Egy százalék

Ha a Hab című romantikus vígjáték Franciaországban készült volna, biztosan nagyobb lenne a visszhangja nálunk – a bemutató után néhány nappal valahogy nem érzékelem a mozgolódást körülötte, ami, nyugodtan előrebocsáthatom, nagyon nincs rendben. Talán ilyesmit szoktak franciás hangulatnak nevezni: a sütemények élvezete összekapcsolódik a szerelemvárással, egyáltalán, sok az aranyosság, beleértve az összes szereplőt, akik persze mindannyian kellemesen esendő emberek. A főszerepben nyilván Audrey Tautou – azaz bocsánat, az elképzelt, ugyanakkor nagyon sokszor megvalósult francia változatban nyugodtan szerepelhet Kerekes Vica. A Hab egyik legnagyobb erénye, hogy bátran használja humorforrásként saját történetét és színészeit is. Kerekes Vica ennek a kis fricskának az egyik alanya, akinek a beszédében én a magam részéről soha nem érzékeltem szlovákiai beütést, de ettől még lehet neki; a cseh kiejtését nem tudom megítélni. Még nagyobb geg Mácsai Pál szerepeltetése: a filmbeli, azaz merőben fikciós hölgyek rajonganak érte, Dóra (az ő szerepében látjuk Kerekes Vicát) ugyancsak játékfilmes cukrászdájában még sütemény is van elnevezve róla, aztán egyszer csak a maga valójában bekopogtat a főhősnő ajtaján, micsoda vígjátéki véletlen – igaz, ekkorra Dóra már megtalálta az igazit, ami ugye a romantikus környezetben a világ legfontosabb életeseménye.

Ezer apróságot lenne még érdemes sorolni a Habból, csupa tehetség, csupa telitalálat. Szurdi Juci látványtervező zsúfolt-fülledt helyszíneket teremtett, ilyen a vállalkozók versenyének villája és valamennyi lakás, valamint a helyi videós műhelye vagy maga a főszerepben álló cukrászda. Tulajdonképpen arról lehet szó, hogy a belsők és a tárgyak valahogy leképezik a szereplők bonyolult lelkivilágát. Balázs Ádám zenéi ugyancsak a cselekmény részévé válnak, ahogy Bálint Dániel operatőr is a kissé elemelt, egyszerre édeskés és önironikus légkört szolgálja, néha kifejezetten ügyes megoldásokkal – ilyen a vetítővászon mögött elszaladó színésznő jelenete, a sokfajta kép-hang elcsúsztatási megoldás, vagy az, ahogy az amúgy szintén kitűnő gyerekszereplőket fényképezi. Közülük Gyarmati Erik emelkedik ki, rá nehezedik a cselekmény cukiságfaktorának jó nagy része.

Határozottan érzékelhető, hogy a színészek jól érzik magukat, ez a tulajdonképpeni mellékszereplőknél ütközik ki a legjobban: Bozó Andrea nagyszerű projektmenedzserként, Szikszai Rémusz pedig hazánkba visszaszakadt nemzetközi sikeremberként (sokszáz vállalkozást áll módjában „kócsolni”, ahogy ezt nagyon-nagyon trendi módon megfogalmazza). Mátray Lászlót a moziban eddig thrillerek és westernek keményfiújaként láttuk (Valan, Kojot), most sem kevésbé férfias, de éppen innen a határon. Lakos Nóra dramaturg-rendező mosolygós filmnek nevezi a munkáját az egyik beszélgetésben, és tényleg. Ő dokumentumfilmeket és kisfilmeket készített idáig, televíziós alkotóként is ismert (lásd a Tóth János című kisabszurd sorozat).

A hasonló vígjátékok egyik legfontosabb hajtóereje a Hyppolit, a lakáj óta az, hogy a film, miközben persze örök helyzeteket és elrajzolt figurákat visz színre, a cselekményét miként helyezi bele a saját idejébe, azaz hogyan tudja a néző számára megteremteni az önmagára és a korszak lelkére való ráismerés lehetőségét. A Hyppolit a harmincas évek elejének kishivatalnoki közegére támaszkodik, a BUÉK – hogy nagyot ugorjunk az időben – a városi felső középosztály gondjaiból merít úgy, hogy a film fényévekkel jobb az eredeti változatnál, a Kölcsönlakás ugyancsak megpróbálja a történéseit összelinkelni a mával, a Seveled vagy a Most van most a párválasztást és az ezt szerencsés esetben közvetlenül megelőző szingliség gyötrelmeit állítja a középpontba, ahogy egyébként a Bridget Jones és számos kelet-közép-európai mutációja.

Ebben az értelemben a Hab is szinglifilm, és ez bőven elég lenne, hiszen a nők (és a férfiak) párválasztása látványosan kitolódott, az értelmiségi és alkalmazotti lét harmincas és lassan negyvenes képviselői megengedhetik maguknak, hogy egyedül tartsanak fenn lakást és egyszemélyes életmódot, mindez valódi és összetett társadalmi jelenségként bőven szolgáltat anyagot a kortárs történetekhez. A szinglifilm egyik változatának alapjául szolgáló elengedés-toposz ugyancsak erős, ez számtalan játékfilmben és sorozatban megjelenik.

A viccesen és drámaian magányos nő sorsa ellenpontjául viszont házasságok szolgálnak, ez is ügyesen van megoldva a Habban, hiszen jól körberajzolt és találó vonásokkal megalkotott párosokról van szó: mélymagyarék egyesítik a jurtát a legtrendibb szabadidős szokásokkal, a hosszas szinglilét szinte logikus folytatása a gyerekvállalástól, illetve a tökéletlen szülővé válástól való félelem, amelyet Dóra exe és párja testesít meg, vannak aztán a házasság megreformálásával nem túl sikeresen próbálkozó vállalkozók. Valamennyien boldogok és boldogtalanok a maguk módján, ilyenként a filmnek azt a tézisét jelenítik meg, hogy kilencvenkilenc százalékos hatékonyságú házassági tanácsok nem léteznek a tartós együttlétre. Nagyon vicces, ahogy a film mindezt valamiféle szörnyű EU-s projekt kereteibe illeszti, amelynek önmagában is komikus kelléke az erdőszéli workshop és társai. A film társadalmi érzékenységét jelzi, ahogy kifigurázza a családpropaganda giccseit.

Száz szónak is egy a vége, jó nézni, ahogy jókedvű és elégedett nézők ballagnak kifelé a moziból, mindezt egy magyar film idézte elő – talán ezúttal még a kukoricát is elfelejtették végigönteni a székeik alatt.

Fotó: AGA media

A film adatlapja a Mafabon