléma. Kár, hogy a Rejts el a marrákesi gépen a sztori végére kicsit ellaposodik, dezorientálttá válik.

Nagyon ötletes Renata Gąsiorowska (Cipka) Tojáshéj-otthonja, ami animációs film formájában, szatirikus hangnemben dolgozza fel a koronavírus-járvány miatt kialakult veszélyhelyzetet és annak következményeit immár valóban a tág értelemben vett „otthon”-ban, vagyis a lengyel társadalom mindennapjaiban. A tojásmotívum egyszerű, de frappáns szimbólum: a koronavírus-pánik miatt a filmben megjelenő emberek görcsösen igyekeznek tartani a távolságot – olyannyira görcsösen, hogy bezárkóznak saját otthonaik „tojáshéjába”, mintha a madárfiókák ijedtükben inkább újraépítenék a tojást, és visszabújnának édesanyjuk oltalmazó szárnyai alá. Gąsiorowska a veszélyhelyzetet mint visszafejlődést értelmezi, és ha belegondolunk, ez társadalmi-politikai szinten is megállja a helyét, hiszen számos országban korlátozták a szabadságjogokat az egyén, illetve a társadalom egészségének megőrzése végett. Szóval okos, invenciózus, sőt szórakoztató film a Tojáshéj-otthon, csak a főszereplő lány által online követett, élő felvétel formájában megjelenő tyúkól képei rondítanak bele az összképbe formai és tematikai értelemben, mivel megtörik a tempót és az egységes stílust, valamint didaktikus a szimbolikájuk, mert csak túlmagyarázzák az alaptémát, de érdemben nem tesznek hozzá ahhoz.

Jacek Borcuch (Minden, mit szerettem, Titkok nélkül) Ma van a születésnapom című rövidje laza, keserédes blues-stílusban, fekete-fehérben mesél arról az egyszerű, de nagy problémáról, hogy valakinek, történetesen a film alkotójának éppen a járvány idejére esik az 50. születésnapja. Borcuch annak a tragikomédiáját járja körbe, hogy itt van ez a szép, kerek, kiemelt évforduló, amelyet az ember normál esetben sok barát vagy a nagycsalád társaságában ünnepel, ám ehelyett a koronavírus-járvány alatt csak sodródik, nem találja a helyét, rezignáltságát pedig pótcselekvésekkel (biciklizés az udvaron, légpuskával lövöldözés) próbálja kompenzálni. Erős, találó a jelenet, amelyben a szerző a lakóházak falai által körülölelt placcon kerekezik körbe-körbe, kvázi gengszternek öltözve, ezzel egyszerre utalva a bezártságra, az ebből fakadó monotonitásra, céltalanságra, reménytelenségre, illetve az egész 2020-as esztendő megvalósult abszurditására (például arra, hogy a filmek, a filmkarakterek és a filmesek a négy fal közé szorultak). Kár, hogy a Ma van a születésnapomban több az üresjárat, mint az ilyen találó epizód, ám a rövidfilm ezzel együtt is szerethető a nagy adag önirónia és az erős képi világ miatt.

Jan P. Matuszyński (Az utolsó család, A falka) A várakozása áll a legközelebb a spanyol Otthon kisfilmjeihez, mivel a rendező javarészt saját lakásában dolgozott, és saját családja életének egy fontos epizódjáról mesél. A sztori nincs túlbonyolítva, sőt csupán egy nagyon személyes élményről szól az alkotó kisfiára fókuszálva, akinek hamarosan megszületik a kishúga, tehát a koronavírus éve, 2020 lesz a születési éve. Habár A várakozás talán túl szimpla alkotás is, ám Matuszyński szépen, fokozatosan adagolva az infómorzsákat vezeti fel kislánya érkezését, így téve izgalmassá az alaptörténetet. Sokszor éppen az egyszerű a nagyszerű.

Xawery Żuławski (Lengyel-ruszki háború, Diagnózis) a Koronaparában etikai szempontból nem biztos, hogy a legszerencsésebb módját választotta a koronavírus-járványból fakadó problémák feldolgozásának, mert alapvetően az emberek félelmét és a biztonsági intézkedéseket figurázza ki, ám szatíraként egy darabig így is működik. A sztori szerint a Kris nevű fiatal férfi (látszólag) annyira rástresszel a veszélyhelyzetre, hogy öntörvényű barátnőjét, Alifát, akire mellesleg halálosan féltékeny is, nem akarja beengedni a lakásba. Persze a vírusparanoia csak ürügynek tűnik arra, hogy a férfi kontrollálja, uralma alá hajtsa az elmondása szerint kontrollálhatatlan barátnőt: például arra akarja rávenni, hogy dobja le magáról a „vírusokkal teli” ruháit, miközben persze videochat formájában tartják a kapcsolatot – nyilvánvaló, hogy Krisnek inkább csak az a célja ezzel, hogy birtokolható fétissé változtassa a nőt. Xawery Żuławski bizonyára erre a motívumra kívánt ráerősíteni azzal, hogy a páros begombázik, és a trip során valóban összekapcsolódik a két főszereplő, így Kris ténylegesen irányítása alá vonja Alifát. Ám ez kifejezetten rosszul sül el, mert innentől a Koronapara zagyvasággá változik, és amikor a koronavírus egy maszkos, késes férfi formájában letámadja, majd leszúrja a főszereplőket, akkor Żuławski műve inkább kelti egy olyan amatőr trashfilm benyomását, amelyet jobb lenne még a barátok elől is elrejteni és meghagyni a feledés homályában.

Jerzy Skolimowski Honvágya után a legjobban sikerült, leginkább megindító alkotás a dokumentumfilmes Paweł Łoziński (Chemia, Werka) Maszkok és emberekje. Łoziński a legegyszerűbb eszközökkel dolgozott: kiállt az erkélyére egy kamerával és egy puskamikrofonnal, majd leszólított járókelőket, akiket arról kérdezett, hogyan élik meg a veszélyhelyzetből fakadó korlátozásokat és a koronavírus-járvány időszakát. Lenyűgöző, hogy ebben a dokumentarista-minimalista formában, mindössze 10 perc alatt Łoziński milyen mélységeket képes feltárni, milyen széles körű társadalomképet tud felrajzolni. Nagyon sokféle ember és vélemény jelenik meg, sőt kifejezetten filozofikus témák is előkerülnek. Például az egyik idős férfi azt fejtegeti, hogy lehet, most egy olyan váltás előtt állunk, mint amikor az ókornak vége lett, és az emberiség átlépett a középkorba. Tragikomikus egy középkorú férfi sajátos „tartsuk meg a távolságot”-értelmezése: egy késsel mutatja, hogyan igyekszik távol tartani magától az embereket, nehogy elkapja a koronavírust. A Maszkok és emberek vége pedig kifejezetten megindító, ugyanis miután a megkérdezett középkorú nő kifejti, hogy szerinte a járványnak az egy kifejezetten pozitív hozománya, hogy a levegő és az élő vizek tisztábbak lettek, leveszi fejkendőjét, látjuk kopasz fejét, és azzal búcsúzik, reméli, megéri a járvány végét – ezzel az élettörténet-töredékkel hagy magunkra minket Paweł Łoziński. A rákkal küzdő középkorú nő persze szomorú látvány, ám optimista világszemlélete (a rosszban a jót, az alagút végén a fényt kell meglátni) erőt és reményt ad, pozitív példát mutat számunkra ezekben a nehéz időkben.

Mariusz Treliński (Az ősz búcsúja, Egy szelíd asszony) Semmi sem állhatja útját ennek a tavasznak című filmesszéje egy erősen epizodikus önportré, és amellett, hogy bemutatja, az alkotó mivel foglalkozik a karantén idején otthonában, Treliński gondolatait, gondolattöredékeit is exponálja. Az epizodikus jellegből fakadóan a töredékesség jellemző a rövidfilmre, és emiatt olykor nehezen követhető, de így is elő-előbukkannak benne értékes és érdekes gondolatok. Például az alkotó kitekint az olasz helyzetre, és kijelenti, hogy meglátása szerint sajnos ma új értelmet nyer a klasszikus Thomas Mann-kisregény, a Halál Velencében címe. Ám ezzel a filmmel is az a gond, ami a Koronaparával, hogy a cselekmény végére elszabadul a káosz, és kifejezetten zagyvasággá válik, részint az erőltetett Twin Peaks-utalások miatt.

A Fiú kilátással Małgorzata Szumowska rendezőnő (Az ő nevében, Arc) és Michał Englert operatőr (Test, A másik bárány) kamaradrámája, amelyben egy fiatal fiú kallódását láthatjuk. Ez a rövidfilm egyetlen, erős, beszédes motívumra épít: a címszereplőt különböző keretekben láthatjuk monoton élete különböző szituációiban. Az alkotók tulajdonképpen végig ezt a koronavírus-járvány alatt ismerős életérzést ragozzák, és bár kétségtelenül találó, hogy a karanténok és korlátozások idején mindannyian keretek közé vagyunk szorítva, sajnos a Fiú kilátással nem elég izgalmas alkotás ahhoz, hogy akár csak 10 percre is lekösse, magába szippantsa a nézőt.

Kétség nem fér hozzá, hogy a lengyel Otthon legrosszabb filmje A csiga, ám Krzysztof Garbaczewski (The Captive) rövidje ettől még érdekes, ötletes alapszituációra épül, ha a cselekmény a befogadhatóság, nézhetőség határán egyensúlyoz is. A csiga motívuma értelemszerűen arra utal, hogy a koronavírus-járvány alatt mindannyian visszahúzódunk „csigaházunkba”, ha módunk van rá, és igyekszünk távol maradni a közvetlen társadalmi érintkezésektől. Ezeket helyettesíthetik a virtuális kapcsolatok, amelyeket Krzysztof Garbaczewski nem túl jól sikerült számítógépes animációs betétek formájában mutat be kusza, értelmetlen dialógusok és monológok kíséretében. Szóval A csiga alapötlete jó, de a megvalósítása igen rossz.

Nem annyira sikerült alkotás Magnus Von Horn (Utórengés) Koronagyilkosa sem, sőt ez a rövidfilm valójában onnantól válna igazán érdekessé, ahol véget ér. Az alaptörténet ebben az esetben sem rossz, mivel a főszereplő család, illetve a fiatal házaspár tagjai felvetik, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik most az utcákon, amelyet koronának hívnak, ezért mindenki veszélyben van, aki elhagyja a lakását. Márpedig ki kell menni, mert szükség van például a palacsintához tejre, hacsak nem akarják azt vízzel elkészíteni. Szóval Von Horn rövidfilmje elvileg a címbeli metaforát építette volna fel, ám valójában csak egy nagy expozíció lett, mivel túl sokat elidőz a családi, illetve magánéleti konfliktusoknál, amelyek persze kétségtelenül kapcsolódnak a koronavírus-járványhoz (például a színészférj azt a kritikát kapja feleségétől, hogy mostanában minden munkát kritikátlanul elvállal természetesen a nehéz helyzetben való megélhetés végett), ám mégis dezorientálttá teszik a filmet. Olyan, mintha Magnus Von Horn nem tudta volna eldönteni, hogy egy dokudrámát vagy inkább egy paranoid thrillert szeretett volna készíteni. Ugyanis a cselekményt lezáró jelenet az üres utcákkal és az üres villamostól szabályosan megrémülő maszkos feleség képe azt sejteti, hogy a rendező nyitott volt a zsáner irányába, ám nem mert vagy tudott határozottan elmozdulni afelé.

A Honvágyhoz hasonlóan kakukktojásnak számít az Anna Zamecka (Áldozat) és Sung Rae Cho által készített Kiotó, április 21., ami egy másik kulturális közegben játszódik, és a párosnak csak az egyik tagja (Anna Zamecka) van Lengyelországban, ő távolról instruálja Chót. Ennek a filmnek is remek az alapötlete, hiszen önreflexív, egy forgatási szituációt dolgoz fel. Sztorija szerint a karantén alatt Sung Rae Cho megpróbál filmet készíteni szülei bevonásával, ám a dolog nehezen megy, mivel nem profi színészekről van szó, nehéz megértetni velük, mit kellene csinálniuk vagy érezniük a jelenetek alatt, illetve a kulturális különbségekből fakadóan másképp fejezik ki érzelmeiket, mint egy kelet-európai ember. Természetesen ennek a szituációnak a lényege is inkább az, hogy ez a három ember össze van zárva, és bár egy színész–alkotó kapcsolat határozza meg a forgatásokat, a szülők nem tudják függetleníteni magukat attól, hogy a fiuk dirigál nekik. Továbbá elő-előbukkannak olyan konfliktusok (például a generációs és kulturális különbségekből fakadó világnézeti ellentétek), amelyeknek a járvány előtt nem biztos, hogy jelentőséget tulajdonítottak. Habár a Kiotó, április 21-nek van egy-két üresjárata, összességében jól megragadja a „karanténfilmezés” szituációjában, hogy a bezártság, illetve az összezártság alapvetően konfliktusgeneráló.

Andrzej Dragan Egy dal a világ végéről című rövidfilmjének címe részben félrevezető, mert dalról szó sincs, viszont világ végéről annál inkább, mivel a bibliai Jelenések könyvét idézi meg a koronavírus-járvány kontextusában. Főleg a vallásos emberektől hallani a közelmúlt olyan értelmezését, hogy a járvány, illetve az azt megelőző történések (a menekültválság, a szíriai és az ukrán–orosz háború) mind-mind olyan jelek, amelyek szerepelnek az apokalipszist leíró Jelenések könyvében. Erről beszél a rövidfilmben a tulajdonképpen a Sátánt megformáló színészveterán, Jerzy Nasierowski (Nincs kegyelem, Walesa: A remény embere), aki remek választás volt a szerepre nemcsak színészi kvalitásai, hanem igen félelmetes arcberendezése miatt is. Így Nasierowski önmagában sokkal erőteljesebben járul hozzá az apokaliptikus atmoszférateremtéshez, mint a kissé tolakodó ambient filmzene, valamint a nem túl színvonalas „pokoli” képi effektusok. Viszont etikai szempontból erősen megkérdőjelezhető, hogy szükség van-e ilyen jellegű filmekre, mivel az emberek riogatása a koronavírussal, a pánikkeltés felesleges és káros lehet, főleg, hogy aki tényleg hisz a végítélet közelségében, arra ez az alkotás különösen megrázóan hathat.

A 14., befejező epizód méltó lezárása az Otthonnak: az animációs filmrendező, Tomek Popakul (Auge, Acid Rain) A Holdja az animációs és élőszereplős felvételek ötvözésével egy remek hangulatú absztrakt filmet vagy inkább meditatív videoklipet alkotott. A Hold rendkívül egyszerű cselekménye szerint egy maszkos, magányos férfi járja a kihalt utcákat, amelyeken csak néha-néha találkozik emberekkel, azok is kényszerből, a munkavégzés (például az utak tisztítása) végett tartózkodnak a közterületeken. Mint arra a cím is utal, a rövidfilmet a Hold fénye uralja, a sötét (olykor túlságosan is sötét) éjszakában ez jelenti a világosságot. Egyrészt Tomek Popakul remekül bánik a fehér és a sötét színek árnyalataival, és néha alig észrevehető, hogy melyik képsor animált, és melyik filmfelvétel, másrészt a zebrát, a távoli városi fényeket, a lámpákat és más tereptárgyakat absztrahálja, és ezeket építi be a vízióvá terebélyesedő filmbe. Mivel egy tulajdonképpeni klipről, zenés montázsfilmről van szó, így inkább markáns érzéseket és hangulatokat közvetít, semmint egységes, jól körülhatárolható témát jár körbe. Ám ezek a hangulatok, érzések nagyon is ismerősek főleg azok számára, akik akár Budapesten, akár más városokban a koronavírus-járvány legsötétebb hónapjaiban kimentek az utcákra, és szembesültek a kihalt terek egyszerre megdöbbentő és bizonyos szempontból megkapó, túlvilági hangulatával. A Holddal tényleg csak egy nagy probléma van: olykor már annyira sötét a kép, hogy semmit nem lehet látni, bármilyen kijelzőről nézzük is, és ez érezhetően nem egy tudatos alkotói döntés eredménye, nem volt a koncepció része.

Szóval a lengyel Otthon rengeteg értékes alkotást kínál, amelyek ha nem is tökéletesek, de bizonyos szempontból nagyon is emlékezetesek, és elgondolkodtatnak minket a járvány alatt és azután azokról a dolgokról, amelyekre nem feltétlenül fordítottunk időt a járvány előtt, a rohanó hétköznapokban. Viszont nem biztos, hogy ezért a sorozatért érdemes előfizetni az HBO GO-ra – persze ha már van aktív tagságunk, akkor mindenképp ajánlott a jobban sikerült epizódokat megtekinteni.