A kultúra még mindig nemzeti alap

Szeptember 7-én és 8-án két világsztár, Eva Green és Sir Ian McKellen is csatlakozott a Színház és Filmművészeti Egyetem jogi eszközökkel történő, ám önkényes kuratóriumi átvétele ellen. A számtalan, szolidaritást kifejező nyilatkozat, a Parlamentig érő kettős élőlánc után kérdeztük Herczeg Dániel SZFE-s hallgatót a tilatkozások emberi oldaláról.

A különböző közösségi médiafelületeket ellepték a megszámlálhatatnul soknak tetsző szolidaritásnyilatkozatok (kreatívnál kreatívabb formákban is). Az elmúlt tíz év belpolitikáját felidézve is példátlan ez a szellemi egység. Mit gondoltok, mik voltak azok a katalizátorok, amelyek az ügyeteket ennyire fontossá tették? Hogyan lett pár száz diák és tanár munkájából nemzetközi diskurzus?

Az, hogy mennyire sokan követik figyelemmel az SZFE helyzetét, valóban példátlan. De ne felejtsük el, hogy nem sokkal a járvány előtt, decemberben volt egy hasonló krízishelyzet. Ez volt „A kultúra nemzeti alap” tüntetés. Akkor szintén napok alatt megmozdult a hazai színházi élet, ráadásul eredménnyel.

Az SZFE esete önmagában egy szűkebb, fővárosi körhöz jutna csak el, de a közelmúltban történt az Index ellehetetlenítése is. Mikor ilyen tempóban követik egymást a gazdaságinak álcázott politikai manőverek, egyre nehezebb nem észrevenni azokat a mechanikákat, amivel a Fidesz-kormány aláássa az őket kritizáló hangokat. Emellett szerintem az is történt, hogy az emberek a karantén alatt megérezték, milyen a kultúra hiánya. Vagy milyen az, ha kizárólag képernyőn keresztül léphetnek vele kapcsolatba. Ilyen szempontból akár „hálásak” is lehetünk a koronavírusnak, mert felértékelte a színház eszmei értékét.

Szeptember 8-ára (az interjú 7-én készült – szerk.) a Magyar Rektori Konferencia és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája egyeztetésre hívta a kuratóriumot, az egyetem hó végéig regnáló vezetését, s ehhez csatlakoztok Ti is, diákok. Hogyan látjátok, tehet-e engedményeket a kuratórium? Vannak-e biztató jelek? Ti mely kérdésekben vagytok hajlandóak kompromisszumra, és melyek azok a minimumok, amikről nem tárgyaltok?

A kuratóriumnak egyetlen lehetséges engedménye lehet felénk, ez pedig az, hogy lemond. Ez része a követeléseinknek, amit a szeptember 1-én tartott sajtótájékoztatón kihirdettünk. Az egyetemfoglalók demokratikusan megszavazták, hogy Csernai Mihály HÖK-elnök erre a megbeszélésre nem fog elmenni. Upor László, a felmondási idejét töltő rektorhelyettes ragaszkodott, hogy ezen az ülésen részt vegyen, mivel tájékoztatni akarja az MRK-t és a HÖOK-ot a kialakult helyzetről. A hallgatók feltétele az volt, amit kommunikáltunk az MRK-val is, hogy az egyetem saját dokumentumstábja elkíséri Upor Lászlót erre az ülésre, mert szeretnénk fenntartani az eddigi transzparens kommunikációt.

A magyar színházi világ kicsi, viszonylag kevés emberrel, mindenki ismer mindenkit. Milyennek látjátok Vidnyánszky Attilát, az embert, aki jelképévé vált az ún. „kultúrharc” legújabb felvonásának? Volt már legalább egy szemtől szembeni egyeztetés, a résztvevők milyennek látták őt?

Mivel a jelenlegi formában kijelölt kuratóriumot nem ismerjük el legitimnek, ezért Vidnyánszky Attilával nem ültünk le, és ezután sem fogunk leülni tárgyalni. Ezen nem segít az a beszédmód, amit megenged, amikor az intézményről, az eredményeinkről, az oktatóinkról, és persze rólunk nyilatkozik. Valószínűleg minden hallgatótársamnak megvan a saját véleménye Vidnyánszky Attiláról, nekem biztosan. De ez nem az a hely és idő, amikor ezeknek hangot kell adni. A követeléseink nem a kuratórium egyes személyeire vonatkoznak, hanem arra az eljárásmódra, amivel az Innovációs és Technológiai Minisztérium kinevezte őket.

A járványhelyzetet kihasználva, esetleg jogi eszközökkel az egyetemet már hivatalosan működtető kuratóriumi vezetőség végül keményebb eszközökhöz, karhatalomhoz is nyúlhat. Mi lenne a diákság és az oktatók válasza erre? A 2020/2021-es tanév üres folyosókkal, néma próbatermekkel várná a szebb napokat? Létezhet ilyen véglet?

Herzog Noémi még évekkel ezelőtt írt egy remek cikket az ÉS-be, amelyben a Magyar Kétfarkú Kutyapártot mint politikai színházat elemzi. Ami most az SZFE körül zajlik, az is egy politikai színház. Az MKKP-vel ellentétben mi nem jelentkeztünk a szerepünkre, de ha egyszer ide jutottunk, muszáj beleállni. Nehéz látni, hogy tragédia lesz-e a vége, az egyetem polgáraiból tragikus hősök válnak-e. Abban biztos vagyok, hogy megérdemlik. Az üresen kongó épületnél pedig nem tudok hatásosabb díszletet elképzelni. Egyszerre szomorú, megdöbbentő, de a maga nemében gyönyörű is.

Példamutatóan bölcsen (járványügyi védelem, ellátás stb.), erőszakmentesen, szervezetten cselekedtek, szélsőségnek, agressziónak nyoma sincs, ellenben magabiztosságnak és értelmiségi felelősségvállalásnak nagyon sok példáját tapasztalhattuk. Honnan inspirálódtok, mi ad Nektek erőt? Milyen a jelenlegi morál, nem fáradtatok el?

Ahogyan a színházi világban, beleértve az egyetemet is, mestereink és az előttünk járó elődeink inspirálnak minket; a színészmesterség ritkán szólt a megalkuvásról, különösen nem a művészi megalkuvásról. Az ő munkájuk előtt is tisztelgünk. Munkájukról, a tárgyalások állásáról, a különböző jogi és etikai problémákról végig nagyon nyitottan tájékoztatták az egyetem polgárait. Ennek az erőfeszítésnek volt az utolsó lépése a Charta Universitatis megfogalmazása, majd mikor ezt a kuratórium nem volt hajlandó elismerni, a szenátus feloszlatta magát. A Charta volt az a dokumentum, amit aztán a vasárnapi stafétaláncon sikeresen eljuttattunk a Szentkirályi utcai épületünkből a Parlamenthez.

Ez az esemény volt az, ahol a második nagy inspirációnkkal találkozhattunk: a közvéleménnyel. Már a megelőző napokban is temérdek adományt juttattak el hozzánk. Olyannyira, hogy kérnünk kellett, ne küldjenek többet. Ennek ellenére az élőlánchoz szükséges ötezer ember, pláne járvány idején, rizikósnak tűnt. A vasárnapi számok aztán bebizonyították, hogy mennyien érzik saját ügyüknek az egyetem sorsát, amiért elmondhatatlanul hálásak vagyunk.

A fáradtsággal kapcsolatban tudni kell azt, hogy az SZFE képzései békeidőben is teljes embert kívánnak. Általánosak az éjszakába nyúló próbák, forgatások, fényelések, makettépítések, vágások, drámaolvasások. Ezek után nem olyan nagy váltás benn aludni az intézményben. Az előző félévben ezek jórészt elmaradtak, úgyhogy a hallgatóknak elég nagy energiatartalékuk van most. Egy hete foglaljuk az egyetemet – egy vizsgaidőszak ennek többszöröse szokott lenni.

Hogyan s miképp támogathat titeket az, aki nem a fővárosban él? Vannak-e kimondottan humoros pillanatai a strázsának, vagy inkább feszült és megindító élmény ez az egész?

Már az is hatalmas segítség, ha valaki minél több ismerősével beszél az SZFE helyzetéről. Szerintem az emberek látják a nyilvánvaló igazságtalanságot. Értik, hogy bele lettünk kényszerítve egy olyan helyzetbe, ahol elfogytak a diplomatikus lehetőségek. De ha módjuk van konkrét anyagi segítséget nyújtani, akkor ennek formájáról a HÖK kérdőívén keresztül tudnak tájékozódni. Nekem személyesen a „felemelő” a legmeghatározóbb érzelme a foglalásnak. Nagyon jó látni ezt a rengeteg fiatalt, ahogy közösen, egy célért dolgoznak. Valamint azt, hogy az eddig több épületbe szétszóródott hallgatók töltenek együtt időt, mozgatnak meg kreatív energiákat.